Az egzotikumok földje: így lett semmivé a titokzatos Senki szigete

Jókai nem hazudott: létezett a „Senki szigete”. A magyar–román–szerb hármas határ közepén elnyúló Ada-Kadeh szigete jó klímája, vadregényes festői romjai és etnikai egzotikuma miatt turisztikai attrakciónak számított. Negyvenöt éve viszont a Vaskapu I. erőmű építése miatt eltűnt a Duna hullámaiban.

Sem magyar, sem török

Jókai Mór Aranyember című regényének egyik központi helyszínére, az utópisztikus és idilli életkörülményeket bemutató Senki szigetére talán mindenki emlékezik kötelező iskolai olvasmányaiból.

A társadalomtól és az üzleti világtól elzárt dunai ködben megbújó szigetről sokan hitték, hogy azt csak az író fantáziája szülte, holott maga a „nagy mesélő” vallotta be Utóhangok című írásában, hogy a „jogilag sem a magyarokhoz, sem a törökökhöz nem tartozó” szigetről Frivaldszky Imre természettudós mesélt neki egy al-dunai geológiai túráját követően.

A szóban forgó sziget ráadásul Európa lakói előtt sem volt ismeretlen. Hérodotosz legendáiban Cyraunis néven említi a Dunába ömlő Cserna folyó torkolatánál elnyúló gránitszigetet, a rómaiak gyakran hívták Yernisnek, Saannak és Cotinusának is, ami a „cserszömörcék földjét” jelentette. A németek nemes egyszerűséggel csak Caroline-Insel névvel illették.

Az 1750 méter hosszú és 4-500 méter széles sziget a folyam kanyarulatának megfelelően ív alakú volt, felső végénél két kisebb kavicszátony terült el. Stratégiai fontosságú helyen (a Vaskaputól 4 km-re, az osztrák–magyar–szerb–román hármas határ közelében) feküdt.

Katonai jelentősége abban állt, hogy az al-dunai hajózás, határátkelőként pedig a szárazföldi közlekedés egyik fontos ellenőrzőpontja volt, 1444-ben Hunyadi János ezért is erősítette meg a szigetet egy földvárral, amelyet 1691-ben bővített ki 400 férőhelyes erősségé Veterani császári altábornagy.

A törökellenes háborút lezáró, 1699. január 26-án megkötött karlócai béke után a Bánát, így a közeli Orsova városa a szigettel együtt a törökök kezén maradt, akik egy hadikikötőt alakítottak ki a sziklatömb északi részén.

A Duna által körülölelt szigetet ekkortól kezdték el Ada-Kaleh-nek hívni, ami magyarul „erődszigetet”, „szigetvárat” jelent.

Amíg a szultán vissza nem kéri

1717 augusztusában a császári osztrák és magyar csapatok visszafoglalták a szigetet, majd Savoyai Jenő utasítására Bánát új kormányzója, Claudius Florimund Count von Mercy tábornok egy hatszögű „Vauban”-stílusú erődöt építtetett a közepére, amelynek négy nagy bástyáját a hadsereg akkori vezéreiről – Károly, Jenő, Mercy és Wallis – nevezték el.

Amint húszévnyi építkezés után elkészült az erősség, a vidini török pasa rögtön ostrom alá vette a vízi várat. Az 1738. május 29-től augusztus 15-ig tartó, több hullámban levezényelt támadások során báró Kehrenberg ezredes kétezer katonájával és 120 ágyújával nem tudta feltartóztatni a túlerőt, így kénytelen volt feladni Ada-Kaleh szigetét.

Az 1739. szeptember 1-jén megkötött belgrádi béke ötödik pontja alapján Orsova és a sziget a török kezén maradhatott, míg a Temesi Bánság közigazgatásilag a császár birtokába került. A török Porta ekkor nevezte át az erősség bástyáit Tekijára, Elisabethre, Verciorovára és Allionra, és ekkor költöztetett muszlim vallású polgárokat a szigetre. 1788 februárjában Bécs ismét hadat üzent Konstantinápolynak.

Az 1789. október 24-től gróf Wartensleben császári altábornagy vezette ostrom során Mehemed Takir aga és 2740 főnyi védőserege 1790. április 16-án kapitulált. Az Új-Orsovára átkeresztelt sziget parancsnokának azonban hiába nevezték ki Haan vezérőrnagyot, a szisztovói béke alapján a sziget változatlanul oszmán fennhatóság alatt maradhatott.

Bő fél évszázaddal később, miután Bem József tábornok 1849. május 16-án megszállta Ó-Orsovát, követeket küldött át Ozman bejhez, a sziget akkori várparancsnokához azzal az üzenettel, hogy a török földre menekült osztrákokat fegyvereztesse le. Bem apó két nap múlva személyesen is tárgyalt a sziget urával, aki megígérte a hadvezér kívánságának a teljesítését. Az 1849. augusztus 24-i mehádiai ütközet után a magyar honvédsereg maradványai és több menekülő politikus, például Szemere Bertalan és Batthyány Kázmér, is itt lépett török földre, miután Ó-Orsova határában elásták a magyar Szent Koronát.

Ada-Kaleh hovatartozása nem volt közömbös az Osztrák–Magyar Monarchiának, hiszen sem Bécs, sem Budapest nem akarta, hogy a török ellen szabadságharcot vívó Románia és Szerbia bármiféle katonai kontingenst helyezzen el ide. Az orosz–török háborút lezáró, 1878. március 3-án megkötött San Stefanó-i béke előírásai szerint Konstantinápolynak az összes dunai szigetre épített erődjét le kellett volna rombolnia és Új-Orsovát pedig átadnia Belgrádnak.

Gróf Andrássy Gyula közös külügyminiszter kezdeményezésére azonban 1878. május 21-én az osztrák–magyar és a török kormány képviselői Bécsben arra jutottak, az erődöt a szerbek helyett inkább a császári és a királyi csapatok szállják meg addig, amíg azt a szultán később vissza nem kéri. A megszálló erő parancsnokává Ferenc József lovag Gröller Albin vezérőrnagyot nevezte ki, aki május 26-án hajnal 3 órakor csapataival el is foglalta a szigetet.

Időközben azonban Ada-Kaleh elveszítette katonai jelentőségét, 1894-ben már csak 1 tiszt és 28 gyalogos katona képezte a sziget magyar helyőrségét az 500 muszlim hitű polgár mellett. Bosznia-Hercegovina annexiójakor gyakran kikötöttek itt a dunai birodalom hadihajói és monitorjai is.

A szigetlakók mindennapjai

Ada-Kaleh lakói sok kedvezményt kaptak Budapesttől. Mentesek voltak például a katonai szolgálat alól, az áruk behozataláért nem kellett sem vámot, sem adót fizetniük. A török mellett szerbül, románul, a képzettebbek németül és magyarul is beszéltek. A sziget 1878-as elfoglalása után Konstantinápoly már csak formálisan gyakorolta fennhatóságát egy általa kinevezett, négyévenként leváltott polgári személy, az úgynevezett mudír vagy müdir (közösségi elöljáró, bíró) révén, aki a bécsi török nagykövetség alárendeltségébe tartozott, és onnan kapta fizetését.

Hivatalos ügyekben a sziget négy, török egyenruhába bújt rendőre segítette munkáját. Ő volt a legfelsőbb bíró is, oldalán 6-18 segítővel. Rajta kívül még volt egy tanár és egy imam is a szigeten. A tisztségviselők fizetésére, valamint a sziget templomának és iskolájának működtetésére a Portának volt gondja. Az erőd falai közt helyezkedett el a gyalogsági laktanya, mellette a bazár. A szigeten egy cigarettamanufaktúra is működött.

Az egykori belső várban, az erőd keleti kapujánál lévő mecset 1720 táján eredetileg ferences rendi templomnak épült, a sziget 1739-es török megszállása után alakították át török mecsetté. A XIX. század legelején a klasszicista stílusú épületet a szultán pénzéből felújították, és egy minaretet is mellé építettek. A legfőbb látnivalót ez a mecset képezte, hiszen három helyiségében hatosztályos népiskola működött, padlózatát pedig a II. Abd al-Hamid szultán által adományozott 480 kilós perzsaszőnyeg borította.

A sziget keleti végében elhelyezkedő egykori római romokon nyugvó alsó erődöt a török falun át lehetett elérni. A múlt század utolsó évtizedétől kezdve Ada-Kaleh idegenforgalma megnőtt, az Al-Dunára látogatók egyik kedvenc kirándulóhelyének számított, hiszen a törökök hűen megőrizték évszázados hagyományaikat, szokásaikat, vallási előírásaikat, ami az európai civilizációhoz szokott ember számára kuriózumnak számított.

Ennek az unikális közegnek köszönhetően sok bécsi és budapesti értelmiségi választotta állandó lakhelyének ezt az egy óra alatt körbejárható és Törökországgal postahajójárattal összekötött szigetet. Itt született például Erdély Izolda zenekritikus (1906), Aszlányi Károly színmű- és újságíró, aki sporttudósításai mellett bájos ifjúsági regényeket, novellákat is írt (1908), Bonomi Jenő etnográfus (1908) és Gáspárdy Sándor festőművész (1909) is.

A szigetlakók legtöbbje földművelésből, szőlő-, mandula-, mogyoró-, gesztenye- és rózsatermesztésből, dohány- és bortermelésből, halászatból, kiskereskedésből (dohány, cukor, kávé, zöldségfélék eladása), valamint az Orsova és a sziget közötti csónak- és idegenforgalom lebonyolításából, ezen kívül csempészetből éltek.

A csempészetet, noha megakadályozására a szigetet este csak az osztrák–magyar katonai parancsnok engedélyével és a csónak orrába tett lámpával lett volna szabad elhagyni, minden szomszédos ország irányába gyakorolták. A régi várfalakat az Új-Orsován (Török-Orsován) szolgáló katonák és az ott élő lakosok egyaránt bontogatták.

A szigeten a XX. század elején három török kávéház, egy szerb és egy magyar vendéglő működött, ez utóbbi a katonák kantinjaként is szolgált – tárta fel kutatása során Balla Tibor történész. A vár belső területén három kaszárnyaépület volt, ebből kettő üresen állt, a harmadikban lakott a sziget parancsnoka, valamint a garnizon. Ada-Kaleh igazi ura az ide kirendelt főhadnagy volt: ő felügyelte a rendet, szabályozta a lakosok és a katonák tevékenységét.

A sziget négy pontján felállított, az égtájakról elnevezett őrházaknál a legénység egy része őrszolgálatot teljesített, a többiek bontottak, építettek, kertészkedtek. A közvilágításról a budapesti Ganz cég gondoskodott. A szigeten élő törökök és a magyar katonai jelenlét egyébként nem volt súrlódásmentes: a mudírok például számtalanszor ragaszkodtak olyan előjogaikhoz, amelyekkel eleve nem rendelkeztek, például olyan földterületeket sajátítottak ki szigettársaiknak, amelyek vagy magyar, vagy török állami tulajdonban voltak, illetve a sziget vám- és adómentességét kihasználva, rendszeresen hamis papírokkal látták el a Szerbiából csempészett zöldségeket, amelyeket azután Orsova piacán árultak.

Felháborodást keltett az is, amikor Szál József kikötői gyaloghíd létesítésére és a magyar parttal motorcsónak-összeköttetésre kapott engedélyt, ettől kezdve ugyanis a turisták inkább az ő szolgáltatását választották, mint a török ladikosokét.

Szép napok és sötét évek

Noha Budapest már 1878-tól saját tulajdonban szerette volna tudni a szigetet, Ada-Kaleh polgári irányítása 1918-ig a török államot képviselő mudír kezében maradt. Ausztria–Magyarország ugyanis egyrészt nem kívánta elmérgesíteni a sziget miatt a Portával kialakult jó viszonyát, másrészt pedig az első világháború évei alatt Törökország a dunai birodalom szövetségese volt.

Ettől függetlenül Lukács László miniszterelnök úgy látta, hogy mivel Törökországnak a Balkán-háborút lezáró békében úgyis le kell majd mondania az Enos–Midia-vonaltól nyugatra eső területekről, így Új-Orsováról is, utasítást adott Krassó-Szörény vármegye főispánjának, Medve Zoltánnak, hogy magyar hadi lobogó alatt csatolja közigazgatásilag a szigetet Magyarországhoz. Erre 1913. május 12-én került sor – írja Balla Tibor történész.

Az első világégés hamar elérte a területet. 1914-ben az Ada-Kaleh-val szemben fekvő Tekija községből a szerbek lőtték a szigetet, a hajóállomás, a mecset és 3 lakóház megrongálódott. Az iskola bezárt, a tanítónőket visszahívták Törökországba.

A sziget lakossága a világháború ideje alatt különböző állampolgárságú egyének elegye lett, már csak azért is, mert Szerbia elfoglalása után az ottani területek muzulmánjai közül többen ide menekültek. A román csapatok 1916. augusztus végén háromnapi ostrommal foglalták el Ada-Kaleh-et, a bunyai Szivó Sándor ezredes vezette november 13-i ellentámadás során azonban a magyar csapatok végérvényesen visszakergették a románokat Havasalföldre.

A győztes nagyhatalmak és Törökország által 1920. augusztus 10-én aláírt sévres-i, majd az annak helyébe lépő, 1923. július 24-i lausanne-i béke után a sziget Romániához került. Területén 1925-ben állami cigarettagyárat létesítettek, amelynek speciális dohánya miatt annyira minőségi terméknek számított, hogy élvezete a kubai Habanos szivarral vetekedett.

1931-ben II. Károly román király megerősítette a szigetlakók (az 1930-as években is mintegy 650 fő élt ott) vámmentes cikkek árusítására vonatkozó korábbi jogait. A románok a szigetet klimatikus gyógyhellyé nyilvánították, és mint korábban a magyarok, ők is nagy előszeretettel látogatták a jó klímájú, festői romokban és a néprajzi egzotikumokban gazdag tájat. 1923-tól a sziget lakója volt feleségével együtt Bicsérdy Béla természetgyógyász, táplálkozáskutató is, aki vegetáriánus életrendje propagandistájaként 50 évesen látványos világrekordot döntött, amikor fekve kinyomta a 188 kilós súlyzót.

A sziget pusztulása egyaránt „köszönhető” Gheorghe Gheorghiu-Dejnek, Nicolae Ceauşescunak és Josip Broz Titónak, akik 1964 és 1972 között közös román–jugoszláv vállalkozásban kívánták megépíteni a világ akkori egyik legnagyobb vízerőművét, a Vaskapu I.-t. Az építkezéshez csaknem 3 millió köbméter betont használtak fel, a fő gát 441 méter hosszú és 60 méter széles lett. A gátrendszer 33 méter magasra duzzasztott 2 milliárd köbméter vizet, emiatt Orsova óvárosa, valamint Nagyzsuppány, Tuffás, Dunaorbágy és Koromnok falvakkal együtt Ada-Kaleh szigete is víz alá került. A sziget török lakosságát Törökországba és Dobrudzsába telepítették.

A gát építésével egy időben Adriana Miha építész és Nocolaescu-Plopsor akadémikus kezdeményezésére az erőd, a kazamaták, a bazár köveinek egy részét sorszámmal látták el, és pár kilométerrel arrébb, a Szörényvár előtti Simian-szigeten újra felépítették. A mecsetet és a minaretet azonban nem költöztették át. A mecset tornya sokáig kilógott a felduzzasztott Dunából, pár év múlva aztán a folyóba dőlt. A magyar múlt fontos részét képező kis sziget így tűnt el örökre a térképről, így lett semmivé a „Senki szigete”.