„Közös hazánk volt Róma” – A Szentszék és Magyarország kapcsolattörténete

A középkor folyamán egyrészt a magyar király küldött követeket az Örök Városba, másrészt pedig a pápa is képviseltette magát a Magyar Királyságban. De ez a viszony korántsem volt felhőtlen.

A Szentszék és hazánk közös története immár több mint ezeréves. A sokrétű, több szálon futó kapcsolatrendszernek köszönhetően Szent Péter trónjával a Magyar Királyság állandó összeköttetésben állt. Bár ennek kapcsán elsősorban az István királynak szánt legendás korona elküldése, a pápai trónhoz közel kerülő Bakócz Tamás esztergomi érsek, valamint a Mohács előtti királyi udvart negatívan bemutató Burgio nuncius ismert, e kötelék még számtalan különleges históriát tartogat számunkra.

Róma és a Magyar Királyság diplomáciai kapcsolatának legmagasabb szintjén az ideiglenes követeknek számító legátusok álltak, majd a középkor végére teret nyertek az időközben állandó követté váló pápai nunciusok. Róma küldöttei mindenhová követték a királyi udvart, és szükség esetén a harctól sem maradtak távol, Giuliano Cesarini legátus például Ulászló király oldalán esett el 1444-ben a várnai csatatéren.

Királyunk hiába ment...

A hivatalos követek mellett a középkor évszázadai során sok ezer hívő érkezett a Magyar Királyság területéről Rómába. E nem kis veszéllyel és nehézséggel járó utazás mögött többféle motivációt találunk: sokakat Szent Péter sírjának és a hét bazilikának a felkeresése sarkallt, kegyelmet vagy bűnbocsánatot kerestek, az 1300-tól meghirdetett szent évek valamelyikét szerették volna az Örök Városban ünnepelni, illetve a klerikusok közül sokan az egyházi rend egy újabb fokozatát kívánták Rómában felvenni.

A zarándokok lefedték az egész magyar társadalmat: jobbágyokat, városi polgárokat, nemeseket és bárókat is találunk közöttük. Emlékezetes alkalom volt Újlaki Miklós 1475. évi zarándokútja, amely során IV. Sixtus pápa fényes külsőségek közepette fogadta a Bosznia királyának címét is viselő főurat.

Nem ő volt viszont a legmagasabb rangú magyar személy Rómában: 1350-ben – a nápolyi hadjáratát követően – Nagy Lajos király is elzarándokolt oda a szentév alkalmából, bár a helyzet pikantériája, hogy a pápa ekkor Avignonban tartózkodott.

1433-ban viszont már a szentatya tette Luxemburgi Zsigmond magyar király fejére a császári koronát, amelyet a Szent Péter-bazilika főhomlokzatának bronzkapuján látható dombormű is megörökített. Az uralkodó közel 1500 fős kísérettel érkezett az Örök Városba.

Magyar zarándokok nyomában

Kevésbé ismert, hogy a Rómába érkező középkori zarándokoknál szokás volt a Szentlélek Társulat tagjai közé beiratkozni. Így számtalan magyar ajánlott fel a Vatikán szomszédságában található – hosszú idő után tavaly ismét megnyitott – Santo Spirito javára adományt.

A nagyszámú magyar hívő ellátásáról már Szent István is gondoskodott, aki a Szent Péter-bazilika mellett zarándokházat építtetett, amely egészen 1776-ig fennállt. Ezt követően a székesegyház sekrestye-kápolnája került a helyére.

A testi szükségletek mellett a lelkiekre is gondot fordítottak, s külön gyóntató várta Rómában a hazai híveket. A XV. századtól kezdve a magyar alapítású pálos rend is megtelepedett Rómában, és a 467-ben épült Santo Stefano Rotondo körtemplomban és a mellette álló kolostorban nyertek elhelyezést. Itt található Lászai János római gyóntató sírköve is, rajta a híres idézettel:

„Vándor, ha látod, hogy római sír födi azt,
Aki a hideg Dunánál született,
Nem fogsz csodálkozni, ha meggondolod,
Hogy közös hazánk volt Róma, s az is marad.”

Átok és gyilkosság

A Szentszék és Magyarország kapcsolata nem mindig volt felhőtlen. Nem mindennapi eset történt a XIV. század elején, mikor is az I. Károlyt támogató pápai legátus egyházi átokkal sújtotta Budát, amire válaszul a város zsinatot hívott össze a Nagyboldogasszony-templomba, ahol viszont ők átkozták ki magát VIII. Bonifác pápát. Bár az eset igencsak egyedi, mégsem váltott ki nagy visszhangot.

Sokkal több problémát okozott Róma számára a magyar király főkegyúri joga, főleg azokban az esetekben, amikor alkalmatlan személyeknek adott magas egyházi tisztségeket. Sokatmondó példa erre, amikor Mátyás király 1486-ban a mindössze hatéves Estei Hippolitot tette meg esztergomi érsekké.

A korszak egyik legnagyobb botrányát Fráter György meggyilkolása jelentette 1551-ben. A Ferdinánd király hosszas kérésére bíborossá kreált pálos szerzetest, váradi püspököt, majd esztergomi érseket a király katonái ölték meg, ami példátlan skandalumnak bizonyult a korabeli Európában, és a pápa csak hosszú vizsgálat után mentette fel véglegesen az uralkodót, valamint a gyilkosság elkövetőit.

Elzárták a pénzcsapot

Ugyanakkor a római Szentszék az egyre erősödő oszmán előretörést érzékelve a Magyar Királyságban a hódítókkal szembeszállni képes erőt látta. A kereszténység védőbástyájának eszméje Magyarországon is komoly fogadókészségre talált, s így természetes szövetségessé tette a pápát és a magyar uralkodót.

Ennek során Róma komoly pénzügyi és diplomáciai támogatást nyújtott, de a kapcsolat nem volt egyoldalú: 1481-ben például a Mátyás király által küldött magyar sereg segítségével aratott döntő győzelmet az oszmánok felett a dél-itáliai Otranto városánál.

A pápai seregek is kivették a részüket a magyarországi oszmánellenes küzdelmekből. Ennek legeklatánsabb példája a tizenöt éves háború során a VIII. Kelemen pápa unokaöccse, Gianfrancesco Aldobrandini által vezetett három magyarországi hadjárat.

Ennek során a több ezer fős pápai-itáliai katonaság 1595-ben részt vett Esztergom és Visegrád elfoglalásában, majd két évvel később Pápa és Győr ostromában is. Ezt követően vetődött fel, hogy a generálist Erdély fejedelmévé tennék meg, és cserébe Róma vállalta volna a fejedelemség védelmi költségeit.

Végül azonban 1601-ben egy újabb hadjáratot vezetett Kanizsa várának visszafoglalására. 1605-ben, Esztergom elestét követően az új pápa, V. Pál elzárta a római pénzcsapokat, amelyek csak a XVII. század végén nyíltak meg ismét XI. Incének köszönhetően.

Vallásháború után inkvizíció

A közben eltelt évtizedek alatt nem az oszmánok elleni küzdelem, hanem az egyházpolitika volt a meghatározó. A katolikus expanzió kibontakozása Magyarországon komoly ellenállásba ütközött. A protestáns rendek Bocskai István által vezetett győztes háborúját lezáró, 1606-os bécsi béke 1. pontja kimondta a vallásszabadságot.

Az 1608-as diétán törvénybe foglalt rendelkezés után szó sem lehetett arról, hogy a trienti zsinat (1545–1563) programját a Habsburg-államhatalom segítségével igyekezzenek megvalósítani, hiába szorgalmazta ezt az esztergomi érseki kinevezésével együtt bíborossá tett Forgách Ferenc. Az ő indítványára ugyanakkor a pápa személyes vezetése alatt álló, legtekintélyesebb kongregáció, a Szent Hivatal (a római inkvizíció) a katolikus vallás ellen irányuló törvények jóváhagyása miatt vizsgálatot kezdett II. Mátyás király ellen.

Az esetleges kiközösítés elkerülése érdekében a bécsi udvar végül segítséget nyújtott a katolikusellenes törvények szabotálásához.

Itt is működtek a kiskapuk

A római Kúria beavatkozásának köszönhetően indulhatott meg a kora újkori katolicizmus térhódítása az ekkor jórészt már protestáns Magyarországon. Ez a Pázmány Péter nevével fémjelzett folyamat vezetett 1635-ben az első, ma is működő magyar egyetem megalapításához. A nagyszombati bölcsész- és teológiai kar felállításához VIII. Orbán előzetes felhatalmazást adott.

Ahhoz, hogy Pázmány elfoglalhassa érseki székét 1616-ban, V. Pál keresett kánonjogi kiskapukat. Ideiglenesen el kellett hagynia a jezsuita rendet, ugyanis a Jézus Társasága tagjaként sem az egyházi előírások, sem pedig a magyar törvények nem tették lehetővé, hogy Esztergom érseke lehessen. Végül beváltotta a hozzá fűzött reményeket, azonban élete utolsó szakaszában a magyar egyház és Róma viszonyában komoly törés keletkezett. Az 1630-as évek elejéig politikai téren is töretlen volt a kooperáció, Pázmány ennek köszönhette az 1629. évi bíborosi kinevezését.

Pázmány person non grata lett

A magyar püspökök is folyamatos erőfeszítéseket tettek arra, hogy „amennyire lehetséges, mindenben mindenek anyjához, a Szent Római Egyházhoz” alkalmazkodjanak. Ezután azonban egyre inkább a kiábrándulás, az elégedetlenség jelei mutatkoztak. A fordulópontot Pázmány 1632. évi római követsége jelentette. A Habsburg-küldetésben eljáró bíboros olyannyira éles összeütközésbe került az egyre inkább francia orientációt folytató Barberini-pápával, VIII. Orbánnal, hogy a római udvarban innentől persona non grataként, vagyis nem kívánatos személyként tekintettek rá.

A bécsi nunciatúra egyenesen megakadályozta visszatérését az Örök Városba állandó császári követként, illetve Magyarország és a Habsburg örökös tartományok bíboros protektoraként.

Az ellentét annak fényében vetődött fel különös éllel, hogy Magyarországon továbbra is komoly elvárásokkal éltek Rómával szemben, folyamatos támogatást igényeltek nem csupán politikai, hanem vallási téren is. A krízis csúcspontját az 1639 szeptemberében tartott nagyszombati püspökkari értekezlet jelentette. Az uralkodóhoz intézett felterjesztésükben a főpapok arra biztatták III. Ferdinándot, hogy ragaszkodjék valamennyi, valaha a magyar koronához tartozó püspökség feletti kinevezési jogához.

Szakítás Rómával?

Hangot adtak azon felfogásuknak, hogy a pápának az érvényes püspökszenteléshez adandó joga hazai téren valójában a magyar királyoknak az Apostoli Szék irányában mutatott különös tiszteletén alapul, mivel „a hajdani uralkodók az Ősegyház azon gyakorlatát is foganatosíthatták volna, hogy a királyi választás után az ország püspökeit érsek-metropolitájuk szentelje…” E tétel felállításában egy olyan, Rómától független nemzeti katolikus egyház megteremtésének gondolata fogalmazódik meg, amelyhez hasonlót a francia egyház gallikán mozgalmaiban fedezhetünk fel. A radikális felfogás hangoztatása elérte célját.

Az új pápával, X. Incével Jakusith György egri püspöknek sikerült modus vivendire (békés egymás mellett élés) jutnia a magyar királyok – végül egészen 1918-ig megmaradt – püspökkinevezési joga és az azt övező viták kérdésében.

Habsburgok helyett Apostoli Szék

A polémiák ellenére a XVII. század során nem volt a magyar katolicizmusnak és vele az országnak olyan szükséghelyzete, amikor külpolitikai támaszát ne a pápaságnál kereste volna. A protestáns I. Rákóczi György 1644–1645-ös hadjáratának megállításához is X. Incétől vártak segítséget. Jakusith küldetésének fő célja éppen egy komolyabb pénzösszeg elnyerése volt. Az 1658 és 1664 közötti, Várad és Érsekújvár elvesztését eredményező török támadások idején Lippay György esztergomi érsek kiváltképpen Erdély megmentése és katolikussá tétele érdekében igyekezett kétségbeesetten VII. Sándor pápát hathatós közbelépésre késztetni.

A vasvári béke megkötése után még egy olyan fantasztikus terv is megfogalmazódott, hogy tekintve a nemzet mélyen gyökerező tiszteletét Róma irányában, a Habsburgok helyett – a még utód nélküli, beteges I. Lipót közeli halála esetén – az országot közvetlenül az Apostoli Szék védnöksége és kormányzása alá helyezzék. Az elképzelést Szelepchény György kancellár, kalocsai érsek a legmélyebb titoktartás közepette közölte 1665 novemberében a pápai nunciussal.

A valódi „felszabadulás” – XI. Ince

Az 1670-es évek második felében Szelepchény mint esztergomi érsek szinte naprakészen informálta a pápai államtitkárságot a törökök és kurucok mozgolódásairól, ráirányítva ezzel az Egyházi Állam vezetésének figyelmét az oszmán veszély nagyságára. A pápaság kétségkívül megkésve rezonált a fokozott szerepvállalását igénylő magyar elvárásokra. Ám amikor Róma ismét fogékony lett a török kiűzésének eszméjére, szinte nem ismert lehetetlent. Az Apostoli Kamara éves kimutatásai szerint XI. Ince 1683 és 1688 között a korban hihetetlen nagyságú összeget, összesen 1 083 753 aranyat költött csak készpénzben Magyarország felszabadítására és szinte a teljes országterület reintegrálására.