26 négyzetméternyi történelem – Benczúr Gyula: Budavár visszavétele
Első ránézésre lassú hömpölygésként tárul fel előttünk a közel 26 négyzetméternyi vászon, amelyre Benczúr Gyula, a „festőfejedelem” Budavár töröktől való visszafoglalását festette. Hullámot vetnek a drapériák – a földön fekvő tetemeken és a fejek fölé magasodó zászlórudakon –, hullámzanak a győztes és vesztes seregekben harcoló katonák csoportjai, és lassan pulzál a lovak testének tömege – némelyik fejét leszegve hátrahőköl, némelyik ugrásra készen feszülten figyel, némelyik pedig megindul előre.
Kibontakozóban a történeti festészet
Első pillantásra egy tömegjelenet részesei vagyunk, ahol halljuk a kiáltozásokat, a lovak nyerítését, a trombitaszót, és a háttérből a tűz ropogását-pattogását is. Aztán szemünk megpihen a festmény központi alakján: selyemruhás, parókás alak ül hófehér paripáján, történjék körülötte bármi, sziklaszilárd magabiztossággal és nyugalommal tekint az előtte fekvő halott férfira, a legyőzött ellenségére. A lovas mögött ugyancsak parókás férfiak ülnek lóháton, előtte pedig, a kép jobb oldalán trombitáját fújó lovas katona lép a földön fekvő tetem fejéhez. A kép jobb felső sarkában megjelenő katonák ellenpontjaként a festmény bal alsó sarkában nekünk hátat fordító páncélos lovasok kísérik megkötözött foglyaikat a kapu boltívének irányába.
Benczúr Gyula 1884-ben kapta a pályázat nélküli megbízást Budapest főváros tanácsától egy olyan festmény elkészítésére, amellyel Buda visszafoglalását szerették volna méltó módon megünnepelni annak 200. évfordulóján, 1886-ban. A monumentális – hét méter hosszú és több mint három méter magas – alkotás elkészítésére két év azonban kevés volt, ezt a festő a megbízás kézhezvétele után rögtön jelezte is. A mű végül – rengeteg tanulmányt és vázlatot követően – 1896-ra, a millenniumi ünnepségre készült el.
Benczúr az 1880-as években már minden kétséget kizáróan a legelismertebb festőművésze volt hazánknak. A hatvanas éveket Münchenben töltötte, sok más magyar festővel együtt, ahol néhány év után sikerült bejutnia Karl von Piloty osztályába – Szinyei Merse Pállal együtt lett tanítványa a müncheni akadémikus történelmi festészet legnagyobb alakjának. Az 1870-es évek közepére már maga Benczúr is tanár volt a müncheni akadémián, de amikor 1883-ban Magyarországon is elindult a művészképzés, Trefort Ágoston közoktatási és vallásügyi miniszter hívására hazaköltözött, és a Kelety Gusztáv által igazgatott Mintarajziskola egyik mesteriskolájának a vezetője lett.
Még hazaköltözése előtt vált ismertté és elismertté saját hazájában, ennek megfelelően festészete is a kiegyezés utáni évtized művészetében, a forradalom és szabadságharc utáni idők történelmi festészetében gyökerezik, amelynek két legfontosabb üzenete a magyarok egykori hősiessége és a jogtalanul ránk mért szenvedés volt. A romantika korában az irodalmi érdeklődés a középkor felé fordult, a magyar történelem eseményeit, középkori királyainak történeteit várregékben, elégiákban és eposzokban dolgozták fel – Vörösmarty Mihály, Arany János, Katona József műveiben például. A képzőművészet első lépésként ezen irodalmi művek illusztrációjaként kapcsolódott a történelmi tematikához.
Az egyre erősödő és egyre szerteágazóbb történelmi érdeklődés végül hazánkban is önálló műfajjá emelte a történeti festészetet, előkerült Hunyadi János és László, Zrínyi Miklós és – a manapság kevesebbet emlegetett – Dobozi Mihály, avagy az egri hősök története, amelynek a vesztes forradalom és szabadságharc utáni hangulat sajátos aktualitást adott. Az 1848–49-et követő években az évszázadokkal korábbi nemzeti drámák az akkori kor drámáinak metaforáiként jelentek meg, és lettek egyre népszerűbbek. Mikor Mohácsot mondták, valójában Világos és a fegyverletétel drámáját vitték a vászonra, mikor Hunyadi László siratását festették meg, valójában az igazságtalanul kivégzettek emlékét mutatták be – és még sokáig sorolhatnánk a párhuzamokat.
A tudós igényű történelemábrázoláshoz a historizáló német festészet, különösen Piloty műhelye volt a példa: valósághűség, visszafogottság, tiszta kompozíciók, egyszerű történések. Megrendelőként a főváros a Budavár visszavételét bemutató festmény megbízásában megfogalmazta, hogy Benczúrtól hiteles portrékat vár, azt, hogy a történelmi személyeket a róluk ismert egykorú arcképeknek megfelelően fesse meg. És mivel Benczúr maga is következetesen beépítette akadémizmusába a realizmust, és mivel szívesen alkalmazkodott mindenkori megbízói igényeihez, hosszasan kutatta az egykori ostrom szereplőinek a portréábrázolásait – de nem csak azokat.
A helyszínt is úgy ábrázolta, hogy a kapu ívén kitekintve a Gellérthegyet pillanthassuk meg, hiszen 1686. augusztus 3-án a Gellérthegyen tartottak ünnepélyes ceremóniát, amely után a Déli kapun át vonult a győztes sereg a várba. Rengeteg tanulmányt készített a név szerint nem ismert szereplők hiteles ábrázolásának a céljából is – török rabokról, elesett katonákról.
Női aktok helyett ágyúkerék
Mindezekkel a részletek pontos kidolgozását segítő tanulmányokkal párhuzamosan Benczúr az 1880-as években kompozíciós vázlatokon is dolgozott. A kép a művész első tömeges alkotása, korábbi művein sokkal kevesebb alak szerepelt, de nemcsak ezért érlelődött maga a kompozíció is évekig, hanem azért is, mert az Akadémia útmutatásai szerint többször is át kellett dolgoznia művét. Az első vázlatokon például a kép előterében látható ágyútalp és ágyúkerék helyett női aktok, ruhátlan rabnők szerepelnek – minden bizonnyal a győzelem allegorikus megjelenítésének a szándékával. Ezeket az aktokat azonban az Akadémia oda nem illőnek és feleslegesnek tartotta.
A képet végül kilenc évig tartó előkészítő munka után 1893-ban kezdte el festeni a leendő pesti városháza számára. 1896-ban, a millennium évében készült el, ekkor ki is állították a Műcsarnokban – bemutatásának évében egyértelműen pozitív fogadtatást kapott. Dicsérték monumentalitását, tiszta kompozícióját, gazdag színvilágát, hiteles portréit, realizmusát, letisztultságát. De a századfordulón az akadémizmus felett már hazánkban is erősen eljárt az idő, a XIX. század utolsó évtizedeiben Európát már meghódította a több mint húsz évvel korábban forradalmat teremtő impresszionizmus, egyre nagyobb teret nyer a posztimpresszionizmus. De idehaza is működött már a nagybányai művésztelep, Szinyei Merse Pál – akivel, emlékszünk, Benczúr együtt került Karl von Piloty müncheni osztályába – festészete meghódította az itthoni közönséget is.
Rövid ideig tartott tehát a Budavár visszavételének sikere, amely pompás kosztümjeivel, hatásosan bemutatott külsőségekkel az akadémizmus megmerevedésének az iskolapéldája. A mű a történeti festészet utolsó nagy összefoglalása, a műfaj lehetőségeinek a lezárása: valódi történés, igazi „akció”, aktív hősök és hiteles érzelmek nélkül. És ez akkor is a történeti műfaj kiüresedését jelenti, ha sem a festő, sem a megbízói valójában nem csatajelenetet, nem ostromot, nem ütközetet szerettek volna látni a vásznon. A kép valódi célja az Osztrák–Magyar Monarchia korszerűségének és a Habsburgok jogainak ünnepélyes közvetítése, annak hangsúlyozása, hogy a törököt a Szent Ligát vezető Lotaringiai Károly segédletével sikerült kiűzni Európából és Magyarországról.
A pogányságot legyőző kereszténység ünnepélyes diadalát megörökítő festmény azonban befejezésekor éppen olyan korszerűtlen volt, mint maga az általa dicsőített Osztrák–Magyar Monarchia.
A kép központi figurája Lotaringiai Károly, aki selyemruhában, bongyor parókában méltóságteljesen ül fehér lován. Tekintetét az előtte fekvő Abdurrahman pasa holttestére veti – a pasa holtában is tiszteletre méltó jelenség. Károly mellett Koháry István, mögötte Max Emanuel bajor választófejedelem, balján Esterházy János gróf. Körülöttük magyar nemesek: Savoyai Jenő, Pálffy János, Csáky László, Batthyány Ádám, Vak Bottyán, Barkóczy Ferenc és Bercsényi Miklós – Benczúr régi metszetek alapján festette meg a csoport tagjait.
A győztes seregeket vezető Károly a XI. Ince pápa kezdeményezésére 1684. március 5-én létrejött Szent Liga vezéralakja is volt egyben – a törökellenes szövetséget a Habsburg Birodalom, Lengyelország, a Velencei Köztársaság és a pápa alapította, majd két évvel később Oroszország is csatlakozott hozzájuk. A megrendelő egyértelmű szándéka az volt, hogy a törökök feletti győzelmet az európai összefogás sikereként dicsőítse, az európai seregek együttes győzelmét hangsúlyozza. Benczúr azonban igyekezett kiemelni a magyarok szerepét.
Ez is érdekelhet
Lotaringiai Károly megjelenése eleve kizárja annak még csak gyanúját is, hogy ő maga személyesen részt vett volna a harcokban – előtte áll azonban, kivont karddal, sebesült karral Petneházy Dávid, aki a hagyományok szerint az ostromlók közül elsőnek, gyalogosan, katonái előtt menetelve ért fel várba, és aki később bele is halt ott szerzett sérüléseibe. Mögötte Gabriel Gautieri atya, kezében a győzelmi jelképként szolgáló kereszttel. Tőlük jobbra egy kürtös lovas, a festmény egyik legelevenebb részlete, merész rövidülésben ábrázolva, alakja a kompozíció kiegyensúlyozottságát biztosítja. A háttérben balról a magyar, jobbról a német seregek láthatók.
Benczúr korábbi történelmi művein is kerüli a látványos összeütközéseket, inkább a tiszta, világos kompozíciókat kedveli. Festménye valójában nem más, mint a XIX. század végének tudásának összefoglalása az 1686-os ostromról – „valósághű” ábrázolás, ahogyan azt az 1890-es években hitelesnek gondolták az akkori szereplőkről, fegyverekről, ruhákról, helyszínről. Benczúr Gyula valóban nagyon sokat foglalkozott a festmény előkészítésével, a történelmi háttér felkutatásával – minderről rengeteg vázlata, tanulmányrajza is árulkodik, amelyeket többek között a betléri Andrássy-kastélyban és a nyíregyházi Jósa András Múzeumban őriznek.
