Miért sikerült a lengyeleknek az, ami a magyaroknak nem?

2016. szeptember 30. 13:13

Tényleg béreltek volna egy tengeri kikötőt Kádárék Lengyelországtól? Hogyan harcolt a lengyel és a magyar vidék a téeszesítéssel szemben? Miért bukott meg a kollektivizálás Lengyelországban, míg Magyarországon a forradalmat követően viszonylag gyorsan lezajlott? Mi volt a közös a két baráti ország 1945 utáni agrártörténelmében? Hogyan zajlott le a hatalomátvétel Lengyelországban? – ezekre a kérdésekre keresték a választ A vidék harca a kommunista diktatúrával szemben Lengyelországon és Magyarországon című, a szegedi dóm altemplomában zajló konferencia lengyel és magyar nyelven előadó kutatói.

Korábban

Magyar kikötő a Balti-tengeren

„Ahol egykor családi házak voltak, ma kősivatagot és téglatengert lát az ember. Sehol még egy épen maradt kéménycsonk sincs” – írta le személyes tapasztalatait Varsóról Fehér Lajos, a Szabad Nép és a Szabad Föld tudósítója (később a magyar agrárpolitika kulcsszereplője), amikor 1958-ban Lengyelországba látogatott a magyar delegációval.

1945-ben a két országban még hasonló állapotok uralkodtak a mezőgazdaságban: jellemző volt a kisbirtokos magángazdaságok túlsúly; a telepítés és a földreform problémái, a vízügyi kérdések és az önkéntes szövetkezeti mozgalom jelentették a fő beszédtémát az agrárberkekben. Később pedig az erőszakos kolhozosítás is mindkét államban kudarcot vallott (Lengyelországban soha sem sikerült megvalósítani, míg Magyarországon 1958-1961 között végrehajtották), tudhattuk meg Papp István, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársától Juhász Tünde kormánymegbízott, Földváryné Kiss Réka (Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke) és Mateusz Szytma (Nemzeti Emlékezet Intézetének elnökhelyettese) köszöntője után. A varsói kősivatag és a Paraszti Önsegély, Fehér Lajos riportjai Lengyelországról című előadásban Papp kifejtette, hogy 1958 tavaszán – a következő kolhozosítási akció előtt – nagyfokú tanácskozások folytak, ennek keretében több baráti országba, többek között Lengyelországba is küldöttségek látogattak, ennek volt a tagja a már említett Fehér Lajos.

Az előadó kiemelte, hogy Csehszlovákia példáján, amely valóban kibérelt egy tengeri kikötőt Észak-Lengyelországban, Fehér – aki 1960-as években miniszterelnök-helyettesként a vízügy kiemelt támogatója volt – felvetette, hogy Magyarországnak Szczecinben kellene kialakítania egy tengeri kikötőt, így módon könnyebben juthatnának ki a magyar termékek a világpiacra. Emellett ismét felvetődött az Odera-Elba-Duna-csatorna terve, amely az eltelt két-három évszázadban rendszeresen felmerült a magyar gazdaság reformján gondolkodók körében. Papp hozzátette, a tanulságokkal szolgáló lengyel út hatására egy magyar Agrobank felállításának tervét is elkezdték szövögetni, amely a lengyel Paraszti Önsegélyhez hasonlóan az egyéni parasztgazdaságok önkéntes összefogásán alapult volna.

Ha a kommunisták megszerzik a hatalmat, azt ki nem engedik a kezükből – idézte Mateusz Szytma, a Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) elnökhelyettese Władysław Gomułka szavait, tökéletesen összefoglalva, mi is történt a háború utáni lengyel politikában. A Lengyel Parasztpárt nem csak a demokrácia védelmében (1945-1947) című előadásában a lengyel pártpolitikai küzdelmekről, legfőképp a Lengyel Néppárt, mint monopóliumot szerző ellenzéki platform fokozatos bedarálásáról beszélt, ami nem kevés elemében mutatott hasonlóságot a magyar eseményekhez.

Kifejtette, hogy bár Lengyelország a győztes oldalon állt, hiszen a világ összes frontján harcoltak lengyelek a szövetségesek oldalán, mégis hatalmas területeket veszített, valamint a szuverenitása sem tért vissza maradéktalanul. A tömegek támogatását maga mögött tudó Lengyel Néppárt – amelynek gyökerei a 19. századra, a szétszabdalt Lengyelország idejére nyúltak vissza – 1946-ban koalícióra lépett a kommunista párttal, annak ellenére, hogy a legtöbb kérdésben különbözőképpen gondolkodtak. A néppárt a szövetségesektől kapott garanciákra igyekezett támaszkodni, a kommunisták pedig azért hajlottak a koalícióra, hogy a varsói kormányt legálisnak ismerjék el.

Az ellenzék fellegvárának csaknem egymilliós taglétszáma volt 1945 után, ami hatalmas sikernek számított. A lengyelek tulajdonképpen így nyilvánították ki, hogy ellenzik azt, ami az országukban zajlik. A kommunisták Szytma szavai szerint szörnyen féltek a néppárttól, jobban mint a lengyel egyháztól. A lehető legaljasabb módszerekkel küzdöttek ellene: eleinte adminisztratív módon próbálták tönkretenni, bebörtönözték a képviselőiket, aktivistáikat, majd mintegy 150 főt leplezetlen gyilkosságok útján tüntették el az útjukból. A félelemkeltés bevált, idővel fogyatkozni kezdtek az újabb csatlakozók. Hiába volt a néppárt vezetője, Stanisław Mikołajczyk miniszterelnök-helyettes, nem tudott mit tenni ez ellen, tette hozzá Szytma.

következő oldal 1 / 5