Áll a bál a Burgban: Zsófia főhercegné és Sisi közel sem felhőtlen kapcsolata

A hírhedten magyargyűlölő Zsófia nagy ambícióval és akaraterővel rendelkezett. Valójában ő volt az, aki igazán alkalmas lett volna a császárnéi szerepre, hiszen jól bele tudott simulni a Habsburg-udvar szellemiségébe, és tökéletesen alkalmazkodott az ottani előírásokhoz. Világéletében nagyon fegyelmezett ember volt. Ellenben Erzsébet – a magyarok által is közkedvelt Sisi – szinte mindenben ellentéte volt anyósának. Nehezen viselte az etikett kötelmeit, ahol és ahogy tehette, kinyilvánította szabadságvágyát: gyakorta meneküléssel felérő utazásokat tett, számos jelét adta a magyarok iránti látványos és őszinte szimpátiájának. Mindezekkel pedig rendre kiváltotta a főhercegné nemtetszését, haragját.

Ki hordja a nadrágot?

Sophie Friederike Dorothea Wilhelmine hercegnőként született Münchenben a bajor királyi családban 1805. január 27-én, és Bécsben hunyt el 1872. május 28-án.

1824-ben került a császárvárosba apja, a Wittelbach-házból származó Miksa József bajor király házassági politikája révén: Ferenc Károlyhoz, az egyik osztrák koronaherceghez adták férjhez. Fiuknak, a későbbi császárnak, Ferenc Józsefnek egyik életrajzírója szerint „a tizenkilenc esztendős hercegnő akárha egy biedermeier képeskönyvből lépett volna elénk: nem volt ugyan klasszikus szépség, de üde volt, kissé kövérkés, majd kicsattant az egészségtől; szemei álmodozóak voltak, barna haja göndör fürtökben omlott alá, rózsaszínű selyem borította, és hímzett szalagokkal volt átkötve – bájos teremtés volt. A bécsiek rajongtak ezért a típusért.”

Zsófiát lenyűgözte Bécs, és a schönbrunni kastély, de főként annak volt tulajdonosa, Mária Terézia személye. Kíváncsi volt arra, hogy a csodált uralkodó asszonyként hogyan volt képes az örökségét megvédeni fél Európával és Nagy Frigyessel szemben. Schönbrunnban voltak bálok, szólt a zene, már a keringő volt divatban, igaz még nem Johann Strauss volt a zeneszerző, de hamarosan eljött az ő korszaka is. Zsófia szeretett táncolni, és közeli baráti kapcsolatot ápolt rokonukkal, Napóleon fiával, a Bécsben élő reichstadti herceggel, aki udvarolt is neki, éppúgy, ahogy a szintén Bécsben élő svéd Wasa-házbeli Gusztáv, akinek apját Napóleon egyik tábornoka, Bernadotte fosztotta meg a trónjától. A kortársak bőven pletykáltak Zsófia kapcsolatairól, de az élete annyira az udvar nyilvánossága előtt zajlott, hogy teljes képtelenség volt minden közelebbi kapcsolat az említett urakkal.

Ferenc Károllyal való házasságát sok évig elkerülte a gyermekáldás, ami Zsófiának is egyre kínosabb volt, hiszen trónörököst vártak tőle. Kezelésekre, fürdőkbe járt, és végül 1830 augusztusában megszületett a várva várt gyermek, egy fiú, Ferenc József. Később még három fiúgyermeknek adott életet.

A hosszan uralkodó I. Ferenc császár 1835-ben meghalt. Elsőszülött fia, a beteg, angolkóros és epilepsziás Ferdinánd került a trónra. Zsófia ettől kedve azon dolgozott, hogy őt Ferenc Károly kövesse a trónon, és így császárné lehessen. Azonban, ahogy telt az idő, mind nyilvánvalóbbá vált számára, hogy férje nem alkalmas az uralkodásra, s ezzel a szép álom szertefoszlott. Ám Zsófia nem volt az a típus, aki könnyen feladja. Egyébként is a bécsiek úgy tartották, hogy „Zsófia az egyetlen férfi az udvarban”. Elsőszülött fiát, Ferenc Józsefet kezdettől úgy nevelték, hogy kész legyen az uralkodásra. Az 1840-es évek második felében Zsófia terve már kész volt: le kell mondatni Ferdinándot és Ferenc Károlyt, Ferenc Józsefet pedig trónra ültetni. 1848 katasztrofális év volt a Habsburgok számára: a bécsi forradalom hamarosan a birodalom több pontjára átterjedt. Úgy tűnt, hogy az itáliai tartományokat elvesztették, Magyarországon a forradalom szabadságharcba torkollott, Frankfurtban pedig parlament ülésezett, amely a németeket szándékozott tömöríteni, beleértve az osztrák-németeket is. Ez Zsófiának megérlelte a helyzetet terve megvalósítására, 1848. december 2-án fia, I. Ferenc József lett a császár.

Ebben a kétségbeejtő helyzetben egyedül a csehek jól felfogott nemzeti érdeke diktálta azt, hogy tartsanak ki a Habsburgok mellett. A csehek ugyanis attól tartottak, hogy ha Ausztria összeomlik, akkor ők elvesztik önrendelkezési jogukat, és vagy a német nemzeti birodalom, vagy az orosz impérium része lesznek.

A Habsburg udvar a legnagyobb vész idején a csehországi Olmützbe menekült, ahol a hercegérsek, a birodalom egyik leggazdagabb embere a kastélyát a rendelkezésükre bocsátotta. Alfred Windischgrätz herceg nagybirtokos, a birodalomrész katonai kormányzója bejelentkezett Zsófia főhercegnőnél, aki rátalált a hűséges csehekre, és meggyűlölte a rebellis olaszokat és magyarokat.

Császár két tűz között

Elisabeth Amalie Eugenie von Wittelsbach 1837. december 24-én született Münchenben, és 1898. szeptember 10-én hunyt el Genfben. Éppúgy a bajor királyi családból származott, ahogy Zsófia főhercegnő, édesanyjának a nővére. Erzsébet 1854-ben ment hozzá Ferenc József császárhoz, így nagynénje egyben az anyósa is lett.

A viszony a kezdetektől elég feszült volt köztük, mert Erzsébetet szabad szellemben nevelték. Szerette a természetet és a költészetet, imádott kirándulni, tornázni és lovagolni, sehogy nem simult bele a Habsburg-ház udvari etikettjébe. Erzsébet, becenevén Sisi a házasságkötéskor még csak 16 éves volt, alig több mint bakfis, és hamarosan jöttek a gyerekek (Zsófia 1855, Gizella 1856), akiknek a nevelését Zsófia nem akarta rábízni a menyére, erre a – véleménye szerint – zabolázhatatlan csitrire. A gyerekeket hatalmi szóval vették el Erzsébettől és a Burgban, a főhercegnő lakosztálya melletti szobákba költöztették.

Ráadásul lányok voltak, és csak 1858-ban született meg Rudolf, a várva várt trónörökös. A két nő között elkeseredett küzdelem indult. A császárné megpróbálta a férjét eltávolítani az anyjától, ám az Ferenc József ellenállásán megbicsaklott, mivel az uralkodó szerette az édesanyját, és le is volt kötelezve neki, hiszen a koronát neki köszönhette, ugyanakkor rá is volt szorulva a tanácsaira. Erzsébet először a gyerekek nevelését próbálta meg visszaszerezni, sikertelenül, mert ebben a kérdésben Ferenc József is a főhercegnével értett egyet. A következő kísérlete még nagyobb kudarc volt, mert anyósa ellenzésének dacára rávette a férjét, hogy 1857-ben a magyarországi látogatásukra vigyék magukkal a két kislányukat. A gyerekek azonban megbetegedtek, és a kétéves Zsófia meghalt. Ettől kezdve Erzsébet még rosszabbul érezte magát Bécsben.

Menekülés az udvarból

1858-ban megszületett a trónörökös, ami megerősíthette volna a császárné pozícióit az udvarban, de nem így történt, mert Sisi gondolkodását nem uralták a hatalmi kérdések, emellett már kevésbé volt elfoglalva a gyerek körüli kérdésekkel, sokkal inkább magával, a saját boldogtalanságával.

1859-ben, amikor kitört a lombardiai háború, férjével akart menni a tartományba, a császár azonban féltette a feleségét, és nem volt hajlandó magával vinni a háborúba, ahova egyébként is azért indult, hogy a csapatai élére álljon fővezérként. Az ő gondolatait a feladatai, a háború kötötték le. Sisi megsértődött, hogy Ferenc József magára hagyta az anyósával a Burgban. Ebben a helyzetben tulajdonképpen önzően és gyerekesen viselkedett.

Amíg az uralkodó a háborúban volt, Sisi egyre többet lovagolt, sokszor az istállómester kíséretében. Számára ez az ártatlan szórakozást, az udvarból való elszabadulás lehetőségét, a szabadság érzetét teremtette meg. Ferenc József azonban féltékeny lett a jó kiállású, délceg istállómesterre, és levélben kérte Sisit, hogy inkább a fővadászmesterrel lovagoljon ki, és ne olyan sokat, mert az egészsége rovására megy. Óvta a feleségét és a látszatot, de Sisi mindezt nem így értékelte, hanem újabb korlátozásként élte meg, ezért egyre többet utazott.

Először a lombardiai háborút követően indult útnak. Az udvarnak kínos volt a császárné elutazása, azt a látszatot kellett tehát kelteni, hogy gyógykezelésre megy, így az orvosok bizonyítványt állítottak ki neki tüdőbetegségről. Madeira szigetére utazott, természetesen osztrák hajóval és kísérettel. Hónapokat volt távol, visszafelé megállt Cadizban, Sevillában, és elhajózott Korfura, ahová elé ment Ferenc József, és együtt tértek vissza Bécsbe. Erzsébet utazása óriási összegbe, több mint 188 ezer forintba (az osztrák értékű ezüst forint volt a Habsburg Birodalomban a hivatalos pénznem) került. Korfu mély benyomást tett rá, a következő „menekülése” is oda vezetett. A sziget ekkor Angliához tartozott, a bécsi angol követ pedig értetlenkedésének adott hangot, hogy egy tüdőbeteg számára éppen ezt a vidéket ajánlanák az orvosok, ahol még malária is előfordulhat.

Erzsébet feltételeket szabott a visszatéréshez: visszakapja a gyerekek nevelését, továbbá elküldik a Zsófia által választott társalkodónőjét, Eszterházy grófnőt, akinek helyére saját kiszemeltje kerülhet.

Ütközőterület: a magyarok

A lelkületéhez közelálló szabadságszerető magyarok körében, ahol őt kezdettől nagyon szívélyesen fogadták, rendkívül jól érezte magát. E szimpátiája alkalmas volt arra is, hogy a magyarokat gyűlölő anyósát bosszantsa. Ezért egyre jobban belemerült a magyar nyelv tanulásába, a birodalom ezen részének politikai vezetői pedig rájöttek, hogy ez az ő céljaikat jól szolgálja. Sikerült elérniük, hogy Erzsébet környezetébe magyar társalkodónő kerüljön, Ferenczy Ida személyében.

Falk Miksa újságíró, aki Bécsben élt 1866–67 folyamán, még a kiegyezés előtt nyelv- és irodalomórákat adott az akkor magyarul már igen jól, választékosan beszélő császárnőnek. Ezen alkalmakon a Burgban mindig jelen volt Ferenczy Ida is. A tanórák röviddel az 1867. június 8-ai koronázás előtt maradtak abba, amikor Ferenc József és felesége Pestre utaztak.

Falk nagyon jó véleménnyel volt Erzsébetről, akit művelt, a világra nyitott hölgynek és gondos anyának írt le. Úgy válogatta össze a tananyagot, hogy annak révén a magyar történelemmel tudja megismertetni főrangú tanítványát. Beszélgettek politikai kérdésekről, sőt Erzsébet meg kívánt ismerkedni Eötvös József eszméivel, akivel tanára régóta jó barátságot ápolt, és rendszeresen levelezett vele politikai kérdésekről. Falk ezért kérte Eötvöst, úgy írjon, hogy ezeket a leveleket Erzsébet is olvashassa.

Erzsébet megnyerte magának az ellenzéki politikusokat, nagyon jó kapcsolatot ápolt Deák Ferenccel, Andrássy Gyulával, Eötvös Józseffel, és még a korábban eléggé ellenséges Jókai Mór is odaadó hívévé szegődött. Eötvös József, aki február végétől az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt, 1867. május 28-án ezt írta Falknak: „Önnek nincs fogalma azon lelkesedésről, melylyel főképp a nép alsó osztályai hozzá ragaszkodnak. Ha valamely intézetet megnézve kocsijához visszatér, mely körül az alatt nagy népcsoport alakult, a tömeg fanatikus akklamáczióval [éljenzés] fogadja nagy asszonyát…”. Majd a koronázás napján e sorokkal ecsetelte barátjának saját csodálatát: „... Isten áldja meg önt a sok fáradságért, melylyel győzelmünk kivivásához járult! Isten áldja meg buzgó tanítványát, ki mint egy áldás jött körünkbe és kinek kedves arczáról egy szebb jövőnek reménye mosolyog ránk! Vele szemközt az egész nemzet költői érzettel telik el, mert hiszen csak egy valódi költészet van e porvilágon és ez: a szeretet.”

Zsófia és Erzsébet kapcsolatát azonban ez a szó sosem jellemezte.