A meztelenség diszkrét bája – Az idősebb Cranach látomásai 

A XVI. század második feléből ismert források számos nyilvános fürdőről számolnak be. Egy orvos fennmaradt irataiból tudjuk, hogy a Svájcban található Baden városában is működött egy „Bürgerbad” – nyilvános vagy polgári fürdő. E dokumentum szerint a fürdő harminc láb hosszú és huszonnégy láb széles volt – vagyis tíz méterszer több mint hét méter –, így akár száz ember elfért benne. A medence fedetlen volt, a szabad ég alatt fürdőzhettek az arra vágyók, méghozzá ingyen. A doktor beszámolója szerint szombatonként tömegesen érkeztek a városi és környékbeli férfiak és nők, akik együtt, egymás társaságát keresve és élvezve fürdőztek.

A testnedvek egyensúlyának helyreállítása

A fürdőzés célja leggyakrabban a gyógyulás volt: a legtöbben ilyen-olyan betegségeik gyógyulását remélték ezektől a gyógyvizektől – és persze nemcsak a szegények, hanem a gazdagok is. A különbség csupán annyi volt, hogy a tehetősebbek a szabad ég helyett vendégházakban szálltak meg, és fedett medencékben élvezték a termálvíz jótékony hatásait. Ők szinte egész napjukat egy-egy ilyen zárt fürdőben töltötték, ahol az időigényes gyógyulás közben énekeltek, ittak, és többnyire az ital hatására egy idő után táncoltak is.

Ezeket a fedett medencéket rendszerint galériákkal vették körül, ahonnan a medencére és a benne fürdőzőkre nyílt tökéletes kilátás. A fiatal és hamvas női testek látványa az egyház szolgálatában utazókat is lenyűgözte, egy pápai titkár egyenesen istennőkhöz, Vénuszhoz hasonlította az éneklő, táncoló női alakokat. És hogy mindez teljesen hétköznapi volt a késő középkor német fürdőkben, azt más írásos emlékek is megerősítik.

A szép, fiatal női testek látványa is minden bizonnyal gyógyító hatással bírt, a termál- és gyógyvizek jótékony hatásának azonban már a XV–XVI. században is tudatában voltak. Az akkori orvoslás a négy testnedv egyensúlyára épült. E tétel szerint, ha a testnedvek – nevezetesen a vér, a fekete epe, a sárga epe és a nyál – egyensúlyban vannak a szervezetünkben, akkor egészségesek vagyunk.

Minden betegség okozója a testnedvek egyensúlyának felborulása, melyet ásványvíz fogyasztásával és termálvízben való fürdőzéssel lehet helyreállítani – állította a késő középkori medicina.

Egyes fürdőknek az elképzelések szerint kitüntetett szerep jutott az Isten által küldött jeleknek köszönhetően. Ezekről a vizekről úgy gondolták, még erősebb gyógyító hatással bírnak. Egy-egy ilyen „jel” hatására tömegek szállták meg a „kiválasztott” fürdőhelyet a biztos gyógyulás reményében. Aki csak tudott – veterán sérült katonáktól a beteg öregekig –, igyekezett megmártózni a csodálatos vízben. Ha pedig a várt tömeges gyógyulás elmaradt, annak mindig akadt valamilyen magyarázata, például, hogy a fürdőzők paráználkodtak a vízben, ezért Isten visszavonta annak gyógyító erejét.

Mindaddig azonban, amíg Isten kegyelméből hittek egy-egy fürdő vizének gyógyító hatásában, előszeretettel látogatták azt, fürdőztek, énekeltek és ittak benne, majd táncoltak a medence partján. Hiszen az, aki egy betegség után felgyógyul, az nem csak egészségesnek érzi magát, hanem gyakran meg is fiatalodik, kis túlzással újjá is születik. A friss, tiszta víz, mely egy forrásból felbuzog, maga az élet, az erő, a fiatalság. Egy fürdő gyógyító erejét mi is bizonyíthatná jobban, mint hogy az oda érkező beteg, idős emberek a fürdőzés hatására énekelni kezdenek és táncra perdülnek?

A görög mitológiában a szerelem és szépség istennője a vízből születik meg. Az általunk kevésbé ismert, de az angolszász országokban annál népszerűbb északi mitológiában, az Eddában a világot jelképező hatalmas kőrisfa gyökerénél három forrás ered, melyek közül az egyiknek vize gyógyító, fiatalító erővel bír. De Keresztelő Szent János is a víz által keresztel, Jézus a Jordán folyó vize által vált Krisztussá – a megkeresztelkedés maga is egyfajta újjászületés.

Nem csupán fogatlan öregurak

Az idősebb Lucas Cranach több mint hetvenéves volt, mikor kései művei sorában megfestette A fiatalság forrása, illetve Az ifjúság kútja címen is ismert képet, vagyis már nem volt fiatal. Kortársa, a nürnbergi mesterdalnok, Hans Sachs alig tíz évvel volt fiatalabb Cranachnál, mikor szatirikus verset írt az álmában látott fürdőről, melynek vizében megmártózva sorra fiatalodtak meg az álom idős szereplői. Sachs gúnyosan ír az álmában látott ráncos, fogatlan, kopasz alakokról, akik megfiatalodva, formásan, gyönyörű arccal, bőrrel és hajjal másztak ki a csodálatosan tiszta, kör alakú márványmedencéből.

Cranachnál azonban nyomát nem találjuk ennek a gunyoros hangvételnek. Ami elsőre leginkább szembetűnik, az az, hogy a medencében kizárólag fiatal nőket látunk, a parton viszont kivétel nélkül csak férfiakat. Cranach nem teszi nevetség tárgyává sem a nőket, azért mert annyira fontos számukra a szépség és fiatalság, de nem gúnyolódik a fiatal női testek után sóvárgó férfiakon sem.

Amit a festményen látunk, az a XVI. századi hétköznapi élet a maga egyszerű valójában. Olyan korban vagyunk, amikor az embereknek saját maguknak kellett gondoskodniuk önmagukról idős korukban, hiszen nem létezett a nyugdíj intézménye. Ennek a gondoskodásnak a zálogát az utódok jelentették: gyerekekre volt szükség, akik az idős szüleiktől átveszik a birtokot és gazdálkodnak rajta, vezetik a műhelyt, vagy adott esetben koldulnak a napi betevőért nemcsak a maguk, hanem szüleik számára is.

A fiatal, gyermeket szülni tudó nő érték volt tehát, és nem csupán azért, mert nélküle nem születhettek utódok, hanem azért is, mert halandóságuk jóval magasabb volt a férfiakénál. Cranach korában a negyven és hatvan év közöttiek körében minden három férfira csak két nő jutott – minden harmadik férfi özvegy vagy nőtlen volt. Ennek legfőbb oka, hogy a nők gyakran belehaltak a szülésbe, legyengültek az egymást követő terhességektől, s nagyobb számban estek áldozatául a pusztító betegségeknek.

A gazdasági helyzet tehát rákényszerítette a férfiakat arra, hogy feltétlenül keressenek, szerezzenek maguk mellé fiatal, utódokról gondoskodni tudó nőket – akár az életük függhetett ettől. Ennek következtében a legkülönbözőbb korosztályok házasodtak egymással, a házastársak közti nagy korkülönbség pedig gyakran vált gúny tárgyává.

Hogy Cranach festménye esetében nem ez a helyzet, azt jól mutatja, hogy a medence partján nem csupán „öregurak” várják a vízből kilépő fiatal lányokat és nőket, hanem korban hozzájuk illő férfiak is. A XVI. század közepén pedig egy nő számára semmi sem lehetett nagyobb csoda, mint idős, fogatlan és ráncos vénember helyett egy fiatal, vonzó, életerős férfihez feleségül menni.

Újra felfedezett antik világ

A fürdő medencéjének közepén, a kompozíció középpontjában egy szökőkút áll, rajta Cupido és Vénusz alakjával. A pogány figurák, a római mitológia szereplői egy olyan gyógyvíz forrásánál jelennek meg, mely víznek Istentől eredő, tőle származtatott gyógyhatást tulajdonítanak a forráshoz ellátogatók. Ez az anakronizmus, ez a fajta ellentmondás, az ókori pogány hagyományok tovább élése a keresztény világban teljesen megszokott volt a kora újkorban. A reneszánsz idején ugyanis újra felfedezték az antik világ alakjait, az ókori művészet formakincsét. Ennek központja természetesen Itália volt, ahol az emberek nap mint nap jártak-keltek az ókori romok között, de hatása az Alpoktól északra fekvő országokba is eljutott.

Legalább az alsó testük takarva legyen

A festményen a művész számos olyan jelenetet örökített meg, mely megfelel az egykorú dokumentumokban, írásos forrásokban olvasható leírásoknak. Az egyik ilyen motívum a táncoló férfiak és nők csoportja – tudjuk, hogy az egész napos fürdőzés, éneklés és ivás következményeként a német fürdőkben rendszeresen táncra perdültek az ott tartózkodók.

Vannak azonban olyan részletek is, amelyek nem felelnek meg a XVI. századból fennmaradt forrásoknak. A képen csupa nő fürdik a medencében, a férfiak a medence környékén állnak, első látásra azt gondolhatnánk, csak a nők fürödtek. Tudjuk azonban, hogy a két nem képviselői együtt fürdőztek ezekben a közfürdőkben. A nők mindezeken felül nem is tartózkodhattak ruhátlanul a fürdőben, legalább egy ingszerűséget fel kellett venniük, vagy egy leplet csavarni maguk köré, melyet a mellük alatt kötöttek meg, hogy legalább testük alsó felét takarja.

Azt is tudjuk, hogy a fürdőkbe tilos volt fegyvert bevinni. Festménye jobb oldalán Cranach mégis megjelenített egy karddal érkező férfit.

Az idős női testet mustráló

A medence bal partján egy vörös köpenyes, szemüveges férfi „mustrál” egy idős, ruhátlan nőalakot. Ez egy újabb olyan jelenete a festménynek, amely aligha történt meg a valódi fürdőkben. A férfi, lett légyen orvos, kuruzsló vagy egyszerűen csak perverz, még a szemüvegét is megigazítja az orrán, és felsőtestét is előre dönti, hogy közelebbről vehesse szemügyre áldozatát.

A számunkra kifejezetten szemtelen szituáció rávilágít a meztelen női test, a női akt valódi helyzetére a kora újkori művészetben. A reneszánsz festészet és szobrászat egyik legfontosabb témája volt a női akt. Ez a test azonban sokkal inkább volt idealizált, mint valóságos, és ami még fontosabb: mindig fiatal női test volt, sosem öreg. Megvolt tehát a sztereotípia: a fiatal szép és egészséges, az idős csúnya és beteg.

A reneszánsz idején csak kivételes esetekben találkozunk idős, ruhátlan női testekkel, ezek a nőalakok rendszerint valami pejoratívat testesítenek meg – Dürernél például a szegénységet, a szánalmasságot vagy a zsugoriságot.

Cranach nőalakjai csont nélküli testek: puha, húsos figurák, hosszú loknikkal, éles kontúrok és szexuális karakter nélkül. Egyaránt igaz ez a fiatalabb és az idősebb nőkre is Cranach festményein, mint ahogy az is, hogy arcuk, arckifejezésük is nem nélküli, nemtelen – lehetnének akár férfiak is. Cranach ebben az itáliai reneszánsz mestereihez igazodott, akik ugyancsak csontok nélküli, lágy, hullámzó aktokat festettek karakter és nem nélküli arcokkal.