A vízimalmok voltak a hatalomgyakorlás legfőbb eszközei a középkori Olaszországban
Egyedülálló adatbázisra épülő kutatás világít rá arra, hogy a 8. és a 10. század között az észak-olaszországi vízimalmok nem csupán egyszerű mezőgazdasági technológiaként működtek, hanem a Karoling- és az Ottó-kori Európa egyik legfontosabb politikai, társadalmi és gazdasági fegyverét jelentették. Az Early Medieval Europe című szakfolyóiratban publikált tanulmány – amely a korszak eddigi legátfogóbb európai malomkatalógusán alapul – bizonyítja, hogy az uralkodók, egyházi intézmények, sőt még az átlagos parasztság is a malmok birtoklásán keresztül biztosította pozícióját a társadalmi hierarchiában.
Marco Panato, a Nottinghami Egyetem kutatója 529 írásos dokumentumot (a legkorábbit 710-ből) gyűjtött össze a Pó-síkság és a Veneto-Friuli régió vízimalmairól. Ez a volumen messze meghaladja a kontinens más, jól dokumentált területeinek adatait (például a Loire és a Rajna közötti terület poliptichonjai – birtokösszeírásai – mindössze 241 ilyen szerkezetet említenek az időszakból).
Az elemzés rávilágít, hogy a malmok a lisztellátás biztosítása révén kiemelt stratégiai jelentőséggel bírtak. A vizsgált malmok közel 30 százaléka a királyi kincstár tulajdonában volt, az uralkodók pedig – mint III. Ottó vagy I. Berengár – előszeretettel adományozták ezeket az ingóságokat a helyi egyházi intézményeknek, ezáltal ellensúlyozva a megbízhatatlan helyi arisztokrácia hatalmát.
A kutatás megállapítja, hogy a dokumentált malmok mintegy 68 százalékát püspökségek, plébániák és kolostorok vették át vagy vásárolták meg, ami részben a precízebb egyházi levéltári megőrzésnek is köszönhető. Ezek a donációk jelentős gazdasági és vízjogi autonómiát biztosítottak az egyháznak (például a bresciai San Salvatore apátság 767-es birtokbavételénél).
Meglepő fejlemény azonban, hogy az összeírások 13,75 százalékában magánszemélyek közötti adásvételek szerepelnek: a gazdagabb parasztok és kereskedők is képesek voltak malmokat építeni és vízhasználati jogokat cserélni (mint például a Piacenza környéki Trebbia folyónál 872-ben). A tanulmány szintén rögzíti a nők jelentős arányát: az iratok mintegy 22 százalékában szerepelnek női tulajdonosok vagy adományozók, akik esetenként, mint egy galeatai özvegy 873-ban, teljes önállósággal rendelkeztek e magas értékű vagyontárgyak felett.
Bár a régészeti leletek – a Pó völgyében talált kis méretű (25–60 cm átmérőjű) őrlőkövek – arra utalnak, hogy az átlaglakosság a gabonát továbbra is otthon, kézi erővel őrölte, az oklevelekben rögzített vízimalmok robbanásszerű elterjedése nem egyszerűen a központi hatalom felbomlásának következménye volt. Sokkal inkább a társadalmi és ökológiai adaptáció eredménye, ahol a gabonaalapú gazdaságban a vízenergia feletti kontroll vált a helyi hálózatok és a politikai dominancia kiépítésének legfőbb eszközévé az itáliai középkorban.
