A végsőkig szerette egymást II. Miklós és felesége, Hesseni Alexandra

Mélyen emberi, tragédiába torkolló nagy történet az oroszországi Nyikolajnak, ahogy a történelemből közismert: II. Miklósnak, az utolsó Romanovnak és feleségének, Hesseni vagy Darmstadti Alice-nek a szerelme.

Szerelem első látásra 12 évesen

Nyikolaj Alexandrovics 1868. május 6-án született, gyermekéveit az úgynevezett Anyicskov-palotában töltötte, és a kor szokása szerint magánneveltetésben részesült. Miklós egy korabeli átlagos gimnáziumi tanterv anyagát sajátította el, de a klasszikus görög és latin helyett a modern nyelvekre, valamint a történelem és a földrajz oktatására helyezték képzése során a fő hangsúlyt.

Gyakran mondogatta, hogyha nem kellett volna uralkodói szerepet vállalnia, akkor történész szeretett volna lenni. 1884-ben, orosz szokás szerint, 16 éves korában nagykorúsították, s megkezdte katonai szolgálatát, amelynek során a kor kialakult gyakorlata szerint folyamatosan haladt előre a katonai ranglétrán. 1892-re elérte a legmagasabb rendfokozatot, az ezredesit, ez volt a legtöbb, amire önerőből el lehetett jutni. 1890-ben nagy külföldi utazásokra indult, világot kívánt látni, vadászott Indiában, megfordult Ceylonban, Szingapúrban, Kínában, Jáva szigetén, valamint Japánban is.

Miklós „sportosan” élt, naponta több kilométert gyalogolt, úszott, ekkor engedte meg, hogy uralkodójelölttől példa nélkül álló módon ruhátlan felvételeket készítsenek róla. Ezenkívül szeretett teniszezni és biliárdozni, és az uralkodó elit kötelező sportjának, a vadászatnak is szívesen hódolt, ugyanakkor kortársaihoz hasonlóan nem vetette meg sem a cigarettát, sem az alkoholt. Barátságos, közvetlen ember hírében állt, meghallgatta a nála alacsonyabb rangúakat is, de már ekkor kiderült túlzott befolyásolhatósága, gyakran változtatta véleményét, és általában az utoljára kapott tanács szerint döntött.

Utazásairól történő hazatérése után meghitt, romantikus kapcsolata alakult ki a Szentpétervári Opera egyik balettcsillagával, a lengyel származású Matilda Kseszinszkajával, ami bőséges beszédtémát nyújtott a főváros közönségének. A művésznő 4 évvel volt fiatalabb Miklósnál, s szerelmesek voltak egymásba, Miklós még naplójába is többször feljegyezte, hogy mennyire jól töltötte az idejét a balett-táncosnővel. A viszonynak azonban Miklós közelgő házassága miatt 1893 telén vége szakadt.

Leendő feleségének a cári család Hesseni vagy másképpen Darmstadti Alexandrát szemelte ki, akit rokonai csak Alice-nek neveztek. Alice Hesseni IV. Lajos gyermeke volt, 1872-ben született, édesanyja, akit szintén Alice-nek hívtak, Viktória, angol királynő lánya volt. V. György király az unokatestvére volt – így került Miklós rokonságba az angol királyi családdal. Alice bátyja háromévesen halt meg hemofíliában, az angol királyi família betegségét ő is megkapta, de a család nőtagjainál ez nem okozott tüneteket, viszont tovább örökíthették.

A hercegnő és Miklós 1884-ben a Peterhofban találkoztak először, azonnal egymásba szerettek, s bár Alice ekkor még csak 12 éves volt, rögvest elhatározták, hogy összeházasodnak. A romantikus legenda szerint gyémántgyűrűjükkel belekarcolták lakóhelyük, az úgynevezett olasz ház ablakába nevük kezdőbetűit. Legközelebb öt évvel később találkoztak, hat hetet töltöttek együtt, Miklós már ekkor eljegyzést szeretett volna, de úgy tűnt, házasságuknak több akadálya is van: Alice-nek fel kellett volna hagynia evangélikus hitével, és áttérni az ortodoxiára, amire ekkor még nem állt készen.

Ezenkívül Miklós apja, III. Sándor szívesebben vette volna, ha fia a párizsi gróf leányát, Orléans-i Hélène-t veszi feleségül, és úgy hírlett, Viktória angol királynő sem rajongott ezért a frigyért. 1894-ben Coburgban újból találkoztak, a szerelmes Alice ekkor már beleegyezett az eljegyzésbe, és vállalta az áttérést, erre október 21-én, egy nappal III. Sándor halála után került sor. A feleség a pravoszláviában az Alexandra Fjodorovna nevet kapta, így ismeri őt a történelem.

Alice tudott Kseszinszkajáról, a táncosnő maga tájékoztatta levélben a leendő cárnét Miklóssal való viszonyáról. Miklós is mindent bevallott, de ez nem lett akadálya házasságkötésüknek, Alexandra megbocsájtott, csak a kapcsolat lezárását kívánta. A koronázásra 1896. május 14-én került sor.

Alice-nek nem sikerült sem az orosz közvéleményt, sem az Oroszországban állomásozó külföldi diplomatákat megnyernie magának, kialakult az a vélemény róla, hogy ostoba, s ráadásul ehhez fennhéjazó, gőgös viselkedés társult. Szentpétervár nevezetességei nem érdekelték, egyszer sem nézte meg a főváros híres múzeumait, nem olvasott, viszont gyógyítókkal, misztikusokkal, sarlatánokkal vette körül magát az udvarban. Mindezeknek később tragikus következményei lettek.

Sarlatánok és csodatevő helyek nyomában

Házasságkötésük után az uralkodói pár egyre jobban elszigetelődött. Korábban Miklós társasági embernek mutatkozott, gyakran járt színházba, most csak legszűkebb környezetükkel tartották a kapcsolatot, felesége és édesanyja, Marija Fjodorovna között pedig klasszikus „anyós-meny” konfliktus alakult ki, mindketten igényt tartottak Miklós irányítására. A gyerekek születése után ebből a küzdelemből Alexandra jött ki jobban, az uralkodó elsősorban őrá hallgatott.

Az Orosz Birodalom a századfordulón súlyos válságot élt át, és ennek kezelésében az új cárként az autokráciát megőrizni kívánó Miklós nem jeleskedett, ugyanakkor a házassága boldog volt, ekkor keletkezett a „rossz uralkodó jó családapa” sztereotípia. Sorban születtek gyermekeik, ám trónöröklési szempontból szerencsétlen módon csak lányok érkeztek.

1895-ben született Olga Nyikolajevna, 1897-ben Tatyjana, 1899-ben Marija, 1901-ben Anasztázia, és végül 1904-ben megjött a várva várt fiú trónörökös, Alekszej Nyikolajevics. Bár érkezése óriási öröm volt a család és a Birodalom számára, hamar kiderült, hogy különös betegségben szenved, amelyet éppenhogy megismert a kor orvostudománya. Hemofíliát diagnosztizáltak nála, amelyet családja női ágától örökölhetett. Állapotát azonnal államtitokká nyilvánították.

A család gyarapodásán túl más szempontból is furcsa képet mutatott az udvar. A századfordulós világvégeváró hisztéria felerősítette a spiritualizmust, amelyre Alexandra egyébként is igen fogékonynak bizonyult. Hírhedt figura volt az udvari sarlatánok sorában Philippe, a diploma nélküli, Franciaországból elkergetett orvos, akinek Alexandra utasítására Oroszországban katonaorvosi oklevelet utaltak ki. Philippe feladata lett volna a fiúörökös születésének elősegítése az udvarban.

Alexandra annyira megbízott benne, hogy csak neki engedte megvizsgálni magát, sőt egyszer még hisztérikus, úgynevezett álterhességet is produkált a kedvéért. Philippe váltig állította, hogy Anasztázia fiú lesz, ezzel és a cárné álterhességével azonban eljátszotta a becsületét, hazaküldték Franciaországba. Miklós és Alexandra mindent megtettek a fiúörökös megszületéséért, csodatévő helyeket kerestek fel, varázserővel rendelkező ikonokat gyűjtöttek.

1905. október 24-én Miklós a következőket jegyezte fel naplójába: „Ma délután, miközben Sztankával és Milicával (montenegrói udvarhölgyek) teáztunk, megismerkedtünk Grigorijjal, Isten balgájával a tobolszki kormányzóságból”. Ő volt Grigorij Raszputyin, a ravasz, erotomán szibériai paraszt, aki egy szent ereklye (Verhoturjei Szent Simon) odaajándékozása ürügyével került az uralkodó pár közelébe, befolyásos patrónusai ajánlásával.

Hamarosan kiderült, hogy a sztarec hipnotikus képességekkel rendelkezik, és megnyugtató hangjával, éneklésével képes elállítani a cárevics külső vérzését, és csillapítani a belső vérzések következtében fellépő fájdalmat, emellett kiváló jövendőmondó látnok volt. Mindezek miatt, de főleg gyógyító képessége okán a gyermekéért aggódó cárné legközelebbi bizalmasa, majd hamarosan a család gyóntatója lett.

„Sajnos megjött Berger tánti”

Az utolsó Romanovnak, Miklósnak és családjának az első forradalom leverése után még egy évtized adatott meg, ennek hátteréül Sztolipin miniszterelnök sikeres reformjai szolgáltak, de ebből csak az első évek voltak viszonylag nyugodtnak mondhatók.

Nőttek a lányok, Olga volt a legokosabb, ez tanulmányi eredményein is meglátszott, költői hajlamát fennmaradt versei tanúsítják. Tatyjana gyengébb képességeit nagy szorgalmával pótolta, ő volt az egyetlen, aki inkább anyjára hasonlított, Marija igazi kedves orosz szépség volt, Anasztázia pedig jólelkűségével, segítőkészségével tűnt ki. Apjuk fiatal korához hasonló, sportos életformát folytattak, teniszeztek, kerékpároztak. Miklós szenvedélyes fotós volt, ennek is köszönhető, hogy számos kép maradt fenn családjáról és róla is.

Mindeközben azonban a cári család tekintélyét alaposan aláásták új kegyencük viselt dolgai. Miután a cárné gyóntatója lett, intim közelségbe került vele, és elterjedtek a pletykák, hogy Alexandra Raszputyin szeretője lett. Ez a pletyka már önmagában is súlyos károkat okozott a Romanovoknak. Alapjául egy Iliodor nevű szerzetes által ellopott és kiszivárogtatott levelek szolgáltak, amelyekben Alexandra gyengéd hangon ír gyóntatójának.

A cárné rendkívüli módon hallgatott fia gyógyítójára és egyben saját lelki támaszára, ő maga pedig erős asszonyként határozottan befolyásolta a nem túl határozott jellemű uralkodót. A korabeli vélekedés – a cárt és környezetét a háttérből egy tanulatlan paraszt irányítja –  tehát nem állt messze a valóságtól.

A dinasztia tekintélyének rohamos csökkenéséhez Alexandra azzal is hozzájárult, hogy furcsa kapcsolatot alakított ki egy udvarhölgyével. Anna Virubovával utazásaik alkalmával mindig egy szobában szálltak meg, egy ágyban aludtak, a századelő Oroszországa korabeli szóhasználattal „ágyastársaknak” is nevezte őket.

Miklós határozatlansága és befolyásolhatósága is hatványozottan érződött az első világháború kitörése után, különösen súlyos hibát követett el azzal, hogy 1915. augusztus végén személyesen vette át a hadsereg főparancsnoki tisztét, mert innentől kezdve minden katonai kudarcért közvetlenül ő volt okolható.

Erkölcsi tekintélye megmentése érdekében a cári család több mindennel is próbálkozott. Miklós például személyesen búcsúztatta a frontra induló katonákat, Alexandra és a lányok kórházi ápolói feladatot vállaltak a frontról hazakerülő sebesültek mellett. Mindezek kevésnek bizonyultak a súlyos népszerűség- és tekintélyvesztés ellenében.

Eközben Alice kitartott férje mellett, hiszen a háborús körülmények közepette még jobban egymásra voltak utalva. Kapcsolatuk meghittségét jelzi, hogy mikor Miklós hazaért a frontról, Alexandra előzetesen levélben jelezte számára, hogy számíthat-e házastársi együttlétekre. Ha a „sajnos megjött Berger tánti”, vagy a „működik a gépház” formula szerepelt a levélben, akkor Miklós tudta, hogy az intim együttléttől el kell tekintenie.

A pince pokla

A család sorsa 1917-ben vett tragikus fordulatot, február 23-án kitört a forradalom, és az ideiglenes kormány már másnap letartóztatta Carszkoje Szelóban Alexandrát. A fronton tartózkodó Miklós elindult Petrográdra, hogy tisztázza a helyzetet, Dno állomáson azonban megállították és az Északi Front parancsnoka, Ruzszkij tábornok őrizetbe vette.

Másnap hajnalban Miklós lemondott, és ekkor még úgy tűnt, hogy családjával letelepedhet a Krímben, esetleg külföldre távozhat. Unokatestvére, György király által nyújtandó menedék került szóba, végül azonban a brit uralkodó a közvélemény miatt nem támogatta a befogadás gondolatát. A cári család házi őrizetben maradt a pétervári Sándor-palotában.

Miklós maga rendkívüli lelki erőről tett tanúbizonyságot, a fogságban már nyoma sem volt korábbi uralkodói határozatlanságának, tartotta a lelket a családjában, s mindent megpróbált helyzetük enyhítése érdekében. Erre szükség is volt, mert a katonák, akik az őrzésükre voltak rendelve, folyamatosan éreztették velük, hogy sorsuk egy hajszálon függ.

Amikor például Miklós a lányokkal biciklizett a parkban, a katonák szuronyukat a küllők közé dugták, és jót nevettek azon, hogy a lányok mekkorákat estek, vagy nem engedték be őket a palotába, és arra kényszerítették őket, hogy a parkban töltsék az éjszakát. A család nőtagjai is mindent megpróbáltak a túlélés érdekében, a lányok kokettáltak az őrzésükre rendelt katonákkal, gyémántokat rejtettek el az alsóneműjükbe, hogy majd megvesztegetésre használják, de túlságosan elszigeteltek voltak, és túl sűrűn cserélték az őröket.

Alexandra végig bízott abban, hogy sorsuk jobbra fordul, egyik utolsó levelében ezt írta: „Esküszöm, hogy újra látunk még Téged a trónon. Isten visszahelyez majd rá”. A fogva tartók augusztus 6-án úgy döntöttek, hogy a családot a fővárostól távolra, a szibériai Tobolszkba szállítják, ahol egy 18 szobás kormányzói palotát bocsájtottak a rendelkezésükre, a korábbinál szigorúbb őrizet alatt.

Miklós és családja 1918 áprilisáig elfogadható körülmények között élt ott. Olvashattak, sétálhattak, fennmaradtak képek, amelyen a volt uralkodó fát vág, a lányok fogócskát játszanak az udvarban, s még a helyi színházat is látogathatták. Az időközben hatalomra került bolsevik kormányzat számára akkor kezdtek komoly gondot jelenteni, amikor a katonai sikereket arató fehérek már majdnem egész Szibériát elfoglalták, és közeledtek Tobolszkhoz.

Félő volt, hogy Miklós személye egyesítheti a bolsevikok ellen küzdő különféle erőket, ezért egy akkor még vasúttal nem rendelkező településre, Jekatyerinburgba vitték őket, ahol az Ipatyev-villában helyezték el a családot, amelynek életkörülményei ekkortól látványosan romlottak. Tilos volt érintkezniük a helyi lakossággal, ékszereiket elvették, csökkentett élelmiszer-fejadagot kaptak, személyzetük létszámát is csökkentették.

Rossz jel volt az is, hogy őrzésüket a Cseka, a bolsevikok politikai rendőrsége vette át. Sorsukat az pecsételte meg, hogy a fehérek tudomást szereztek ottlétükről, és offenzívát indítottak a kiszabadításukra. Ezt a bolsevikok semmiképpen sem engedhették meg, mert ez számukra akár a polgárháború elvesztését is jelenthette volna, ezért döntöttek a cár kivégzéséről, és feltehetőleg ugyanilyen meggondolásból rendelték el a család likvidálását is.

Július 16-ról 17-re virradó éjjel felébresztették, majd leterelték őket az alagsorba azzal az ürüggyel, hogy fotózásra viszik a családot, cinikus módon azt bizonyítandó, hogy még életben vannak. Gyanús volt, hogy csak 3 szék volt bent, a cárné ekkor is még megpróbált úrrá lenni a helyzeten, és határozott hangon további székeket követelt.

Ekkor beléptek a katonák is, és Jurovszkij őrparancsnok felolvasta a halálos ítéletet. A családot pisztollyal lőtték agyon, majd Jurovszkij adta meg a kegyelemlövéseket, a cárt és fiát személyesen lőtte le. A lányokat úgy kellett leszúrni, mert fűzőjükbe gyémántot rejtettek, ez felfogta a golyókat. A család kutyájától sajnálták a töltényt, puskatussal verték agyon.

A kivégzetteket egy teherautóra rakták, és egy 18 km-re lévő bányában kívánták végleg eltüntetni őket, miután a feldarabolt tetemeket sósavval, majd benzinnel is leöntötték. A szándék nyilvánvaló volt: mindenképp meg akarták akadályozni a későbbi azonosítást. Mint az ismert, ez, ha évtizedekkel később is, de mégis megtörtént.