A természet tanulmányozásában látta sikerének titkát Gaudí

Gyerekkorában gyakran volt beteges, ezért befelé forduló személyként jellemezték kortársai a történelem egyik leghíresebb építészét, a 97 éve, 1926. június 10-én balesetben elhunyt Antoni Plácid Gaudí i Cornet-t, közismert nevén Gaudít. Az 1878-as párizsi világkiállításon még egy kesztyűgyártó vállalat képviseletében volt jelen, majd Eusebio Güell textilgyáros gróf felkarolta, így a lámpaoszlopok tervezőjéből az évtizedek alatt a Casa Milà, a Casa Batlló és a Sagrada Família megálmodója lett.

Kesztyűktől és lámpáktól az építőművészetig

Antoni Plácid Gaudí i Cornet 1852. június 25-én született a Barcelonához közeli Reusban, de hivatalos okmányai dacára ő maga többször azt állította, hogy a szomszédos Riudomsban látta meg a napvilágot. Öten voltak testvérek, de közülük őt is beleszámítva csak hárman érték meg a felnőttkort.

Már gyermekkorában is lenyűgözte a természet, de rossz egészsége kihatott személyiségére, ezért befelé forduló, introvertált felnőtté vált az évek múlásával. Ahhoz is bizonyára egészségügyi problémái vezettek, hogy már fiatalon a vegetáriánus étrendet választotta. Életformája és vallási meggyőződése miatt gyakran böjtölt, de ez több alkalommal sem segített a helyzetén, életmódja többször súlyos betegségek kialakulásához vezetett.

Tinédzser korában utópista szocialista elveket vallott, barátaival egy közös falanszter megalapítását tervezték egy kolostor helyén. A katonaságot gyenge egészségére hivatkozva teljesen elkerülni ugyan nem tudta, de többszöri felmentésének idejét nagyrészt a művészetnek és műveltsége gyarapításának szentelhette.

Édesapja rézműves volt, ő maga is kovácsinas lett, majd Barcelonában tanult építészetet, ahol 1878-ban szerzett diplomát. Az egyetem rektora végzésekor azt mondta: „Még nem tudjuk, hogy bolondnak, vagy zseninek adjuk-e a diplomát. Majd az idő eldönti.” Maga Gaudí sem tartotta magát ekkor még „igazi” építésznek.

Karrierjének első projektjei a város gótikus negyedének szívében található Plaça Reial lámpaoszlopai, a befejezetlen Girossi újságosstandok és a Matarói Munkásszövetkezet épülete voltak. Az első igazán nagyobb projektje, egyben átütő sikere az 1880-as években befejezett, a katalán modernizmus egyik kiemelkedő példája, a Casa Vicens megalkotása volt.

Hiába fedezték fel tehetségét, az elismertségig hosszú út vezetett. Az 1878-as párizsi világkiállításon egy kesztyűgyártót képviselve volt jelen, amikor az esztétikus modernista stílusára felfigyelt Eusebio Güell textilgyáros gróf, aki később mecénása és egyik legjobb barátja lett. Támogatásával alakult ki munkáinak egyéni karaktere: szokatlan mértani formák, mintás téglák, kövek, kerámiacsempék, növény- és hüllőmintás kovácsoltvas elemek tették felületeit mozgalmassá.

Tíz évvel később, az 1888-as barcelonai világkiállításon Gaudí már egyértelműen a modernizmus elkötelezettjeként lépett színpadra, ezután már Barcelonán kívül, Spanyolország más területein – például Leónban vagy Málagában is – kapott megbízásokat.

Az 1890-es évektől a katalán mozgalom és a vallásosság is kulcsszerepet játszott a művész életpályájának alakulásában, megbízásai mellett szabadidejében katolikus művészeti társaságokhoz és ligákhoz csatlakozott. Vallási elkötelezettségéről mi sem árulkodik jobban, minthogy 1916-ban – karrierjének csúcsán – gregorián énektanfolyamon vett részt.

A századfordulón Gaudí már több megbízatáson dolgozott párhuzamosan. Újabb áttörést az 1900-as év hozott számára, amikor a barcelonai városi tanács az év legjobbjának választotta egy textilgyáros ismerősének tervezett, Casa Calvet névre keresztelt épületét.

Eusebio Güell 1900-ban bízta meg az építészt egy modern kertvárosi lakóegyüttes kialakításával, de ebből csak két épület készült el a park bejáratnál (az egyikbe Gaudí költözött be). A Güell parkot az UNESCO később a világörökség részévé nyilvánította: a látogatókat elsősorban a stílusok ötvözete, a gazdag, varázslatos környezet ragadja meg bizarr formákkal, szecessziós és szürreális elemekkel.

Életpályájának korai szakaszában alkotásai még a mór stílust, a gótika és az iszlám spanyolos keverékét idézték. A Güell-ház ezzel szemben már a modern és nemzeti hagyomány szintézise, a szecesszió első képviselője. Később már a gótika és a barokk ihletésében is alkotott, parabolaíves folyosói középkori kolostorkerengőt is idéznek. 1902 utáni művei nem sorolhatók a hagyományos stílusok egyikébe sem, díszítésük és térszerkezetük is újszerű, természeti és vallási jelképeket idéznek. „A könyveknél többet ér, ha közvetlenül a természetet tanulmányozzuk” – vallotta az építész.

Ekkor dolgozta ki támpillér nélküli szerkezeteit, az oldalnyomás és függőleges terhelés eredőjébe eső ferde pillérekkel, vékony héjboltozattal, a szilárdságot növelő hullámos fallal. Műveit finoman megmunkált részletek harmóniája jellemzi, a színekkel ikonográfiai eszközként bánt. Épületeit olykor jobb megoldást keresve visszabontatta, elképzelései hatását modelleken vizsgálta, házait folyamatos művezetéssel, kiviteli terv nélkül építette.

Magány és világhírnév

1904 és 1910 között készültek a mára emblematikussá vált Gaudí-épületek, a Casa Milà és a Casa Batlló. Az eredetileg barcelonai lakóépületnek szánt, ma már múzeumként működő épületek a művész legismertebb alkotásai közé tartoznak. A Casa Milà a természet és az építészet találkozása, szintjei kerámia virágmotívumot formáznak, Katalónia hegyeit és tengerpartjait idéző egyedi stílusa ebben az alkotásában ölt leginkább testet.

A Casa Batlló a szecessziós stílusának talán legharmonikusabb darabja, szintén a világörökség része. Az ekkorra már kiforrott művész jelentős szerepet vállalt a katalán művészek és kézművesek spanyolellenes mozgalmában, a Renaixensában, akikkel a madridi kormány által elnyomott katalán életforma újjászületéséért küzdött. Ugyan politikai szerepet nem vállalt, többször járt tüntetésen, sőt, egy alkalommal még le is tartóztatták, és csak óvadékkal tudott szabadulni.

Életszínvonala nem emelkedett a szakmai elismertséggel. Míg a fiatal Gaudí gyakran öltözködött elegánsan, színházba és operába is lovaskocsival járt, addig kora előrehaladtával egyre inkább kopott öltönyökben járó öregúrként jelent meg – ha megjelent egyáltalán – társas rendezvényeken.

Gaudí életformája az állandó vándorlásról szólt. Egy ideig Barcelonán kívül telepedett le, majd végül visszaköltözése után, 1906-ban többszöri helyszínváltoztatás után a Güell-park egyik épületében – amely ma múzeum – telepedett le, ahol apjával és unokahúgával élt egészen hozzátartozói haláláig. Gaudí utolsó hónapjaiban a Sagrada Família műhelyébe költözött, lényegében remete életformát folytatva a templom falain belül és kívül egyaránt.

A Barcelona jelképévé magasodott Sagrada Família, azaz a Szent Család-templom építése 1882-ben kezdődött meg Francisco de Paula del Villar y Lozano tervei alapján, aki egy hagyományos, neogótikus templomot tervezett. A munkálatok irányítását egy év múlva vette át Gaudí, aki szinte teljesen átírta az eredeti elképzeléseket.

A templom építése egyre nagyobb energiáit emésztette fel, így építészcsapatával – akik közül többen maguk is híresek lettek – megfelelő stratégiára volt szükség, hogy a munkák gördülékenyen haladjanak előre. Gaudí 1915-től minden más megbízásával felhagyott. és csak a templom építésére koncentrált. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy az 1910-es évtized meglehetősen nehezen alakult magánéletében: számtalan barátját, munkatársát és családtagját veszítette el. Ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „A jó barátaim meghaltak; se családom, se vagyonom: semmim nem maradt. Most teljes egészében az egyháznak szentelhetem magam.”

Az építész 1926. június 7-én szokásos sétájára indult a környéken, amikor az egyik kereszteződésnél elütötte egy villamos. Eszméletét vesztette, és mivel nem voltak nála azonosításra alkalmas iratok – ráadásul ruhája is rongyos volt – sokáig senki sem segített neki. Végül egy rendőr vitte be a kórházba, de három nappal később belehalt sérüléseibe. Noha ekkor a templomnak még csak a negyede, egy torony és a keleti homlokzat készült el, Gaudít a kriptában temették el. A lassú munkát halála előtt így kommentálta: „Megbízómnak nem sürgős.”

A Sagrada Família munkálatai azóta is az ő tervei és modellje alapján folytatódnak adományokból és a belépődíjakból: ez a világ egyetlen épülő műemléke. A befejezést 2026-ra, Gaudí halálának centenáriumára tervezik, a bazilikát 2010-ben szentelte fel XVI. Benedek pápa.

Ha elkészül, a Sagrada Família lesz a legmagasabb európai katedrális, tíz méterrel magasabb, mint az ulmi székesegyház. (A tornyokat Gaudí nevezte el, az ő kívánsága volt az is, hogy a legmagasabb se haladja meg Barcelona legkiemelkedőbb pontját, a 185 méter magas Montjuic-et.)

Noha a történelem időközben Gaudít a világ talán elsőszámú építészévé avanzsálta, életében rendkívül magányos maradt. Egyetlen szerelme, Josefa Moreu sem viszonozta érzéseit, sokan emiatt később megtört, rosszkedvű emberként ábrázolták, de ezt barátai és munkatársai – például Francesc Berenguer – cáfolták. Saját maga írásos emlékeket nem hagyott az útókorra a műszaki jelentéseken, néhány baráti levélen és az 1873–1878 között írt hallgatói naplóján kívül, de ebben elsősorban építészeti kérdésekről tett feljegyzéseket.

Sokszor gúnyolták, kortársai közül a Casa Milàt többen csak kőbányaként emlegették. Példája csak szűk körben vált követendővé, elveit csupán néhány lelkes építésztársa alkalmazta, őt magát szinte elfelejtették, csak a hatvanas években fedezték fel újra. Szellemisége meghatározza Barcelona atmoszféráját, látogatók millióit csábítva a városba.