A testi fenyítés volt Viktória királynő és Albert herceg fő gyermeknevelési módszere

Viktória királynő újradefiniálta a brit monarchiát, és létrehozta az uralkodói család azon képét, amelyet ma is ismer az egész világ. Milyen lehetett anyaként kilenc gyermeke számára?

A szerelmes pár családot alapít

Viktória és férje, Albert herceg szenvedélyes szeretők voltak kölcsönös fizikai vonzalommal, de látszólag semmilyen fogalmuk nem volt a családtervezésről. Az eredmény kilenc gyermek volt: négy fiú és öt lány, akik 1840 és 1857 között születtek. Albert intelligensen, de becsvágyától fűtve elhatározta, hasznos célra fordítja e nagy fészekalját. Viktóriával egyetértettek abban, hogy nem csak mintaszerű, szerető és boldog család lesznek, de erkölcsi példát is mutatnak majd, amely újradefiniálja a királyiság fogalmát és alapjául szolgál egy egész Európán átívelő dinasztiának, amely békét és harmóniát hoz a civakodó kontinensre.

Nemes terv volt, melyet a legmagasztosabb ideál motivált, és e terv vezetett a brit királyi család ma ismert eszményéhez. De hasonlóan megannyi kiválóan előkészített tervhez, az emberi természet ennek is az útjába állt.

Albert, az értelmiségi volt a királyi család 19. századi modernizálásának felelőse, befolyása pedig jócskán a következő évszázadban is kitartott. Viktóriával való 1840-es összeházasodásának pillanatától 21 évvel későbbi, igen korai haláláig a brit monarchia védelmében és ápolásában látta saját rendeltetését egy olyan korban, amikor a politikai zűrzavar fenyegetett Nagy-Britanniában, az európai kontinensen pedig forradalmak söpörtek végig. Albert úgy hitte, a túléléshez és virágzáshoz a királyiakat tiszteletreméltó és szoros, szerető családként kell prezentálni. Ahogy Miranda Carter angol történész mondja: „Olyan, mintha Albert és Viktória középosztálybeli alattvalóik felé nyújtanák kezüket, és azt mondanák: 'nézzétek, olyanok vagyunk, mint ti, bízzatok bennünk!'”

Természetesen a királyi család korántsem volt olyan, mint a középosztály. Az udvar zárt buborékában létezett, ahol a feszültség és az ellenségeskedés a felszín alatt gyülekezett, a gyermekeket pedig születésüktől fogva elkényeztették. Ugyanakkor ezektől a kicsiktől azt várták el, legyenek a szüleiknek teljességgel engedelmeskedő mintagyerekek. A feszültség elviselhetetlen volt.

Bajos gyermekkorok

A terhelt családi élet talán nem volt meglepő, tekintve a királyi pár saját tapasztalatait. Mindketten boldogtalan gyermekkorok termékei voltak. Albert németországi neveltetését beárnyékolta szülei házasságának összeomlása. Apja, Szász-Coburg-Saalfeld  hercege (majd 1826-tól Szász-Coburg és Gotha hercege) sorozatos nőcsábász volt, aki keveset foglalkozott fiával. Albert apja szeretetére vágyva nőtt fel, miközben megvetette viselkedését. Elhatározta, hogy amikor eljön az ideje, mintaszerű apa lesz, és mindenben apja ellentétét fogja képviselni. Amikor azonban apa lett, nem volt előtte minta, amelyet követhetett volna. Viktóriának szintén sok mindennel kellett szembeszállnia. Magányosan nőtt fel a Kensington-palotában zsarnoki anyja, Kent hercegnője irányítása alatt. A későbbiekben sokatmondóan beismerte: „Igen boldogtalan életem volt gyermekként – nem volt terem kifejezni igen erélyes szeretetemet (…) és nem tudtam, mi a boldog családi élet.

A mélyen szerelmes és fizikailag is alkalmas pár olyan családot akart létrehozni, amely nem csupán saját boldogtalan múltjuk elől nyújt menedéket, de egy páneurópai dinasztiát is eredményez, országuk népe számára pedig mintául szolgál.

Nem meglepő módon, tekintve a szerelmesek egymás iránti rajongását, első gyermekük, a Vickynek becézett Viktória kilenc hónappal esküvőjük után született. A királynő igen elfoglalt volt uralkodói teendői miatt, és vajmi kevés időt fordíthatott csak az újszülöttre: naponta mindössze kétszer láthatta. Vicky születését követően egy éven belül megszületett Albert Eduárd – a későbbi VII. Eduárd király –, akit Bertie-nek szólítottak. A királynőnek immár volt egy egészséges fiúörököse. „Kisfiunk csodálatosan erős és nagy gyermek” – írta Viktória büszkén. „Reménykedem és imádkozom azért, hogy olyan legyen, mint drága papája.” Az öröklés biztosítottságával az ember azt hinné, helyénvaló lett volna egy kis szünet a gyermekszülésben, de nem így történt. A következő öt év során újabb három gyermek született: Aliz, Alfréd és Heléna.

Miközben Viktória királynő sok gyermeknek adott életet, nem feltétlenül szerette a babákat. „Egy ronda baba igen undorító teremtmény, és még a legszebb is borzasztó ruha nélkül (…) amíg megvan az a nagy testük a kis végtagokkal, és az a szörnyű békaszerű mozgás.” A királynő gondolni sem mert a szoptatásra, olyannyira visszataszítónak találta az egész folyamatot. Így tehát szoptatós dajkát alkalmazott minden gyermeke mellé, ő maga pedig Albertnek szentelte magát. Az eredmény további négy gyermek lett: Lujza, Artúr, Lipót és Beatrix. Viktória 17 év alatt kilenc gyermeket hozott világra – ez elképesztő fizikai teljesítmény, és rendkívül veszélyes is, tekintve a kor magas gyermekágyi halandóságát.

A mintacsalád

A királyi pár nekilátott működésbe hozni családról szóló tervüket. Fontos volt, hogy a külvilág lássa is őket eközben. A tömegkommunikáció megszületésével Albert felismerte a szükségét annak, hogy a nagyközönség megértse, milyen cél felé törekszenek. A Hannoveri-dinasztia alatt a monarchia hiteltelenné vált, az udvart szétszakította az ellenségeskedés és a botrányok. Viktóriát és Albertet ezzel szemben számtalan festmény és fénykép harmóniát árasztó családi portrékon örökítette meg. Ma ezek nagyszerű emlékei a királyi család alakulásának, még ha nem is feltétlenül igazak. A nagy nyilvánosság jól működött, ahogy Viktória is konstatálta: „Azt mondják, egyetlen uralkodót sem szerettek soha ennyire, mint engem (merem állítani), és ez köszönhető boldog családi otthonunknak és a jó példának, melyet mutat.”

A kor tipikus szerepeit megfordítva Viktória az uralkodói teendőknek szentelte ideje nagy részét, míg Albert vállalta át a gyermekek neveltetésének felelősségét. Új típusú apa volt, aki megelőzte korát a gyermekneveléshez való közvetlen hozzáállásával. Első gyermekével, Vickyvel való kapcsolata a kezdetektől fogva jó volt. Egyik nevelője, Lady Lyttleton visszaemlékezett kettejük játékára: „Albert dobálta és hancúrozott vele, [Vicky] emiatt nevetett, sikongatott és erőteljesen rugdalt.”

Viktória ehhez képest lényegesen visszafogottabb és óvatosabb volt. Nézte csupán, ahogy Albert átvette a gyermekek fejlődésének minden aspektusa felett az irányítást. Albert eleinte kielégítőnek és izgalmasnak találta e feladatot, amely alátámasztotta azt a magáról alkotott képét, miszerint az emberi viselkedés szakértője: „Bizonyosan nagy bája van, illetve rendkívül érdekes is, figyelni az érzések és képességek kialakulását a kisgyermekben” – jegyezte meg egyszer.

A taníttatás

Albert egy intenzív német edukáció terméke volt, amelynek során voltaképpen mindentudóvá képezték. Ugyanezt várta el gyermekeitől, és még ennél is többet. Rendkívül kemény taníttatási programot állított össze, amely az ideális herceget vagy hercegnőt volt hivatott létrehozni. A terv nemigen vette számításba, mi várható el egy átlagos emberi elmétől. Tanácsadója, Stockmar báró szerint a program bármely gyermekben „agylázt” okozhatott volna.

A terv végrehajtása csecsemőkorban kezdődött, a fegyelem bevezetésével. „A fő célok itt” – mondta a herceg, „fizikai fejlődésük, illetve maga a nevelés, a fegyelemre tanítás”. A nevelés középpontjában a testi fenyítés állt. A gyermekek gyakran kaptak „valódi verés általi büntetést”, ha rossz fát tettek a tűzre, és maga Albert csapott rá ujjaikra a zongoraleckék alkalmával, ha rossz hangot játszottak.

Taníttatás folyt továbbá az etikett témájában, aztán ahogy nagyobbak lettek a gyermekek, Európa udvarainak nyelvein, főként németül és franciául. Emellett tanultak latint, földrajzot, matematikát és természettudományt. Ez a rendszer még a legtehetségesebb gyermek számára is kemény lett volna, de a többnyire átlagos hercegek és hercegnők számára maga volt a purgatórium. Vicky, a legidősebb gyermek nagy szerencséjére rendkívül okos volt, így taníttatása jó kezdetet vett. Francia leckéit mindössze 18 hónaposan kezdte, hamarosan pedig már latinul is beszélt és Shakespeare-t olvasott. Szülei származásának köszönhetően németül is folyékonyan beszélt.

A királynő teljes mellszélességgel támogatta férje tervét. Magasztalta őt a gyermekek előtt: „Egyikőtök sem lehet soha eléggé büszke arra, hogy ilyen apa gyermeke, akinek nincs párja az egész világon.” Ebből következett természetesen, hogy azt várta, gyermekeiből (különösen a fiúkból) az általa oly hőn imádott férfi kis másolatai legyenek. Imádkozott, hogy Bertie felnőttként majd „hasonlít angyali apjára minden, minden vonatkozásban, testben és elmében is.” Az élet azonban úgy hozta, hogy a trónörökös csaknem minden tekintetben apja szöges ellentéte lett. Szülei úgy gondolták, tiszta lap volt, amelyre a maguk tökéletes kis Albertjét rajzolhatják – ebben súlyosan tévedtek.

Bertie már egészen kis korától nem volt hajlandó beleilleszkedni apja taníttatási tervébe. Nem sikerült belőle reneszánsz herceget formálni: hiába tömték tényekkel és elméletekkel a fejét, nehéznek találta a tanulást, és nem tudott koncentrálni. A nehézkesen fejlődő ifjú hercegre nehezedő nyomás negatív reakciót váltott ki. Tanítója, Frederick Gibbs emlékezett a gyakori tanulószobai hisztériákra, amelyeket a walesi herceg a matematikaórákon produkált: „szenvedélyessé vált, a ceruzát a szoba másik végébe hajította, felrúgta a széket, és aligha volt képes belemélyülni a munkába.”

Albert terve a világ legnagyobb birodalma trónjának örököse számára teljes kudarcot vallott. A vágyott mindentudó helyett fiából fajankó lett. Viktória panaszkodott „rendszeres semmittevése, lustasága – semmivel sem való törődése” miatt. Az aggódó szülők frenológushoz fordultak, az áltudományok korabeli divatjának egyik képviselőjéhez, aki a fej formájából tett megállapításokat az illető agyát illetően. Diagnózisa alátámasztott mindent, amitől féltek: „az agy gyenge minősége nagyon ingerlékennyé fogja tenni a herceget (…) az intellektuális szervek csupán mérsékelten jól fejlettek. Az eredmény erős akarat lesz, időnként önfejűség is.”

Nem a walesi herceg volt az egyetlen a kilenc gyermek közül, aki nem volt hajlandó követni Albert tervét a tökéletes királyi fejlődésre. Ahogy felnőttek, mind egyre inkább elkezdték az egyéni emberi természet jegyeit és sajátosságait mutatni. Albert ettől megzavarodott és aggódni kezdett. Végül arra jutott, gyermekei a Stuart örökségüktől szenvednek – bizonyára nem örökölhették az ő hercegi véréből törékenységüket és gyengeségeiket! De a tervvel haladni kellett tovább.

Királyi házasságok

Ahogy telt az idő, a gyermekek közül nyolcat európai hercegekkel és hercegnőkkel házasítottak össze, a páneurópai dinasztia létrehozása végett. Elsőként Viktória hercegnő, a legidősebb, ment feleségül Frigyes Vilmos porosz herceghez (a későbbi III. Frigyes német császárhoz). Mindkét szülőt megviselte 17 éves lányuk elvesztése, de különösen Albertet, aki azt írta: „Az elválás nyilalló fájdalma nagy volt minden oldalon, és az üresség, amelyet Vicky hagyott háztartásunkban és családunkban sokáig tátongó marad.” De a dinasztikus kötelesség felül kellett, hogy írja az emberi érzéseket, és kedvenc lányát új és zavarba ejtő élet várta a porosz udvarban.

Az Albertre nehezedő nyomás, hogy teljesítse minden királyi kötelességét, és mellette tervének megfelelően nevelje fel gyermekeit, hatalmas volt. 1860-ban egy taposómalomban dolgozó szamárhoz hasonlította magát: „Ő is inkább bogáncsot rágcsálna a várárokban. Vajmi kevés köszönetet kap munkájáért.” Viktória, aki örökké önközpontú és érzelmes volt, idővel zokon vette, hogy Albert ilyen sok figyelmet fordít a gyermekekre. Gyakoriak voltak dühkitörései és vitáik, a feszültség pedig hatással volt Albert egészségére is – fogfájásban, álmatlanságban és hidegrázási rohamokban szenvedett. Az orvosokon kifogtak a tünetek, nem tudtak semmilyen diagnózissal előállni. Viktória nem tanúsított empátiát férje helyzete iránt. Vicky lányának küldött rengeteg levele egyikében azt írta: „A drága Papa sosem ismeri el, hogy jobban lenne vagy hogy felgyógyulna, inkább mindig olyan nyomorúságos arcot vág, hogy az emberek azt hiszik, nagyon is beteg.”

Albert küzdött tovább, elkeseredetten meg akarta valósítani a királyi családról alkotott vízióját. 1860-ban megszervezte a kulcsfontosságú dinasztikus házasságot: a walesi herceg számára Dániai Alexandra hercegnőt nézte ki feleségül. A változó világban fontos volt, hogy ezt egyszerre állítsák be értékes diplomáciai szövetségként (ami igaz is volt) és szerelemből kötött házasságként. A viktoriánus nagyközönség a nagyfokú vallásos erkölcs korában egy „tiszta” házasságot akart, amelyben a trónörökös erényesnek és szűzinek tűnt.

A walesi herceg azonban sok minden volt, de szűzi semmiképpen. Életét igen korán az élvezeteknek szentelte, szülei növekvő riadalmára. 1861 nyarán Bertie gyakorlaton vett részt a királyi gránátos őrezreddel az írországi Dublinban. Tiszttársai egy „könnyű erkölcsű hölggyel” szerveztek neki találkozót egy éjszakára. A herceg légyottjainak híre eljutott szüleihez is, Albertben dühös, már-már hisztérikus reakciót kiváltva. Hogyan tudta fia, kérdezte, „az emberi faj legnyomorúságosabbjának karjaiba taszítani magát, hogy őáltala avattasson be a teremtés szent rejtelmeibe?” Úgy tűnt, minden, amiért Albert addig dolgozott, veszélyben forgott. Figyelmeztette Bertie-t, „nem szabad, megtiltom, hogy eltévelyedj, annak következményei az ország és a nagyvilág számára is túlságosan borzalmasak lennének.”

Tragikus halál

Albert tökéletes gyermekekről szóló terve mintha teljes kudarcot vallott volna. Lázas betegen elutazott Cambridge-be szónoklatot tartani a walesi hercegnek hibás életmódjáról. Apa és fia hosszú sétára indultak az esőben. Bertie bocsánatot kért, Albert megbocsátott, és bőrig ázva tért vissza Windsorba, lábaiban súlyos fájdalmakkal küszködve és lázban szenvedve. Nyugovóra tért, de tünetei rosszabbodtak. 1861 decemberében, mindössze 42 évesen elhunyt. Viktória királynő gyásza oly nagy volt, hogy évtizedekig uralkodott mind felette, mind családja felett. Természetesen legidősebb fiát, Bertie-t hibáztatta imádott férje haláláért. Éveken keresztül alig tudott akár csak ránézni is.

Albert halálával a tökéletes gyermekek felnevelésének gondolata is meghalt. Viktória megtette a tőle telhetőt, királynői pozíciójára és zsarnokoskodó természetére hagyatkozva annak érdekében, hogy gyermekei engedelmeskedjenek neki. Ebben általában sikeres volt, habár a walesi herceggel nagy ívben kerülték egymást. Számtalan leveléből kitűnik – még ha az önközpontú embernyúzó és az önsajnáltató özvegy fura egyvelege is volt –, szíve mélyén mindig szerető anya volt.

Az előttük volt és utánuk következő minden szülőhöz hasonlóan Viktória királynő és Albert herceg megtanulták, hogy a gyermekeknek elképesztő képessége van a meghökkentésre, frusztrálásra és ámulatba ejtésre egyéniségükkel és hajthatatlanságukkal – nem lehet belőlük kicsi eszményképeket faragni. Évekkel később Viktória beismerte ezt egy meglepően őszinte, de igen jellemző mondatban: „Úgy fogod találni, ahogy felnőnek a gyermekeid, hogy keserű csalódások – legfőbb céljuk, hogy pontosan azt tegyék, amit a szüleik nem akarnak és aggódva próbáltak megakadályozni.” A királynő egy örök igazsággal fejezi be gondolatait, miszerint évekbe telt neki felismerni, hogy „gyakran amikor a gyermekekre kevesebbet figyelnek, és kevésbé gondoskodnak róluk, annál jobbak lesznek a végén! Ez megmagyarázhatatlan és rendkívül bosszantó!”

Saját gyermekei minden bizonnyal többnyire „jók” lettek, apjuk korai halála és tervének kudarca ellenére. Még Bertie is, az élvezetek különc hercege, VII. Eduárdként igen sikeres király volt, akinek könnyed karizmája és diplomáciai ügyessége biztosította a királyi család további népszerűségét, és közelebb hozta Nagy-Britanniát Franciaországhoz az első világháború katasztrófájának előestéjén. Meglepő és nagyon is emberi módon Albert terve végül mégis működött.