Akiért a magyar rajongók is megőrültek budapesti fellépésekor: Josephine Baker, az ezerarcú táncosnő
A díva, akinek az élete valóságos nagyoperett. Josephine Baker, a két világháború közötti szórakoztatóipar afroamerikai királynője maga volt az erotikus szenzáció, táncával szinte egész generációját elbűvölte. Táncosnő, aki énekel. Énekesnő, aki táncol. Filmcsillag. Nagy művészek múzsája. Grace Kelly barátnője. Szivárványgyerekek nevelőanyja. Kém, a francia ellenállás hőse. Férfiak fantáziálnak róla. Nők is: leszbikus idol. „Bronz Vénusz”. „Fekete Gyöngy”. „Kreol istennő”. A lány, aki Freda Josephine McDonald néven a Missouri állambeli St. Louisban született, a nyomor és a faji megkülönböztetés poklából érkezett a világhírbe.
A modern Nefertiti
Apja talán Eddie Carson fekete varietédobos volt, ám az is lehet, hogy egy meg nem nevezett fehér férfi, merthogy Carrie McDonald olyan kórházban hozta világra a kislányát 1906. június 3-án, ahová fehér segítség nélkül nem juthatott volna be. A kicsi korán megtanulta, hogy csak magára számíthat. Tizenkét évesen kimaradt az iskolából, újságot árult, takarított, bébiszitterkedett. Egy év múlva már megkereste a kenyerét mint utcai előadó, tizenöt évesen egy St. Louis-i kórus tagja lett, és férjhez ment.
Házassága Willie Wells öntödei munkással csupán hónapokig tartott: Josephine a korban szokatlan módon anyagi tekintetben egész életében önálló maradt. Egy vándorszínész-társulattal hónapokig járta az országot, eljutott a New York-i Broadwayre, ahol megismerkedett a vasúti hordár William Bakerrel. Hozzáment, a frigy ugyan most sem bizonyult hosszú életűnek, de a Baker nevet Josephine egész életében megtartotta.
A Revue Negre nevű varietécsapattal Párizsba utazó, anyagilag független, önálló nő karrierjét mégiscsak egy férfi egyengette. A legenda úgy szól, hogy Guiseppe Pepito Abatino, egy szicíliai gróf látta meg benne a tehetséget, és tanácsokkal látta el. Ének- és tánctanárhoz küldte, humoros koreográfiákat eszelt ki számára. Úgy tartják, a műanyag banánokból készült kis szoknya, ami felett Josephine szinte semmit, legfeljebb egy gyöngysort viselt, szintén a gróf ötlete volt.
Neki jutott eszébe az is, hogy a Marigny Színház porolja le Offenbach La Créole című operettjét: a darab Bakerrel a címszerepben 1934 karácsonya előtt viharos sikert aratott. Abatino – sejthetjük – jóval több lehetett egyszerű menedzsernél, Josephine mégsem ment hozzá feleségül, talán azért sem, hogy függetlenségét látványosan megőrizze. A gróf 1936-ban halt meg, addigra a sztár imázsa már tökéletessé csiszolódott.
Fellépései a Folie Bergére-ben, majd saját klubjában igazi attrakciók voltak: hol egy hatalmas virággömbből ereszkedett alá, hol a Chiquita nevű gepárd kísérte a színpadon, és az állat gyémántokkal díszített nyakörvéről beszélt „tout Paris”, azaz a város divatos és gazdag elitje. Lábánál hevert nemcsak az erotikára éhes publikum, de a művészvilág is: a francia fővárosban élő író, Ernest Hemingway szerint a legszenzációsabb nő volt, akit valaha látott; Pablo Picasso modelljének kérte fel, és modern Nefertitinek nevezte, Jean Cocteau pedig úgy vélte, az erotika megtalálta benne a stílusát.
A költő, mivel kitűnően rajzolt, több skiccet is készített Bakerről, akit aztán 1929-ben a Vanity Fair magazin meztelenül fotózott le: a kép az Art Deco egyik legnagyszerűbb emléke, rajta Baker a híres iparművész, Jean Dunand ékszereit viselte bronzbarna bőrén. Abatino tanácsára Josephine moziszerepeket is vállalt. A trópusok szirénje még némafilm volt, egy „egyszerű” bennszülött lány története, aki beleszeret egy fehér (nős) férfiba. Papitou követi szerelmét Párizsba, ahol hozzá kell szoknia a civilizációhoz: ezt a sémát ismétli az 1934-es ZouZou (Jean Gabinnel a férfi főszerepben!) és az 1935-ben készült TamTam hercegnő is.
Ami a grófot illeti, az élelmes újságírók kiderítették, hogy Abatino valóban szicíliai volt, de egyetlen csepp kék vér sem folyt az ereiben. Mégis a hajdani kőművesinas, aki állítólag Bakerért hagyta el a családját, és akinek sok iskolája sem lehetett, valahogy ösztönösen ráérzett a kor ízlésére, amikor meglátta a jövendő világsztárban a lehetőséget.
Eszem a zúzádat!
A két világháború között vagyunk: a túlélés feletti örömmámorban ledől sok ósdi tabu. A nők kibújnak a fűzőből, levágatják a hajukat, bubifrizurát hordanak, sőt szexuális igényeikről is kezdenek nyíltabban beszélni. Az első világháború idején kiderült, hogy képesek helyt állni a férfiak helyett a gyárakban, így az egyenjogúság szelleme kiszabadul a palackból, a világ sohasem lesz már olyan, mint azelőtt.
Hódít az Újvilágból érkező dzsessz és sok-sok merész és féktelen tánc, mindenekelőtt a charleston, amely már a század elején megjelent az USA déli államaiban, de világméretű őrületté az 1920-as években vált. Az új kor hangulatát kitűnően illusztrálják Josephine Baker 1928-as budapesti vendégszereplésének kulisszatitkai.
A magyar főváros a háború után igazi metropolisszá vált: a kávéházakban élénk nagyvilági élet folyt, a mai Madách Színház helyén álló Royal Orfeum műsora állandó izgalomban tartotta a nézőket. Az amerikai énekes-táncosnő érkezésének híre különösképpen felkavarta a kedélyeket, mivel magyar néző akkoriban nem túl gyakran találkozhatott színes bőrű előadóval, különösen olyan valakivel, aki ennyire gátlások nélkül vállalta volna „egzotikus” külsejét.
A sztárt ráadásul megelőzte a híre: Bécsben az érsek „engesztelő misét” rendelt el a fellépésekor, Budapesten pedig feltételhez kötötték szereplését. A premier előtt a belügy, a honvédelem, a rendőrség (férfi) képviselői előtt kellett bemutatnia a műsorát, akik – hogy, hogy nem – végül is „a legteljesebb meztelenség” dacára engedélyezték a fellépést. Zerkovitz Béla, az Orfeum akkori igazgatója, számos nagy sláger szerzője külön nyilatkozatban erősítette meg: „A bizottság Josephine Baker mutatványában semmi kifogásolni valót nem talált… A művésznő öltözéke még a bécsi jelmezénél is szolidabb”. Sőt a zeneszerzőt Baker olyannyira megihlette, hogy több, köztük egy meglehetősen pajzán szövegű dalt is írt hozzá. A refrénből idézünk: „Gyere, Josephine, eszem a zúzádat… majszolom a szádat…”
De nemcsak Zerkovitzot, Kosztolányi Dezsőt is foglalkoztatta a sztár szereplése. A Pesti Hírlapba írt glosszájából nem lehet nem kiolvasni, hogy a „mulatságos, bájos szerecsen kisasszony” bizony őt sem hagyta hidegen. „Félbarna. Forrón. Habbal? Duplahabbal.” Az író tézise szerint a gyarmatosító fehérek a Baker személye iránti rajongásban róják le bűntudatukat. A két budapesti fellépésre külföldről is tódultak a vendégek. Az előadásokat – biztos, ami biztos – a fél államrendőrség is figyelemmel kísérte.
A sztár francia szöveggel műsorán tartotta a magyar zeneszerző slágerét, és évek múlva levelet írt „Mon chéri Zerkovitz!” megszólítással, amelyben megköszönte a világsikert. Ma már talán kevesen tudják, hogy Márkus Alfréd, a Meseautó és számtalan nagy sikerű operett szerzője is Bakerhez írta Az én babám egy fekete nő című, mind a mai napig népszerű slágerét.
A magyar közönséget hosszú ideig foglalkoztatta Baker fellépése. Még olyan elképesztő pletyka is született, miszerint Abatino párbajra hívta ki az egyik arisztokrata aranyifjút, aki túl közelről akarta megcsodálni a világsztár bájait. Az összecsapás állítólag az egyik budai temetőben zajlott volna le, szerencsére az egyik sírkő mögött rejtőzködő Josephine a döntő pillanatban a felek közé vetette magát.
12 szivárványgyerek
A sztár 1957-ben újra fellépett a magyar fővárosban. Nem nehéz kitalálni, mi vezette a levert forradalomért felelős politikai hatalmat, hogy – Moszkva után – Budapestre invitálja Bakert. Még sokan emlékeztek az első hazai, nagy sikerű fellépéseire, az afroamerikai származás pedig kitűnő ajánlólevél volt ahhoz, hogy bizonyítani lehessen: a szocialista országok – szemben az átkos kapitalistákkal – őszintén harcolnak a rasszizmus ellen.
Ráadásul Josephine Baker legendás szerepet játszott a francia ellenállásban: a németekkel (látszólag) kitűnő kapcsolatokat ápoló, a náci közönség előtt is gyakran fellépő művésznő állítólag láthatatlan tintával írt fontos információkat a kottáira, melyek aztán eljutottak Charles de Gaulle-ékhoz. A tábornok nem volt hálátlan, a legmagasabb francia háborús érdemrenddel, a Croix de Guerre-rel tüntette ki Josephine-t, aki harmadik férjének, a cukormágnás Jean Lionnak köszönhetően már 1937-ben francia állampolgár lett, és minden fellépésén elénekelte híres dalát két szerelméről: szülőföldjéről és Párizsról.
Pedig szülőhazájában nem mindig volt kívánatos „vendég”. A Ku Klux Klan többször is megfenyegette az amerikai polgárjogi mozgalomban aktívan részt vevő sztárt, aki legendás katonai egyenruhájában 1963-ban ott vonult a washingtoni békemenetben Martin Luther King oldalán. King halála után az özvegye kérte, hogy Baker álljon a mozgalom élére, de neki akkor már gondolnia kellett örökbe fogadott gyermekeire, akiket nem akart atrocitásoknak kitenni.
Ez is érdekelhet
Miután saját gyereke nem született, 1947-ben Jo Bouillonnal, negyedik férjével tizenkét árvát fogadott örökbe a világ minden tájáról dél-franciaországi villájába, a Chateau de Milandes-ba. Ők voltak a híres „szivárványgyerekek”: a francia Marianne, Noel és Claude; a marokkói Stellina, a koreai Janot, a japán Akio, a kolumbiai Luis, a finn Jari, az izraeli Moise, az algériai Brahim, az elefántcsontparti Kaffi és a venezuelai Mara. A sztár az adoptált gyerekeit akkor sem hagyta el, amikor 1969-ben anyagi helyzete nehézre fordult, és a villát elárverezték. Ekkor legendás barátnője, Grace Kelly monacói hercegnő sietett a segítségére, és egy másik villát ajándékozott a családnak.
Josephine haláláig dolgozott. Turnézott Fidel Castro Kubájában, és 1973-ban még a New York-i Carnegie Hallban is fellépett. Aggódott, hogy milyen fogadtatása lesz, de a nézők állva ünnepelték. 68 évesen, 1975 áprilisában szerepelt utoljára Párizsban, a publikum soraiban tapsolt Sophia Loren, Liza Minelli, Diana Ross és Mick Jagger is. Négy napra rá meghalt, Monacóban temették el katonai tiszteletadással, hatalmas tömeg kísérte utolsó útján.
