Miért sikerült a lengyeleknek az, ami a magyaroknak nem?

Tényleg béreltek volna egy tengeri kikötőt Kádárék Lengyelországtól? Hogyan harcolt a lengyel és a magyar vidék a téeszesítéssel szemben? Miért bukott meg a kollektivizálás Lengyelországban, míg Magyarországon a forradalmat követően viszonylag gyorsan lezajlott? Mi volt a közös a két baráti ország 1945 utáni agrártörténelmében? Hogyan zajlott le a hatalomátvétel Lengyelországban? – ezekre a kérdésekre keresték a választ A vidék harca a kommunista diktatúrával szemben Lengyelországon és Magyarországon című, a szegedi dóm altemplomában zajló konferencia lengyel és magyar nyelven előadó kutatói.

Magyar kikötő a Balti-tengeren

„Ahol egykor családi házak voltak, ma kősivatagot és téglatengert lát az ember. Sehol még egy épen maradt kéménycsonk sincs” – írta le személyes tapasztalatait Varsóról Fehér Lajos, a Szabad Nép és a Szabad Föld tudósítója (később a magyar agrárpolitika kulcsszereplője), amikor 1958-ban Lengyelországba látogatott a magyar delegációval.

1945-ben a két országban még hasonló állapotok uralkodtak a mezőgazdaságban: jellemző volt a kisbirtokos magángazdaságok túlsúly; a telepítés és a földreform problémái, a vízügyi kérdések és az önkéntes szövetkezeti mozgalom jelentették a fő beszédtémát az agrárberkekben. Később pedig az erőszakos kolhozosítás is mindkét államban kudarcot vallott (Lengyelországban soha sem sikerült megvalósítani, míg Magyarországon 1958-1961 között végrehajtották), tudhattuk meg Papp István, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársától Juhász Tünde kormánymegbízott, Földváryné Kiss Réka (Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke) és Mateusz Szytma (Nemzeti Emlékezet Intézetének elnökhelyettese) köszöntője után. A varsói kősivatag és a Paraszti Önsegély, Fehér Lajos riportjai Lengyelországról című előadásban Papp kifejtette, hogy 1958 tavaszán – a következő kolhozosítási akció előtt – nagyfokú tanácskozások folytak, ennek keretében több baráti országba, többek között Lengyelországba is küldöttségek látogattak, ennek volt a tagja a már említett Fehér Lajos.

Az előadó kiemelte, hogy Csehszlovákia példáján, amely valóban kibérelt egy tengeri kikötőt Észak-Lengyelországban, Fehér – aki 1960-as években miniszterelnök-helyettesként a vízügy kiemelt támogatója volt – felvetette, hogy Magyarországnak Szczecinben kellene kialakítania egy tengeri kikötőt, így módon könnyebben juthatnának ki a magyar termékek a világpiacra. Emellett ismét felvetődött az Odera-Elba-Duna-csatorna terve, amely az eltelt két-három évszázadban rendszeresen felmerült a magyar gazdaság reformján gondolkodók körében. Papp hozzátette, a tanulságokkal szolgáló lengyel út hatására egy magyar Agrobank felállításának tervét is elkezdték szövögetni, amely a lengyel Paraszti Önsegélyhez hasonlóan az egyéni parasztgazdaságok önkéntes összefogásán alapult volna.

Ha a kommunisták megszerzik a hatalmat, azt ki nem engedik a kezükből – idézte Mateusz Szytma, a Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) elnökhelyettese Władysław Gomułka szavait, tökéletesen összefoglalva, mi is történt a háború utáni lengyel politikában. A Lengyel Parasztpárt nem csak a demokrácia védelmében (1945-1947) című előadásában a lengyel pártpolitikai küzdelmekről, legfőképp a Lengyel Néppárt, mint monopóliumot szerző ellenzéki platform fokozatos bedarálásáról beszélt, ami nem kevés elemében mutatott hasonlóságot a magyar eseményekhez.

Kifejtette, hogy bár Lengyelország a győztes oldalon állt, hiszen a világ összes frontján harcoltak lengyelek a szövetségesek oldalán, mégis hatalmas területeket veszített, valamint a szuverenitása sem tért vissza maradéktalanul. A tömegek támogatását maga mögött tudó Lengyel Néppárt – amelynek gyökerei a 19. századra, a szétszabdalt Lengyelország idejére nyúltak vissza – 1946-ban koalícióra lépett a kommunista párttal, annak ellenére, hogy a legtöbb kérdésben különbözőképpen gondolkodtak. A néppárt a szövetségesektől kapott garanciákra igyekezett támaszkodni, a kommunisták pedig azért hajlottak a koalícióra, hogy a varsói kormányt legálisnak ismerjék el.

Az ellenzék fellegvárának csaknem egymilliós taglétszáma volt 1945 után, ami hatalmas sikernek számított. A lengyelek tulajdonképpen így nyilvánították ki, hogy ellenzik azt, ami az országukban zajlik. A kommunisták Szytma szavai szerint szörnyen féltek a néppárttól, jobban mint a lengyel egyháztól. A lehető legaljasabb módszerekkel küzdöttek ellene: eleinte adminisztratív módon próbálták tönkretenni, bebörtönözték a képviselőiket, aktivistáikat, majd mintegy 150 főt leplezetlen gyilkosságok útján tüntették el az útjukból. A félelemkeltés bevált, idővel fogyatkozni kezdtek az újabb csatlakozók. Hiába volt a néppárt vezetője, Stanisław Mikołajczyk miniszterelnök-helyettes, nem tudott mit tenni ez ellen, tette hozzá Szytma.

A szocialista „bekerítés”

Agitátorok érkeztek 1960 telén Csongrád megyébe, ahol egy, a téeszesítés ellen tiltakozó parasztot pisztollyal fenyegettek meg, üldözték a nagy hóban, többször utána lőttek, majd egy tanyán alaposan meg is vertek. Ráadásul megtiltották, hogy mentőt hívjanak neki Szegedről, mesélte el Ö. Kovács József, az MTA kutatója a magyar kollektivizálás egyik legjellemzőbb dél-alföldi példáját, amely korántsem volt egyedülálló. A „Szocialista bekerítés.” A kollektivizálás befejezése, 1958-1961 című előadásában kifejtette, hogy a radikális, brutális, gyors és erőszakos, valamint terrorisztikus eszközökkel a kommunista hatalom végül elérte a célját.

Mint kifejtette, a parasztság, mint meghódítandó egység szerepelt Kádárék listáján, hiszen már évek óta ellenpolitikai bázist képviseltek. A tulajdonfosztással induló proletarizáció azonban kudarcokkal indult, és 1956 végére alig maradt néhány száz termelőszövetkezet. Ám a teljes kollektivizálás programját 1957-ben újra a zászlójukra tűzték. 1958 második felére végrehajtották a megtorlási akciók többségét (Nagy Imréék kivégzése, az egyház megtörése), Ö. Kovács szerint ennek ellenére is csupán egy igen koncentrált, 1959-1960 közé eső kampánnyal tudták beterelni a parasztságot a téeszekbe.

Tevékenységük során nem riadtak vissza a verbális vagy pszichikai presszionálástól, az adminisztrációs fenyegetéstől, de a fizikai erőszaktól sem, még akkor sem, amikor egyre több téesz elleni tüntetés alakult, ahol a parasztság tömegei kezükben a kilépési nyilatkozattal követelték az engedélyt a téesz elhagyására. Mint később a konferencia levezető elnöke, Marjanucz László, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezetője megjegyezte: Kádár ugyanazt csinálta, mint Rákosi, csak másként – Rákosi a statisztikai győzelmeket, valamint a parasztok pokollá tételét tartotta célra vezetőnek, míg Kádárék kombinálták mindezt az előnyök kihangsúlyozásával. Ö. Kovács végül megjegyezte: a kollektivizálás az emberi munkaerő fejlesztése helyett egyértelműen annak gyengítését eredményezte, ugyanakkor győzelemmel ért fel a kormányzat számára, hogy a parasztok a kollektivizálás után már nem jelentettek többé egyházi bázist.

A lengyel nép sikere

„Egy pillanatra se hagyd abba a küzdelmet a kulákkal” – idézte Mirosław Szumiło, az IPN igazgatója a Lengyel Kommunista Párt vidékpolitikájának legfontosabb irányvonalát. Az 1948-1956 közötti időszakot felölelő előadás bemutatta, hogy miként, milyen eszközökkel és eredményekkel zajlott Lengyelországban a téeszesítés. A kollektivizálás a Magyarországon is jól ismert forgatókönyv szerint zajlott: a kapitalista elemek kiszorításának igénye, a téesz rendszer propagálása, valamint kulákok elleni küzdelem voltak a fő programpontok. A gyorsított iparosítást célul kitűző kommunista párt „számításai szerint” a mezőgazdaságban is előirányzott számokat csak úgy lehet tartani, ha a parasztság belép a termelőszövetkezetekbe. (1960-ra akartak végezni az egész vidékkel.) Mivel főként csak kommunisták léptek be a téeszekbe, 1950-ben elkezdődött az erőszakos eszközökkel történő kollektivizálás. Akik védekeztek, lefoglalták a földjeiket, állataikat, termelési eszközeiket, megverték őket, letartóztatták – ilyen „incidensekről” minden vajdaságból érkeztek hírek.

A magyarországi eseményekhez hasonlóan a gazdag parasztot nevezték ki a legnagyobb ellenfélnek. Ők nem vehettek gépeket, a „veszélyes elhajlásokat” hároméves büntetésekkel honorálták, ily módon legalább 850 ezer ember került börtönbe, 1953-ig pedig több mint 9 ezer engedetlen paraszt a munkatábort is megjárta. Bevezették a földadót, amelyet a szegényebb elemek egyszerűen nem tudták megfizetni, mindez – továbbá a rossz időjárás hatására – 1951-ben megtorpant a mezőgazdasági termelés, komoly deficit alakult ki a termelési piacon, és eltűntek az áruk a polcokról.

Gomułka ezt követő visszatérése gyakorlatilag azt jelentette, hogy végleg megbukott a kollektivizálási politika, a téeszek szétestek, maximum 1500 darab maradt meg belőle egész Lengyelországban. Összefoglalásként az előadó kifejtette, hogy a többi kommunista országhoz hasonlítva Lengyelországban szerény eredményeket hoztak a kollektivizálási törekvések: mivel nem sikerült osztályharcot generálni a vidéken, a kisparasztokat nem tudták a gazdagparaszt ellen uszítani (ebben egyébként nagy szerepet játszott a katolikus egyház tevékenysége). Nyíltan ki lehet mondani, hogy az erőszakos kollektivizálás megbukott, ám ennek több száz lengyel parasztcsalád esett áldozatául.

„Támaszkodj a szegényparasztra, harcolj a kulák ellen, szövetkezz a középparaszttal” – szólt a központi politika, amelynek propagandája sokszor korabeli sajtótermékek rajzain is hirdetésre kerültek, magyarázta Tóth Judit, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa. Az agitáció és a propaganda szerepe a Rákosi-korszak parasztpolitikájában című előadásában több, a Ludas Matyiból vett karikatúrákat, agitációs plakátokat mutatott, amelyeken a kulák gazdát szinte mindig kövérnek ábrázolták, a kis- és középparasztokat pedig soványnak. A kulák – vagyis, akinek földterülete a 25 holdat vagy 350 aranykorona értéket meghaladta – olykor vérszívókként, pókokként vagy piócákként rajzoltak le. A kulákok tulajdonképpen a helyi társadalom meghatározó szereplői voltak, ám a kommunista hatalom szemében a „kapitalista kizsákmányoló rendszer utolsó maradványai”, akiknek eltiprására a „kemény kéz politikáját” vették igénybe, tette hozzá.

Rákosi 1948. július 2-i híres beszédében a nagyparasztság ellen hangolta a szegényebb parasztságot, mint mondta, minden igyekezetük ellenére a „zsíros parasztság” sok földet szerzett a korábbi földosztások során. A propagandaplakátokon gyakran szerepelt az éberség szó: ahol kialszik az éberség, a kapitalista elemek előretörnek. A kommunista propaganda fő elemei a következők voltak: kultúragitációs brigádok, sajtótermékek, hírek kidobolása („közhírré tétetik” például egy-egy szabotáló kulák bebörtönzése), film, dia, ismeretterjesztő előadások, ám a legfontosabb az 500 ezres példányszámot elérő (többet mint a pártlapok) Ludas Matyi volt. Mivel sokan még mindig nem olvastak, így a rajzok alapján érhették el a legnagyobb fokú propagandahatást.

Az előadásokat követő kérdések során felmerült, hogy miért sikerült a lengyel népnek az, ami a magyaroknak nem? Ö. Kovács, valamint Szumiło erre azzal válaszoltak, hogy a kemény és igen jól szervezett propagandával szemben a csekély létszámú magyarság kevésnek bizonyult, míg a létszámát tekintve jóval nagyobb nemzetnek számító lengyeleknek ott volt a néppárt, amely késleltetni tudta a propaganda hatásait, amely így nem bizonyult elég hatékonynak.

1956 a lengyel vidéken

„…fele Palotát kitelepítjük, a téesznek akkor is lennie kell” – idézte Galambos István, a NEB Vidéktörténeti Kutatócsoportjának munkatársa a jellemzően iparvárosi – ennek ellenére az erőszakos kollektivizálás alól nem mentesülő – Várpalota téeszesítésének legjellemzőbb mondatát. A szocialista iparváros társadalmi metszetéről beszélő előadó elmondta, az 1941 és 1949 között 6 ezer főről 11 ezer főre duzzadó város széntermelése az erőltetett iparosításnak köszönhetően 1945-ös esztendőt követően hatalmas növekedésnek indult. A „nagy” Várpalota 1951-ben jött létre Inota és Pétfürdő hozzácsatolásával (ez utóbbi ma már nem tartozik hozzá). Mint megtudtuk, a bányamunkások száma kilencszeresére növekedett, ugyanígy nőtt a mezőgazdaságtól elvont területek nagysága is, míg a mezőgazdaságból élők száma drasztikusan csökkent. Mindemellett érdekes tény, hogy egy 1956-os tanulmány szerint a kibányászott palotai lignit csupán mintegy 20 százalékából lehetett villamos energiát előállítani, a többi része egyszerűen elégett.

A magyar vidék egy szegletének elemzése után Marcin Bukała, az IPN munkatársa egy Varsótól igen távol lévő, szegény vajdaság, Rzeszów példáján keresztül mutatta be az 1956-os események lengyel vidékre gyakorolt hatását. A II. világháború után létrejött, délkelet-lengyelországi Rzeszów Vajdaságban másfélmillió ember élt, területe Lengyelország mindössze hat százalékát tette ki. A Varsótól 390 kilométerre található terület Lengyelország egészéhez hasonlóan tipikusan vidéki jellegű volt. Rzeszów lakosságának 72 százaléka mezőgazdaságból élt, a föld magánkezekben összpontosult, a római katolikus egyház pedig a kormányzati korlátozások ellenére is erős hatással volt a terület lakosságára.

A vajdaság abban különbözött a többi lengyel kerülettől, hogy a parasztság kezén lévő földterületek aprók, mindössze 1-3 hektárosak voltak. Rzeszówban igen erős volt a népi mozgalom hagyománya – itt alakult az első parasztpárt is –, az értelmiségi közeg azonban alacsony számarányban volt jelen, például csupán 1963-ban alapult az első helyi főiskola. Mindemellett érdemes megemlíteni, hogy jelentős létszámú ukrán kisebbség is képviseltette magát. Az elmaradott, szegény régiót, ahol a munkanélküliség kifejezetten magas volt, a központban igencsak alulértékelték.

Az előadó kifejtette, hogy az 1956-os, Lengyelországra is fontos befolyással bíró folyamatokra (az SZKP XX. kongresszusa, a poznani tragikus júniusi események) mindig egy kicsivel később reagált a terület lakossága. Még Lengyelország (ahol a többi szocialista országgal szemben többpártrendszer volt) ebben a távoli szegletében is érezhető volt, hogy a kommunista párt kezéből kezdett kicsúszni a hatalom: 1956-ra valóban válságát élte, egyre több kritika érte. A poznani események a Rzeszówi Vajdaságban sztrájkokban, béremelések követelésében, panaszlevelek áradatában és az egyéni visszaélések éles kritizálásában kristályosodott ki. Bukała külön kiemelte, hogy ez év szeptemberében a vajdaságban egyfajta civil mozgalom bontakozott ki, amely a hittanoktatás visszaállítását kezdte el követelni. A gyermekek nem mentek iskolába, a szülők pedig addig sztrájkoltak, amíg végül a helyi hatalom engedett. Az ukrán kisebbség is mozgolódni és szerveződni kezdett.

Gomułka – aki egyébként a Rzeszówi Vajdaság szülötte volt – hatalomra kerülése után sem csillapodtak a kedélyek, bár egyre több szimpátiatüntetés szerveződött mellette. Újabb követelések jelentek meg: személyi változásokat, a mezőgazdasági politika reformját kívánta a nép, sőt olyan igény is megjelent, hogy például a katyńi mészárlás körülményeit vizsgálják ki alaposan. A pártban bekövetkező szimbolikus változásokat és Gomułka ígéreteit túldimenzionálta a vajdasági lakosság, amely egyre türelmetlenebb lett, és már maguk a párttagoknak számító fiatal újságírók is mozgolódni kezdtek. Mint azt az előadó kifejtette, a késedelmes reagálás magára a hatalomra is jellemző volt, ám idővel a vajdaságban a téeszek 78 százalékát megszüntették, a téeszesítés eszményét pedig tulajdonképpen a jövőre vonatkozó célok közé illesztették.

Mariusz Krzysztofinski, az IPN munkatársa a lengyelországi Katolikus Egyház és a paraszti kérdés közti kapcsolatról beszélt az 1944-1989 közötti időszakot tekintve. Mint elmondta az egyházi képviselők többségi vidéki származású volt, máshogy tekintettek a földre, mint a fővárosban. Az egyház, amelyre mindig számíthatott a földalatti mozgalom, egészen 1947-ig nem került formális támadás után. Az előadó által elmondott korszakolás szerint az 1947-1956 közötti évek a kollektivizálás erőltetésével teltek, továbbá ebben az időszakban az egyház folyamatos támadás alatt állt. 1956 fontos határvonalat jelentett, hiszen a hatalom visszavonulót fújt, 1978-ban, Karol Wojtyla megválasztása után pedig a pápa vezetésével, erkölcsi támaszával áttörték a félelem gátját, ezt követően már nem csupán morálisan kerültek szembe a hatalommal. Az egyház képviselőit a legtöbb kommunistaellenes mozgalomban megtalálhattuk, olykor beszédet mondtak a tiltakozó gyűléseken, olykor pedig kereszteket vittek körmenetszerűen a sztrájkoló felvonulók előtt.

Agrárlobbi a Kádár-rendszerben

Miként lehetett lobbizni a mezőgazdaságért és a mezőgazdasági termelőkért egy proletár diktatúrában? – tette fel a kérdést Agrárértelmiség, agrár-érdekképviselet a Kádár-rendszerben
című előadása elején Varga Zsuzsanna, az ELTE BTK tanszékvezetője. Mint elmondta, a dolgozó parasztság – amelybe természetesen a kulákoknak nevezett, „osztályellenségnek” titulált kulákság nem tartozott bele – egyfajta belső gyarmattá vált az elsősorban a munkásságra építő hatalom számára. A parasztság nyílt ellenállásra csak kevés alkalommal vállalkozott, ám 1956-ban igen határozottan fogalmazta meg követeléseit.

Amikor 1956 októberében gyakorlatilag egy pillanat alatt helyi szinten is szétesett a diktatúra, a demokratikusan önszerveződő parasztság fegyveres szervezeteket alakított és határozott igényeket fogalmazott meg a hatalom felé. Varga elemzései szerint az ország különböző vidékeiből származó követelések igen egységesek voltak. Mi több Kádáréknak is el kellett gondolkodniuk ezek mielőbbi teljesítésén, hiszen 1956 őszén fő „szövetségeseik”, a munkások még tüntetésekkel fogadták őket. Az új hatalom egyfajta időhúzás céljából tűzoltó intézkedéseket hajtott végre: a forradalmi követelések gazdasági részét teljesítette. Leállította az erőszakos kollektivizálást, lehetővé tette a kilépést a téeszekből, valamint eltörölte a beszolgáltatási rendszert, mégpedig elsőként a szocialista tömbben – erre például Lengyelországban még éveket kellett várni.

1957-ben Fehér Lajos egyfajta agrártézisként fogalmazta meg, hogy meg kell szüntetni a parasztság hátrányos megkülönböztetését, valamint úgy kell javítani az ágazat helyzetén, hogy abból az egész társadalom profitáljon. Igen nehéz feladatnak bizonyult mindez amellett, hogy közben eleget kellett tenni a Moszkvából kapott házi feladatnak, mégpedig a kollektivizálásnak (1961-re sikerült végrehajtani Magyarországon).

A hatalomnak szüksége volt a parasztság szorgalmára, így a pártvezetés kénytelen volt elfogadni, hogy helyi szinten évről évre bővült a téeszek mozgástere, amiért cserébe a paraszt hajlandó volt többet dolgozni, és minőségi munkát végezni (nem csupán a kötelező minimumot). Ezeket az alulról szerveződő helyi kezdeményezéseket idővel törvényileg is legalizálták. A mezőgazdasági lobbi egyfajta ideológiai korrekciót is kiharcolt, amelynek eredménye az volt, hogy a kormányzat elismerte: az ipari munkásság nem magasabb rangú a parasztságnál. A lobbitevékenység érdeme, hogy a mezőgazdaság szereplőit kiemelte a belső gyarmat szerepköréből. (Míg például korábban egy téesztag egy ipari munkáshoz képest csak évekkel később mehetett nyugdíjba, ráadásul kevesebb juttatást is kapott.) Az agrárlobbi sikere az intézményesülésben teljesedett ki: a választott területi képviselők az országos kongresszuson megalapították a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsát (TOT).