A művészet megszállottja: Peggy Guggenheim szerelmei

Műveket és művészeket egyaránt gyűjtött. A legenda szerint a híres műgyűjtő csak unalmában fordult a műtárgyak és alkotóik felé, de mindkét vadászterületen igen sikeres volt. Övé lett a XX. század legjelentősebb kollekciója, és szeretőinek népes táborával sem vallott szégyent.

Kis árva nagy örökséggel

Az 1898-ban született Marguerite „Peggy” Guggenheim olyan területre merészkedett, ahol addig jobbára csak férfiak uralkodtak: koronás fők, ravasz műkereskedők vagy nagylelkű mecénások. Ám kitűnő szemének köszönhetően végül is felbecsülhetetlen értékű kollekciót halmozott fel. Ami pedig a férfiakat illeti, választása e téren sem nélkülözte az igényességet. Az is lehet persze, hogy a nagy számok törvénye alapján került a „gyűjteménybe” rengeteg jelentős művész, többek között a Nobel-díjas Samuel Beckett író és Max Ernst festő-szobrász, a modern képzőművészetek pápája. Maga Peggy Guggenheim önéletrajzában közel ezerre teszi azoknak a férfiaknak számát, akikkel viszonya volt. Nem csodáljuk, hogy nem mindegyikük nevét tudták kinyomozni még a legelszántabb életrajzírók sem. (A szeretők között néhány nő is akadt.)

Nem tudjuk, hogyan alakult volna Peggy élete, ha szülei házassága sikerül. Az apa, a bányászatból hihetetlenül meggazdagodott, svájci-német zsidó családban született Benjamin Guggenheim azonban 1911-ben végleg búcsút mondott feleségének, három gyermekének, sőt még az üzletnek is. De nem sokáig élvezte a teljes szabadságot: egyik szeretőjével éppen a Titanicon utazott, amikor a hajó 1912. április 12-én jéghegynek ütközött. Az elegáns, frakkba öltözött férfi a csónakba segített egy-két hölgyet, majd a legenda szerint kabinjában szivarozva, konyakot iszogatva várta a halált: lányának volt kitől örökölnie szabadságvágyát, kalandszeretetét és kitűnő stílusérzékét.

A holland származású édesanya, Florette Seligman bankárcsaládjának is volt mit a tejbe aprítania: Peggyt és testvéreit gyerekkorukban inasok, szobalányok, nevelőnők hada vette körül, szeretetet azonban nem sokat kaphattak. A személyzet utálta az elkényeztetett kislányokat, az egyik nevelőnő állítólag még azzal is megfenyegette Peggyt, hogy kivágja a nyelvét, ha panaszkodni mer. Panaszkodni ugyan nem volt kinek: a mama „gyenge idegei” is legendásak voltak, a kis milliomos lánykát szeretetteljes kapcsolat csupán nővéréhez, Benitához és húgához, Hazelhez fűzte – Peggy excentrikusságát sokan anyai örökségnek tartják.

Hogy ki rendezte be az előkelő környéken lévő New York-i otthont, nem tudjuk, de a kislány műtárgyak között nőtt fel, egyik szalonjuk bútordarabjai XIV. Lajos udvarából kerültek a 72. utcába, ebédlőasztalukról maga XV. Lajos evett. Furán hangzik, pedig igaz: az apa halálával Peggy családja tönkrement, az anya ugyanis egy jó darabig nem jutott az örökségéhez, így ők lettek a „szegény rokonok” az előkelő és dúsgazdag Guggeinheimek között.

E státus mindenesetre megtanította Peggyt a pénzzel bánni: innen eredhetett legendás fukarsága is. Míg egyik oldalról komoly vagyonokkal támogatott szegény művészeket, képes volt éttermi számláit aggályos arckifejezéssel tételenként leellenőrizni, figyelmét egyetlen fillérnyi túlfizetés sem kerülhette el. E jó tulajdonságát később is megtartotta: estélyein csak chipset szolgáltak fel, a lehető legolcsóbb whisky kíséretében: bár az talán tényleg csak aljas rágalom, hogy a poharakban maradt italt is visszatöltette az üvegekbe.

A mutatós, magas lánnyá serdült Peggy (arcának harmóniáját megtörő karakteres orráról maga is iróniával beszélt, de mégsem fordult soha plasztikai sebészhez) egy New York-i könyvesboltban kezdett dolgozni: nagy szerencséjére itt találkozott először a század első évtizedeiben kibontakozó avantgárd művészettel, amelynek élete végéig a rabja maradt.

Veszedelmes viszonyok

Hová is mehetett – immár öröksége birtokában – az első világháború után egy független, kalandkereső és pokolian gazdag fiatal nő, aki ráadásul az avantgárd művészetekbe (művészekbe) volt szerelmes? A korabeli mondás szerint ezekben az években mindenki, aki számított, Párizsban élt. A francia fővárosban színes és szeszélyes nemzetközi kolónia telepedett le, amelynek tagjai, mi tagadás, főként abszinttal kísért semmittevéssel töltötték napjaikat. Gertrude Stein írónő, maga is számtalan tehetség patrónusa nem véletlenül nevezte „elveszett nemzedéknek” a részeges társaságot.

A Montparnasse Peggyt is befogadta: itt ismerte meg 1922-ben a szőke, „arany hajú” Laurence Vail írót, költőt, festő-szobrászt, akibe első látásra menthetetlenül beleszeretett, és aki az első férje lett. „A férfi, aki sohasem viselt kalapot”, a bohémélet sokoldalú királya alighanem az ivászatban volt a legjobb, és bár a kapcsolatból két gyerek is született, 1930-ban elváltak. Házasságukat számtalan botrány, az erőszakos férj rémtettei is megterhelték, de tény, hogy Peggy sem volt ártatlan angyal. Önéletrajzában bevallja, hogy megcsalta férjét John Ferrar Holmsszal, akit élete legnagyobb szerelmének tartott, és akinek 1934-es váratlan, korai halála porig sújtotta, pedig az író sem bánt vele kesztyűs kézzel.

Párizs nemcsak befogadta a milliárdos asszonyt, de az ízlését is formálta. Csodálatos fényképek készültek róla, Peggy art deco stílusú öltözékeit többek között olyan remek fotósok örökítették meg, mint Man Ray. Az exférj barátja volt Marcel Duchamp, a korszak egyik meghatározó művésze, aki nemcsak bevezette az autodidakta Peggyt Pablo Picasso, Fernand Léger, Constantin Brâncuşi, Jean Cocteau, Vaszilij Kandinszkij és Salvador Dalí műtermébe, de magyarázatokkal is szolgált műveikről: így a lelkes tanítvány értő módon kezdett a műtárgygyűjtéshez. Ösztönözhette őt a családban megszokott versengés: egyik nagybátyja, Solomon R. Guggenheim szintén jelentős kollekcióval rendelkezett, amelyből 1937-ben előbb egy alapítvány létesült, majd később ez teremtette meg a New York-i és bilbaói múzeum alapjait.

Az 1932-ben Londonba költöző Peggy segítséget kapott Herbert Readtől, a jelentős művészeti teoretikustól is, így 1938-ban már képes volt megnyitni első galériáját, a Guggenheim Jeune-t, amely már nevében is jelezte a friss, fiatal tehetségek felfedezésére vállalkozó műgyűjtő határozott elképzeléseit. A program Cocteau bemutatásával indult, és Kandinszkijjal folytatódott, a kiállított művek között ott találjuk Jean Arp, Georges Braque és természetesen Picasso munkáit is.

Samuel Beckett a férfigyűjteményt gazdagította: a később Nobel-díjjal kitüntetett világhírű íróról Peggy keserű iróniával jegyezte fel: „Lehet, hogy tíz percig szeretett.” (Nem kell hozzá pszichológus, hogy megfejtsük: a férfifalónak kikiáltott asszony egész életében talán nem is szexre vágyott igazán, hanem arra a gyengéd törődésre, amit imádott apjától kapott meg hajdanán, aki azonban később becsapta, magára hagyta.) 

Az utolsó magángondola

A második világháború kitörése Párizsban érte: itt jó üzletasszonyként mindennap tudott nyomott áron vásárolni egy-egy festményt, hiszen a művészek a németek közeledésének hírére fejvesztve menekültek. Peggy ugyan felajánlotta kollekcióját megőrzésre a Louvre-nak, a múzeum azonban így nyilatkozott: a modern festmények – a már említetteken túl: Paul Klee, Marc Chagall és Amedeo Modigliani alkotásai – „nem képviselnek értéket.” Így a gyűjtemény jó része „háztartási tárgyként” ládákban és hajóbőröndökben kelt át az óceánon.

Nem sokkal később, 1941 nyarán Peggy is hazatért legfrissebb szerzeményével, Max Ernst íróval, képzőművésszel, akihez ezt követően feleségül ment. A házasság öt évig kitartott. Az asszony 1942-ben New Yorkban is galériát nyitott, az Art of This Century elsőként állított ki modern műtárgyakat, és először rendezett olyan tárlatot, amelyen kizárólag amerikai nők alkotásai szerepeltek.

Számtalan jelentős művész indult el Peggy Guggenheim mecénási segítségével: közülük is az egyik legnevesebb Jackson Pollock volt, akinek művészi karrierjéhez Peggy hite és segítsége kellett. A legenda szerint a különben kitűnő szimatú műgyűjtő egyetlen nagy tévedése is Pollockhoz kötődik: még a művész életében bagóért adta el a képeit, amelyek később csillagászati áron cseréltek gazdát.

Megunva New Yorkot a háború után Peggy visszatért imádott Európájába. 1948-ban Velencében megvásárolta a Canale Grande egyik óriási, befejezetlen palotáját, a Palazzo Venier dei Leonit, amelyet felújítva, gazdag gyűjteményével berendezve nyitott meg a nagyközönség számára. Ő maga haláláig, 1979-ig Velencében élt, még a várost sem hagyta el, de annál több híresség látogatta meg. Vendége volt Fülöp hercegtől az író Tennessee Williamsig „mindenki, aki számít”: Truman Capote a palotájában írta meg A múzsák beszélnek című novelláját.

Utolsó szeretője a nálánál harminchárom évvel fiatalabb Gregory Corso, a beatgeneráció egyik tehetséges költője volt. Extravagáns napszemüvegében egy-két-három kutyájával életének utolsó évében is mindennap végighajózott a Canale Grandén: övé, a modern művészetek és művészek védangyaláé volt az utolsó magángondola a szépség fővárosában. Öniróniáját mindvégig megőrizte, híres mondása szerint: „Nem gyűjtő vagyok, hanem magam vagyok a múzeum.”