Az amerikaiak zsarnoknak, szigetországi alattvalói pedig őrültnek tekintették III. Györgyöt

Két súlyos vádat is megfogalmaztak III. György (1760–1820) brit uralkodóval szemben a kortársai és nyomukban az utókor: zsarnoknak és elmebetegnek nevezték. A két vád külön-külön is alkalmas volt arra, hogy egyszerű magyarázatot adjon az egyébként lelkiismeretes, szorgalmas és példás családi életet élő király uralkodásának első harmadát meghatározó válságjelenségekre: az amerikai gyarmatokkal való konfliktusra és az 1760-as évek belpolitikai zűrzavarára.

Bizonytalan potenciál

Nem nehéz megértenünk, hogy az amerikaiak miért is tekintenek III. Györgyre zsarnokként, hiszen az 1776-os Függetlenségi nyilatkozat – amely a forradalom és háború hevében összefoglalta az anyaországtól való elszakadási szándék okait – nem kevesebb, mint huszonhét sérelmet sorolt fel, és azokért személyesen a királyt vádolta. Valójában III. Györgynek már nem sok szerepe volt a brit politika alakításában. XVIII. századi uralkodóként még jogában állt minisztereit megválasztani, kinevezésüket követően azonban hagyta őket dolgozni, és általában támogatta döntéseiket még akkor is, ha kétségei voltak azok helyességét illetően.

Valamivel nehezebb kérdés az, hogy miért tartották sokáig a szigetországban is zsarnoknak III. Györgyöt. Ennek legfőbb oka – azon túl, hogy az amerikai gyarmatok elvesztését követően egy bűnbakra volt szükség – az úgynevezett whig történészek, mint például Thomas Macaulay, T. E. May, William Lecky vagy George Trevelyan sajátos, jelenközpontú történelemfelfogásában keresendő. Ezek a történetírók nem a XVIII. századi, hanem saját koruk viktoriánus viszonyaiból kiindulva ítélték meg az uralkodót, akiben ők a már kialakulóban lévő demokratikus politikai intézményrendszer kerékkötőjét látták.

Az említett historikusok az angol történelmet a szabadsághoz, valamint a liberális elvekhez és intézményekhez vezető szakadatlan fejlődésként, haladásként fogták fel. Értelmezésük azért is tarthatta magát olyan sokáig, mert az angolok hazafias érzésére épített, és Anglia múltjának dicsőséges eseményeit domborította ki, azokat, amelyek véleményük szerint leginkább hozzájárultak a XIX. századi liberalizmus létrejöttéhez: a Magna Cartát, a parlament I. Károly felett aratott győzelmét, és az alkotmányos monarchiát megteremtő „dicsőséges forradalmat” (1688–1689). Mindazt, ami Angliát (majd Nagy-Britanniát) megkülönböztette az abszolutista Európától.

A hétéves háborút (1756–1763) követő belpolitikai zűrzavar és az amerikai gyarmatok lázadása, majd elvesztése, nem illett bele ebbe a képbe, így III. Györgyre a haladást gátló zsarnok szerepét húzták rá, és mindenért őt tették felelőssé. Az első világháború után, amikor Nagy-Britannia a történelmének ismét egy válságos szakaszát élte, és a Liberális Párt végleg kihullott a hatalomból, elérkezett a whig interpretáció felülvizsgálatának az ideje. Ezt a munkát a lengyel származású Lewis Namier végezte el.

Namier felmentette III. Györgyöt a zsarnokság vádja alól. A király levelezésének áttanulmányozása során arra a következtetésre jutott, hogy azokból lehetetlen bármiféle sötét szándékot is kiolvasni.
A forrásokból ugyanakkor egy olyan bizonytalan, nem különösebben intelligens, ám önmaga gyengeségeivel túlságosan is tisztában lévő fiatalember képe rajzolódik ki, aki – a történész érvelése szerint – már alkatánál fogva sem lett volna képes azoknak a terveknek a végrehajtására, amelyeket a whig historikusok tulajdonítottak neki. Namier ugyanakkor arra is rámutatott, hogy a whig interpretáció a XVIII. század politikai rendszerével kapcsolatos téves elképzelésekre épült.

Bíborbaj és mániás depresszió

Lássuk ezek után az elmebetegség vádját! Tény, hogy III. György uralkodása során négy olyan rövidebb időszak is volt (1788–89-ben, 1801-ben, 1804-ben, és 1810–11-ben), amikor a király testi panaszaihoz (hasi és végtagi fájdalmak, székrekedés, szapora pulzus, alvászavar, rekedtség, elszíneződött vizelet) mentális zavar is párosult. Ezen időszakok során a király viselkedésére izgatottság, beszédkényszer, koncentrációhiány és zavarodottság volt jellemző. Mindezek a fizikális tünetek és mentális zavarok nem voltak állandóak, időnként felerősödtek, majd javulást mutattak, vagyis szakaszosan jelentkeztek.

III. György epizodikus elmezavarait sokáig a kormányzási és családi problémák által kiváltott idegösszeomlásokkal magyarázták. A baj ezzel csak az, hogy a királyon az idegbetegség jelei ötvenéves koráig (1788-ig) egyáltalán nem jelentkeztek, vagyis például az amerikai gyarmatok elvesztése idején, amit a britek nemzeti tragédiaként éltek meg, III. György elmeállapotával semmi probléma sem volt.

1855-ben jelent meg az első olyan munka, amelynek szerzője az uralkodó betegségét tisztán mentális eredetűnek tartotta. 1931-ben és 1941-ben két amerikai pszichiáter a mániás depresszió megléte mellett érvelt. Egyikük egyenesen azt állította, hogy III. György elmebaját az önvádaskodásból, határozatlanságból, tehetetlenségből és elfojtott szexuális vágyból fakadó frusztráció váltotta ki, betegsége fizikai tüneteit pedig csak képzelte és színlelte, hogy önmagát is becsapva ezzel leplezze a valóságot.

Az 1960-as évek végén két brit pszichiáter, Ida Macalpine és Richard Hunter, egy terjedelmes munkában meggyőzően bizonyította, hogy III. György a porfíria (bíborbaj) nevű ritka, örökletes, genetikai rendellenesség révén kialakuló anyagcsere-betegség egyik fajtájában szenvedett, amely abból adódik, hogy a szervezetben nem termelődik elegendő mennyiségű hemoglobin, ami az oxigént a szövetekhez szállítja.

A betegség súlyos esetben idegrendszeri panaszokat is okoz, de azok megjelenéséhez bizonyos kiváltó tényezők is szükségesek, olyanok, mint például a stressz vagy egyes gyógyszerek használata. Nem csoda, hogy III. György orvosai – akik még sztetoszkóppal és hőmérővel sem rendelkeztek, és a pulzusszámmérésen kívül meg sem vizsgálták magát a beteget – tanácstalanok voltak, hiszen a porfíriát, amelynek kezdeti tünetei nem egyediek, ma sem könnyű felismerni.

Macalpine és Hunter diagnózisa egyrészt III. György orvosainak részletes feljegyzéseire támaszkodott, másrészt pedig a király XX. századi leszármazottainak vizsgálatára. A két orvos megállapította, hogy a betegség Stuart Máriától (1542–1587) és fiától, I. Jakabtól (1603–1625) eredt. A Hannover-háziak közül I. György (1714–1727) és II. György (1727–1760), illetve III. György apja, Frigyes Lajos walesi herceg csak hordozták és továbbadták a genetikai hibát, de nem szenvedtek a betegségtől.

2005-ben egy orvoscsoport III. György hajtincsében nagy mennyiségű arzént talált, ez lehetett tehát az a szer, amely a porfíria tüneteit kiváltotta, és rendkívül súlyossá is tette azokat. Nem tudjuk, hogyan került a sok arzén az uralkodó szervezetébe. A szándékos mérgezés teóriáját talán elvethetjük. Elképzelhető, hogy a királynak gyógyszerként gyakran adott hánytató borkő tartalmazta, de az sem kizárt, hogy a hajpúder és más kozmetikumok rendszeres használata útján jutott be a méreg III. György szervezetébe.

Az utóbbi évek során néhányan a porfíria elméletét is megkérdőjelezték. Vannak, akik még azt is tagadják, hogy az neurológiai tüneteket tudna előidézni. Ismét felvetődött, hogy bipoláris zavar (mániás depresszió) okozhatta III. György akut mániás időszakait, amikor izgatott és ingerlékeny volt, ám ez nem ad magyarázatot a mentális problémákkal mindig együtt járó fizikai tünetekre.

Egy 2017-ben elvégzett számítógépes nyelvi analízis is az akut mánia elméletét próbálta alátámasztani. A program a király 1788 októbere és 1789 áprilisa, vagyis betegsége első időszaka során írott leveleit vetette össze azokkal, amelyeket stabil mentális állapotban írt. A vizsgálati módszer valószínűleg izgalmasabb, mint annak egyáltalán nem meglepő eredménye, hogy az uralkodó másképp fogalmazott, amikor beteg volt, és a szókincse sem volt olyan gazdag.

Látlelet: betegségek sora

Történelmi szempontból III. György első betegségének az időszaka volt a legfontosabb és legdrámaibb. Erről szól az 1994-ben készült György király című film is. Az uralkodó 1788 novemberében annyira rosszul volt, hogy már a halálhírét keltették. Decemberben az államtanács (Privy Council) és egy parlamenti bizottság elé hívták a király orvosait, hogy kiderítsék, mire számíthatnak.

Az uralkodóval elég rossz viszonyban lévő walesi herceg köré csoportosuló ellenzéki politikusok reménykedve várták, hogy a trónörökössel együtt hatalomra kerüljenek. A régensi kormányzásról szóló törvényjavaslatot már a Lordok Házában tárgyalták, amikor február elején a király állapota váratlanul javulni kezdett. Elméje kitisztult, márciusban pedig már újra ellátta uralkodói feladatait.

III. György uralkodása során nem ez volt az első „régensválság” (Regency Crisis). 1765-ben is volt egy hasonlóan drámai politikai helyzet. A király ebben az évben is beteg volt, azzal a különbséggel, hogy ekkor a fizikai tüneteket mentális zavarok egyáltalán nem kísérték. III. György annyira magánál volt, hogy felelős módon ő maga javasolta a régensi kormányzásról szóló törvényjavaslat beterjesztését arra az esetre, ha betegségéből nem épülne fel.

Csak halála után, a többi négy periodikus betegség ismeretének a fényében kezdtek el arról pletykálni, hogy III. Györgynek már biztosan 1765-ben is elborult az elméje, csak azt szándékosan eltitkolták. A XIX. századi whig történészek ezt már tényként kezelték. Így alakult ki az a közhiedelem, hogy a király gyakorlatilag egész életén át visszatérő elmebajtól szenvedett.

III. György furcsa betegsége 1801-ben és 1804-ben újra kiújult két-két hónapra. Az utolsó roham, ami egyben uralkodásának végét is jelentette, 1810 októberében kezdődött. A walesi herceg, a későbbi IV. György 1811 februárjától régensként kormányozta Nagy-Britanniát egészen apja 1820 januárjában bekövetkezett haláláig. Tévhit, hogy III. György 1810 után végleg elmebeteggé vált volna. A hetvenes éveiben járó uralkodót látásának és hallásának teljes elvesztése, valamint az időskori szellemi és testi leépülés tette alkalmatlanná feladatainak ellátására.