A pénzhamisítók rémálma volt Benjamin Franklin

Kutatók egy csoportja nemrég korszerű képalkotó és anyagvizsgálati módszerekkel több száz fennmaradt amerikai gyarmati papírpénzt elemzett, köztük olyanokat is, amelyeket maga Benjamin Franklin, az Egyesült Államok "alapító atyja" még egyszerű nyomdász korában nyomtatott. A kapott eredmények egyértelműen kimutatták: a tudós vállalkozó kifinomult módszereivel igencsak megnehezítette a pénzhamisítók dolgát.

A 18. század elején a brit észak-amerikai gyarmatok krónikus arany- és ezüsthiánnyal küzdöttek, ezért a helyi hatóságok egyre több papírpénz kibocsátására kényszerültek. A bankjegyek terjedésével azonban egy új, nehezen kezelhető problémával kellett megküzdeniük a helyi lakosoknak és a kereskedelemben dolgozóknak: a viszonylag könnyen lemásolható papírpénzeket sokan olyan sikeresen hamisították, hogy szabad szemmel nem lehetett megkülönböztetni egyes másolatokat az igazi pénzektől. Benjamin Franklin - aki éveken át dolgozott nyomdászként - azonban olyan szakmai tudással rendelkezett, hogy rendkívül sikeresen szembe tudott szállni a pénzhamisítási módszerekkel - derült ki nemrég egy friss tudományos kutatásból.

Az elemzés során a kutatók korszerű képalkotó és anyagvizsgálati módszerekkel tanulmányozták a Franklin által készített papírdarabok rostjait, pigmentjeit és azok szabad szemmel nem látható, egyéb sajátosságait. Az eredmények alapján a szakértők megállapították: Franklin különböző módszereket dolgozott ki arra, hogy az általa készített, hivatalos papírpénzeket a hamisítók ne tudják lemásolni.

A bizalom megteremtése

Bár a papírpénzt több mint ezer évvel ezelőtt Kínában találták fel, Európában csak a 17. században terjedt el. A 18. század elejére az amerikai gyarmatokon olyan súlyossá vált a nemesfémhiány, hogy a gazdaság működésének fenntartásához elengedhetetlenné vált a papírpénz használata. Az új típusú bankjegyek bevezetése azonban komoly aggodalmat keltett sokakban, nem véletlenül: hiába ismertették ugyanis részletesen a korabeli újságok a pénzhamisítókra váró szigorú büntetéseket, mégis rengeteg vállalkozó szellemű lakos próbálkozott hamis pénzek terjesztésével és használatával növelni saját bevételeit.

Benjamin Franklin az 1730-as évek elején kapcsolódott be a pénznyomtatásba, nem sokkal azután, hogy Philadelphiában saját nyomdát alapított. Pályafutása során több millió fontnak megfelelő papírpénzt nyomtatott Pennsylvania és más gyarmatok számára, sőt, még egy sikeresen működő nyomda-hálózatot is létrehozott a régióban, ami Delaware, New Jersey, New York és Dél-Karolina legális bankjegyeinek előállításában is nagy szerepet játszott. 1749-ben üzlettársául fogadta David Hall nyomdászt, aki Franklin visszavonulása után is folytatta ezt a tevékenységet.

A kísérletező kedvű nyomdász

A korabeli papírpénz-készítők a bankjegykészítés során régi len- és pamutrongyokat áztattak vízbe, amiket később péppé zúztak, majd sziták segítségével lapokká formáltak. Nagyító alatt az így kapott papír sűrű, összegabalyodott rostok hálózatára emlékeztetett. Franklin, aki kiválóan ismerte az anyag és a nyomdafesték tulajdonságait, egy idő után azzal kezdett el kísérletezni, hogy miként lehetne olyan elemeket beépíteni ebbe a jól ismert szerkezetbe, amelyek megnehezítik a hamisítók munkáját. A tudós egyes bankjegyek anyagát például indigókék színezőanyaggal látta el, ezzel újabb akadályt gördítve a hamisítók elé: a valódi pénz előállításához ugyanis már nem csupán a nyomtatott képet, hanem a papír sajátos anyagszerkezetét is reprodukálniuk kellett (volna) ettől kezdve a hamisítóknak.

Franklin a természetből is merített ötleteket: arra is volt példa, hogy levelek erezetét rögzítette rendkívül pontosan az általa készített papírpénzeken. Mivel nincs két teljesen egyforma levél, az így létrehozott díszítéseket különösen nehezen lehetett lemásolni.

Noha Franklin a papírpénz előnyeit népszerűsítő röpiratokat is írt, pontos technikai megoldásairól kevés feljegyzés maradt fenn. Bár egyes történészek váltig állítják, hogy a tudós-politikus egy külön nyilvántartást is vezetett a papírkészítő Anthony Newhouse-zal folytatott ügyleteiről, ez a dokumentum sajnos máig nem került elő. Ugyanakkor egyáltalán nem kizárt, hogy Franklin és Newhouse idővel olyan speciális biztonsági elemekkel ellátott pénzpapírt fejlesztettek ki, amelyet rögzítettek ebben az elkülönített nyilvántartásban.

Mit árul el a modern tudomány?

Amikor a kutatócsoport elkezdte vizsgálni a közel hatszáz gyarmati bankjegyet, elsősorban az érdekelte őket, milyen anyagokból készültek ezek a dokumentumok, ezért olyan képalkotó technológiákat alkalmaztak, amelyek az emberi hajszálnál ezerszer vékonyabb szerkezetek elemzésére is képesek.

Az egyik legérdekesebb eredmény Franklin fekete tintájához kapcsolódott. A korszakban a fekete nyomdafestékeket általában koromalapú pigmentekből állították elő, amelyeket növényi olajok elégetéséből vagy állati csontok elszenesítéséből nyertek ki. A nyomdász által nyomtatott bankjegyeken azonban a kutatók számos esetben grafitra emlékeztető, többrétegű szénszerkezeteket azonosítottak, ami arra utalhat, hogy a tudós sokkal intenzívebben kísérletezett a tinta összetételével, mint azt korábban feltételezték.

A kutatók olyan részecskéket is találtak a Franklin által készített papírban, amelyek a fény visszaverésével enyhe csillogást kölcsönöztek a bankjegyeknek. Akár szándékosan, akár véletlenül kerültek bele ezek a vizsgált anyagokba, újabb olyan jellegzetességet kölcsönöztek a hivatalos bankjegyeknek, amelyet a hamisítók nehezen tudtak volna következetesen lemásolni.