Az egyiptomi piramisoknál is régebbiek Málta titokzatos ősi templomai

Bár a régészek sokáig úgy gondolták, hogy a világ legkorábbi önmagukban álló kőépítményei az egyiptomi fáraók piramisai, az 1970-es években egy forradalmi régészeti eljárásnak, a radiokarbon-datálás faévgyűrűs kalibrálásának köszönhetően kénytelenek voltak revideálni korábbi álláspontjukat. A tudósok szénizotópos vizsgálatoknak köszönhetően ugyanis rájöttek, hogy több máltai megalitikus templom is mintegy ezer évvel korábban épült, mint az első egyiptomi piramisok. A földközi-tengeri szigetcsoporton Kr. e. 3600 és 2500 között virágzó templomkultúra alakult ki, amelynek jó állapotban megmaradt emlékei még manapság is turisták százezreit vonzzák. Máltán jelenleg több mint húsz megalitikus épületegyüttest tartanak nyilván, de könnyen elképzelhető, hogy a modern épületek alatt további templomok romjai hevernek.

Két évezrednyi tévedés

Málta őslakosai valamikor Kr. e. 5000 környékén telepedtek le először a földközi-tengeri szigeteken. A templomkultúra létrehozóinak ősei feltehetően Szicíliából vándoroltak a területre, és földműveléssel – búza- és árpatermesztéssel, valamint juh-, szarvasmarha- és kecsketenyésztéssel foglalkoztak.

Az első megalitikus épületek a Kr. e. 4. évezred első feléből származnak. Ekkor épült többek között a Ħaġar Qim templomegyüttese is, amelynek esetében elsősorban az épület szabályossága szembeötlő.

Ehhez nagyban hozzájárul, hogy a kutatók feltételezései szerint ez a legkorábbi fennmaradt épület, amelynek megépítéséhez faragott követ használtak.

A 4. évezred utolsó évszázadaiban épült tarxieni templomkomplexum a legdíszítettebb megalitikus épületegyüttes.

Domborművei kísértetiesen hasonlítanak a mükénéi civilizáció által Kr. e. 1800–1500 körül létrehozott műalkotásokhoz, ezért a kutatók többsége úgy vélte, hogy a máltai megalitikus templomokon a Kelet-Mediterráneum kultúráinak hatásai érvényesültek.

Ez volt a fő oka annak, hogy a templomokat nagyjából kétezer évvel későbbi időpontra datálták, mint amikor valójában megépültek.

A tarxieni templomegyüttes díszítései mellett arról is nevezetes, hogy itt található a világ legkorábbi embernagyságot meghaladó méretű szobra, a „kövér hölgy” szobor, amely egy ülő nőalakot – feltételezhetően egy istennőt – ábrázol. Az eredetileg valószínűleg két-három méter magas műalkotásnak sajnos csak a töredéke maradt az utókorra.

Megalitikus agymanipuláció

A tarxieni épületek domborműveihez hasonlóan a tőle mintegy 400 méterre található Ħal Saflieni-i hipogeum díszítőelemei is rendkívüli módon hasonlítanak a mükénéi kultúra motívumaira, holott ez esetben is egy jóval korábbi épületkomplexumról van szó.

A föld alatti sírtemplom nagyjából pontos képet fest arról, hogy hogyan nézhetett ki ép formájában egy korabeli, föld felett épített kegyhely.

A mészkősziklába vájt háromszintes épület esetében azonban nemcsak az ornamentika, hanem az akusztika is külön figyelmet érdemel, a kutatók szerint ugyanis a sírtemplom építése során elsődleges szempont lehetett a megfelelő hangzásvilág kialakítása.

Joseph Farrugia, a hipogeum egyik tudományos munkatársa egy nyilatkozatában rendkívül szemléletes képet fest az épületben megfigyelhető különleges hanghatásokról: „Van egy kis fülke az egyik falban, amit mi jóskamrának nevezünk. Ha valaki itt mély hangon beszél, az az egész hypogeumban visszhangzik. Az ősi kegyhely rezonanciája példanélküli. A hang morajlását mindenhol hallani.

Linda Eneix, a terület feltárását végző Old Temple Study Foundation kutatója szerint a sírtemplomban tartózkodni egyenesen olyan, „mintha egy hatalmas harang belsejében lennénk. A hangokat a csontjainkban érezzük.”

Kiderült, hogy ennek a hangtartománynak fiziológiás hatása is van, és azok az emberek, akik ilyen környezetben akár csak rövid ideig is tartózkodnak, olyan vibrációnak teszik ki magukat, ami már az elméjükre is befolyással lehet.

Könnyen elképzelhető tehát, hogy más kultúrák vallási célú épületeihez hasonlóan a máltai megalitikus templomok esetében is fontos szerepet játszhatott az a törekvés, hogy a híveket hozzásegítsék a transzállapot eléréséhez, nem utolsó sorban azért, hogy könnyen irányíthatóvá tegyék őket.

John Otto Bayer munkához lát

A xagħrai kőkör néven ismert újkőkorszaki temetkezési helyet kétszer is felfedezték.

A Málta második, legészakibb szigetén, Gozón található településen az első ásatásokat John Otto Bayer, Gozo alkormányzója vezette.

A terület feltárása – összehasonlítva a 20–21. században megszokott szakszerű régészeti eljárásokkal – a lehető legdilettánsabb módon folyt.

Bayer a föld alatti rész kiásatásával megsemmisítette a felszíni szerkezet jelentős részét, amelynek egykori létezéséről csak a „feltárást” – a Ggantija romjainál végzett kutatáshoz hasonlóan – megörökítő dán festő, Charles Brochtorff helyszínen készített munkáinak köszönhetően van tudomásunk.

Bayer azonban nem elégedett meg a felszíni rész elpusztításával, és úgy döntött, visszatemeti a kiásott halmokat.

Ennek köszönhetően a romok jóval több mint egy évszázadon át rejtve maradtak az emberiség elől, egészen addig, amíg a 60-as években Joseph Attard Tabone Brochtorff festménye alapján nem azonosította a helyszínt.

A terület szakszerű régészeti feltárása végül a 80-as években indult el. Bár az egykoron 120 méter kerületű körből manapság már mindössze 26 méter látható, a legrosszabb forgatókönyvet sikerült elkerülni: a tervekkel ellentétben végül nem építettek lakónegyedet a kőkör romjaira.

Óriáskőművesek és fegyencrégészek

A xagħrai romoktól mindössze néhány száz méterre fekszik a legkorábbi és egyben legismertebb épületegyüttes, a Ggantija. A templomkomplexum már első látásra lenyűgözi az odalátogatókat.

A Kr.e. 3600 és 3200 között megépített templomkomplexum két, egymáshoz nem kapcsolódó udvarrendszerből és az előttük húzódó teraszból áll, amelyet egy 50×35 méteres területet felölelő fal vesz körül. David Trump brit régész kutatásai szerint a Ggantija építésének idején Gozót mintegy 1700-an lakhatták, akik közül becslése szerint 330-an vehettek részt a templomok megépítésében.

Ggantija neve egy középkori máltai legendára utal, amely szerint a neolitikus együttest óriások építették. Az óriásokról keringő legendának még a johannita (máltai) lovagrend nagymesteri posztját 1521-től betöltő, a templomkomplexumról csodálattal író Philippe de Villiers de L’Isle Adam is hitelt adott.

A területen az első ásatásokat javarészt az 1770-es évek második felében a mediterrán szigetcsoportra is ellátogató francia festő, Jean-Pierre Houël vázlatai alapján kezdték meg 1827-ben. Az ásatások vezetője nem volt más, mint John Otto Bayer. Bár az önfeláldozó elöljáró saját zsebből fizette a fegyencekkel elvégeztetett feltárás költségeit, munkásai a romok megtisztítása közben felbecsülhetetlen értékű leleteket távolítottak el az épületegyüttes közeléből.

Bayer minden jó szándéka ellenére ezúttal is jelentős forrásanyagtól fosztotta meg az utókort. Szerencsére a terület megtisztítása nem sikerült tökéletesen, és néhány értékes tárgy – egy kígyót ábrázoló dombormű, két szoborfej, valamint egy fallikus szimbólum – jelenleg is a Gozói Régészeti Múzeum gyűjteményét gazdagítja.

A megalitikus maradványok feltárásban a máltai polihisztor, Themistocles Zammit, valamint fia, a 30-as években meginduló, immár valóban tudományos igényűnek nevezhető ásatások vezetője, Charles Zammit is kulcsszerepet játszott.

A máltai kormány által 1933-ban birtokba vett a területen a 40-es és 50-es években egyre intenzívebben folytatódtak az ásatások. Az épületegyüttest 1949-ben már a nagyközönség előtt is megnyitották, később pedig védelmi célból egy – sokak által bírált – kerítéssel vették körül a templomromokat.

A világörökség templomai

A Ggantija a többi máltai megalitikus épületegyütteshez hasonlóan vallási szertartásokkal összefüggésbe hozható közösségi események színhelyeként szolgált. A templomok kialakításának köszönhetően kívülről csak a folyosókat lehet látni, a komplexum további belső helyiségeket nem, vagyis akik bemehettek az épületbe, valószínűleg privilegizált helyzetben voltak.

A hívek a templomok előtt gyűltek össze, míg a belső részek a papok számára voltak fenntartva. Egyes tárgyi leletek arra utalnak, hogy az épületekbe csak rituális lábmosás után lehetett belépni.

Ggantijával kapcsolatban több 17–18. századi szerző is úgy gondolta, hogy a helyszínen található hatalmas csontok nem embertől származnak. Kiderült azonban, hogy óriások helyett csak állatok maradványairól van szó, a templomokban ugyanis gyakorta áldoztak fel állatokat. A régészek az ásatások során egy fazekasműhely, valamint egy kémény nyomaira is rábukkantak, így nem kizárt, hogy a papok a feláldozott állatok sült húsát megosztották a gyülekezettel.

A templomokat feltételezések szerint fából vagy bőrökből készült tető fedte, a Gozói Régészeti Múzeumban őriznek két töredéket, amelyek arra utalnak, hogy a falak belseje vörös okkerrel volt kifestve.

A Ggantija, valamint számos más megalitikus épület esete remekül példázza, hogy fejlett technológia hiányában is létre lehet hozni csodálatos épületeket, amelynek megépítését a tudományos forradalom előtti századok embere csak óriások műveként tudja értelmezni.

Miután a 70-es években a szénizotópos kormeghatározási módszernek köszönhetően kiderült, hogy a világ legkorábbi önmagukban álló építményeiről van szó, ideje volt, hogy jelentőségüket hivatalosan is elismerjék.

Az UNESCO ezt a 20. század utolsó évtizedeiben meg is tette. A szervezet 1980-ban Ggantiját, valamint a Ħal Saflieni-i hypogeumot nyilvánította a világörökség részévé, 1992-ben pedig újabb öt megalitikus templommal bővült a szervezet listája. A legtöbb helyen a kutatások még manapság is folynak, és csak remélni tudjuk, hogy a feltárást vezető régészek még számos meghökkentő felfedezéssel örvendeztetik meg a történelemszerető közönséget.