A szigetországban lett a filmipar megkerülhetetlen alakja a Hollywoodot is megjárt magyar rendező

Úgy tartják róla, nagyobb producer volt, mint rendező. 1930-tól tevékenykedett a brit filmiparban, amelynek hamarosan egyik vezető figurájává vált. Filmes teljesítménye mellett a brit titkosszolgálatokkal is együttműködött a II. világháborúban, érdemei elismeréseképpen VI. György lovaggá ütötte. A 68 évvel ezelőtt, 1956. január 23-án Londonban elhunyt Korda Sándor közéletben elfoglalt helyét az is érzékelteti, hogy személyes ismerősei között tudhatta Winston Churchillt is.

Az újságírástól a filmrendezésig

Korda Sándor 1893-ban Pusztatúrpásztón született, Túrkevén anyakönyvezték Kellner László néven. Szülőföldjéről előbb Kecskemétre, majd rokonaihoz Budapestre vitte útja. A család anyagi helyzete miatt az egyetem szóba sem jöhetett, ambíciói az újságírás felé sodorták, először a Független Magyarország külső munkatársa lett.

Állandó vendég volt a New York kávéházban, ahol kialakult egy kör, amelynek tagjai élénk érdeklődést mutattak a szárnyait bontogató mozi iránt. Ő írta az első magyar filmkritikákat és filmelméleti műveket, 1909-től már Korda Sándor néven.

Egy párizsi út után – ahonnan pénzéből kifogyva, de francia nyelvtudással tért haza –, későbbi fontos alkotótársán, Bíró Lajos írón keresztül bekerült a Projectograph nevű filmvállalathoz, ahol titkár lett, majd a külföldi filmek szövegeit fordította.

1914-ben A becsapott újságíró címmel megrendezte első filmjét, de ekkor még az újságírást tekintette a fő csapásiránynak. Megalapította a Pesti Mozi, a Mozi és a Mozihét nevű szaklapokat.

1917-ben Corvin Filmgyár néven saját vállalkozást indított. Ekkoriban rendezett alkotásai – ahogyan Nemes Károly a Valóság 1996/12. számában írja – megfeleltek a kor nemzetközi filmes átlagtermésének, de a filmművészet élvonalától még elmaradtak.

Korda – nem egyedüliként – irodalmi művek filmes adaptációjával indult pályáján, ezzel e történetek sikerére és ismertségére is tudott némiképp alapozni. 1916-ban készült el a Mágnás Miska, a következő évben A gólyakalifa és a Szent Péter esernyője, amelyet 1918-ban Az arany ember követett.

Kordát a rossz szeme miatt nem hívták be katonának, ezért számára nem a háború, hanem az 1918-as év hozott nagy változásokat. Egyrészt házasságot kötött a már ismert, később külföldön is elismert Farkas Máriával, másrészt Károlyi Mihály személyes ismerőseként és politikájának támogatójaként kinevezték a filmgyártás kormánybiztosává.

Ha ez nem lett volna elég ahhoz, hogy megváltsa Horthy hatalomra jutása után az emigrációba szóló útlevelét, a Tanácsköztársaság Filmművészeti Tanácsában elfoglalt helyével biztossá tette Magyarországon kívüli jövőjét. Ebben a zavaros időszakban is rendezett, például az Ave Caesart és a Yamatát.

Horthy különítményesei letartóztatták, fogságukból azonban végül kimenekítették, és nem volt számára kétséges, jobban teszi, ha elhagyja az országot. Feleségével Bécsbe távoztak, ahol Korda szervezőkészségének, támogatóinak és felesége hírnevének segítségével vágott bele újra a filmezésbe. A szintén Bécsbe érkező Bíró Lajos támogatásával 1920-ban elkészítette Mark Twain Koldus és királyfijának filmváltozatát, amelyet néhány további alkotás követett, de hosszútávon nem rendeződött a helyzetük.

1923-ban Berlinbe költöztek, ahol a szerencse ismét kisegítette, 1926-ban Bíró Mihály és a Fox európai részlegének támogatása mellett elkészítette a Modern Dubarry című filmet, amelyben az akkor még kezdő Marlene Dietrich is szerepelt.

Hollywoodban folytatták, ahol Korda megrendezhette Máriának a Szép Helénát 1927-ben. A film kedvező fogadtatása ellenére nem érezte magát jól a filmgyártás földi paradicsomában, Európához képest műveletlennek tartotta az akkori közeget.

A filmes világ legfelső köreibe nem kerülhetett be, helyzetüket megnehezítette a gazdasági válság és a hangos film megjelenése is, amely az erős akcentussal beszélő Mária karrierjét pecsételte meg. Házasságuk megromlott, kapcsolatuknak válással zárult.

Korda egyedül hajózott vissza Európába, először Párizsba ment, ahol öccse, Korda Vince először tűnt fel filmdíszlettervezőként mellette. E rövid kitérő után elfogadta a Paramount angliai részlegének meghívását Londonba. Ekkor érkezett el Korda Sándor ideje, a szigetország lett az átütő sikereinek helyszíne.

A London-Hollywood tengely

Londonban is, ahogy a világ bármely pontján, önállóságra törekedett, de ekkor még be kellett érnie a szerződésében vállalt filmek leforgatásával. Az angol filmpiac az 1930-as években egyébként sem volt jó állapotban: nyögte a világválság hatásait és a tengerentúli vállalatokkal is versenyeznie kellett. Korda Londonba is maga mellé vette alkotótársait, Bíró Lajost és két testvérét, a már említett Korda Vincét és a szintén rendező Zoltánt.

Végül London Film néven saját lábára állt, de hogy brit versenytársai mellett érvényesülni tudjon, minden tehetségére szüksége volt: kapcsolatokat kellett építeni és tőkét szereznie. Ahhoz, hogy sikeressé tegye stúdióját – ami egyébként Európában az egyik legmodernebb volt – a színészek megtalálása ugyanolyan fontos volt, mint a befektetőké. Munkája és ügyessége meghozta gyümölcsét: Korda az angol filmes világ meghatározó alakja lett.

Nagy sikert az 1933-as VIII. Henrik magánélete című mozi hozott számára, elsősorban nem filmes nyelvében és tartalmában, hanem az amerikai piacra való betörésével. Korda New Yorkban tartotta a film világpremierjét, ez pedig a britek számára hatalmas tettnek számított, mert – ahogyan Nemes Károly is írja – megteremtette a visszavágás lehetőségét az angol piacot uraló amerikaiakkal szemben.

A VIII. Henrik magánélete volt az első nem hollywoodi film, amely Oscar-díjat nyert. 1933-ban Charles Laughton kapta meg a legjobb férfi alakításért járó díjat, és ez volt az első olyan brit produkció, amelyet a legjobb film kategóriában jelöltek a díjra. A film jelentős kasszasikert könyvelhetett el, 1933-ban a 12. legsikeresebb mozi volt az amerikai piacon és megszilárdította Korda pozícióját.

Egyre szélesebb menedzseri és stúdióirányítói tevékenysége mellett egyre kevesebb ideje és energiája jutott a rendezésre. Nem is övezte akkora siker minden alkalommal e téren, producerként volt azonban néhány jó megérzése. Például 1936-ban stúdiójában rendezték meg H. G. Wells műve alapján a Mi lesz holnap? című filmet. Az alkotás megjósolta a második világháborút, és hatását az az ellenőrizhetetlen legenda is érzékelteti, amely szerint a film bombázási jelenete Hitlert is megihlette a háború idején.

Jöttek új színészek, és születtek új filmek, de közben a verseny is egyre szorosabbá vált, Korda vállalkozásai veszteségesekké váltak. Egy ideig Hollywoodban találta meg az átmeneti megoldást második felesége, az ismert színésznő, Merle Oberon oldalán. Amerika továbbra sem volt a kedvenc közege, de 1941-ben itt sikerült elkészíteni másik sikeres filmjét, a Lady Hamiltont Vivien Leigh és Laurence Olivier szereplésével.

Londonba való visszatérése után VI. György lovaggá ütötte. A kitüntetés mögött hivatalosan filmművészeti érdemei, valójában többek között az állt – ahogy Tóbiás Áron Megmentett hangszalagok. A megálmodott Magyarország című könyvében írja –, hogy Korda New York-i irodája a brit titkosszolgálat egyik központjaként funkcionált és ő maga is segítette az angolok munkáját. Ennek köszönhetően Winston Churchillel is személyes ismeretséget kötött.

Sir Alexander Korda saját rendezésű filmjei ezekben az években nem hozták meg a várt sikert, de a filmes piac szereplőjeként tehetségét kamatoztatni tudta és újjászervezte a London Filmet. Lett újra stúdiója és elegáns irodája a Hyde Park mellett. Megfordult nála rendezőként David Lean és Carol Reed, valamint Richard Burton színész is.

Egészségi állapota mindeközben erősen megromlott, az ekkor berobbanó televíziónak még adott el filmet, voltak rajzfilmes tervei és egy szívroham után ellátogatott Berlinbe és a cannes-i filmfesztiválra is, de az 1956 januárjában bekövetkező halála miatt már nem tudta adósságát felszámolni és új ötleteit megvalósítani.

A Korda Sándor pályáját jellemző hullámvasutat jól kifejezi – Tóbiás Áron könyvében idézett – filmművészeti hitvallása: „Negyven évig ezt csináltam. Több krízisen és bukáson mentem át, mint bárki más ebben a szakmában. De mindig képes voltam feltámadni...”