A lázongó janicsárok életének központjában az étel állt

1806 tavaszán az Oszmán Birodalom központja, Isztambul forrongott. III. Szelim szultán modernizálni akarta hadseregét, korszerű európai egyenruhákat és harceljárásokat bevezetni, ahogyan előtte számos korábbi szultán is – próbálkozásaik mind elbuktak. A haderőreformhoz a sok évszázados múltra visszatekintő és nagy politikai súllyal bíró, ám idejétmúlt janicsárhadtest megszüntetésére lett volna szükség, ez azonban nem volt könnyű feladat: ahogy korábban, a janicsárok III. Szelim tervei hallatán is felborították főzőüstjeiket. A janicsárok számára az étel központi helyet foglalt el hagyományaikban, az üstök felborítása egyet jelentett a lázadás kimondásával.

Rabszolgasorból az elitbe

A janicsárok a középkortól egészen a kora újkorig az oszmán seregek gerincét alkották. Az eleinte főként íjászokból, majd kézi tűzfegyveres katonákból álló hadtestet Európában és a birodalom egyéb harcterein is félelemmel vegyes tisztelet övezte.

A gyermekkoruktól kezdve katonának nevelt janicsárok törték át Konstantinápoly védelmét 1453-ban, és az egész Balkán-félsziget és Magyarország elfoglalásában kulcsszerepet játszottak. A szultán személyes tulajdonát képező hadtest volt az egyik első sereg Európában, amely a 17. század elején elkezdte a kora újkori hadviselésre oly jellemző sortüzes harceljárásokat alkalmazni a csatamezőn.

A szultán seregei közül egyedül a janicsárok masíroztak zenére, és nekik voltak a legjellegzetesebb és legdíszesebb egyenruháik, amelyekkel mindenhol felhívták magukra a figyelmet. Válogatásuk és kiképzésük a 14. századtól az I. Murád szultán által bevezetett devsirme („összegyűjtés”) rendszerben történt, azaz a meghódított területek keresztény családjaitól körülbelül 13 évesen elragadott gyermekekből képezték őket.

A leendő janicsárokat igen készséges íjászokká (később lövészekké) képezték, valamint áttérítették őket az iszlám hitre. A meghódított területeken élő keresztények (a devsirme egyéb vallásúakra nem vonatkozott) mindent megtettek annak érdekében, hogy ne az ő gyermeküket vigyék el, azonban ha gyermekük sokra vitte janicsárként, annak igen sok hasznát láthatták a későbbiekben.

A janicsárok legjobbjai igen magas szintű tisztségekre tehettek szert a birodalmi bürokráciában, és idővel egyre többen kezdtek el közülük erre fókuszálni – a hadtest egyre gyakrabban jelentett fenyegetést a szultán hatalmára, és a késői évszázadokban több lázadás is előfordult.

A lázadás egyetemes jelévé hatalmas üstjük, a kazan felrúgása volt (a magyar „kazán” szó ebből a török szóból származik). Habár elsőre nem tűnik túlságosan jelentőségteljes mozdulatnak, a janicsárok számára a kazan és általában az élelem fontos szimbólumok voltak.

Az étel elfogadása a szultántól nagy mértékben jelképezte az iránta való hűségüket, a kazanból történő közös étkezés pedig a csoport összetartását erősítette.

A nagy üst emellett vallási jelentőséggel is bírt. A legenda szerint Hadzsi Bektasi Veli, a bektasi dervisrend és a bektasi szufizmus (a janicsárok hivatalos irányzata az iszlámon belül) alapítója egy „szent üstből” etette katonáit. A Bektasi tanait követők számára az otthon és annak jelképei, mint a kazan is, a legfontosabb dolgok közé tartoztak.

A bektasi ceremóniákon keresztül a janicsárok számára fontos szimbólummá vált a közös üst, és számos egykorú ábrázoláson láthatók a nagy kazannal büszkén menetelő janicsárok.

Amikor a janicsárok háromhavonta megkapták fizetésüket, a Topkapi szerájba mentek, ahol levest, rizseshúst és sáfránypudingot kaptak. Ramadánkor az úgynevezett „baklavamenet” keretében masíroztak a palota konyhájára, ahol nagy mennyiségű édességet is kaptak. Az élelem elfogadása iránti bármilyen vonakodás az ilyen eseményeken már a kezdetekkor is annak a jele volt, hogy az adott orta (ezred) lázadást fontolgat.

Az étel és a politika

Olyannyira ételközpontú volt a janicsárélet, hogy még egyes rangjaik is ahhoz kapcsolódtak. Az ortát vezető janicsár rendszerint a csorbadzsi, azaz levesfőző rangot viselte, magát a janicsárhadtestet pedig odzsak, azaz tűzhely néven emlegették.

A janicsárok különleges fejdísze, a börk kanáltartóként is szolgált, a janicsárhadtestet pedig „a kanál testvérisége” néven is emlegették.

Ezek az elnevezések arra is utaltak, hogy a janicsárok mint a szultán fiai, és egy nagy családot alkotnak. Az alacsonyabb rangú janicsárok az ascsi, azaz szakács, illetve a karakullukcsu, azaz konyhalegény elnevezéseket viselték.

A 16. század elején a janicsárok körülbelül 20 000 főt tettek ki, ami innentől növekedésnek indult – oly mértékben, hogy a devsirme rendszer már nem tudta ellátni elegendő gyermekkel a hadtestet, így megnyílt az út a török és más muszlim családok gyermekei előtt is.

A tűzfegyverek fejlődésével megengedhetővé vált, hogy csak 16 éves vagy még idősebb korban kezdődjön a janicsárok kiképzése, és a devsirme rendszer meg is szűnt 1638-ban. További engedmények következtek, mint például a házasság tilalmának eltörlése, és hamarosan a janicsárok gyermekeiből is lehetett janicsár, ami korábban tilos volt.

E növekedéssel párhuzamosan a janicsárok élete egyre kevésbé szólt a harcról, és egyre jobban az előnyös fizetésről és bürokrata életpályáról. 1800-ra már 400 000-nél is több név szerepelt a janicsárok névsorában, és maga a „janicsár” titulus is szinte kiüresedett – körülbelül tíz százalékukat lehetett bevethető harcosnak tekinteni.

Több szultán is megpróbálkozott a folyamat visszafordításával, ők azonban rendre az életükkel fizettek. 1622-ben már a janicsárok buktatták és gyilkolták meg a kamasz II. Oszmán szultánt, aki megszüntetésükön munkálkodott (összeesküvésük megelőzése érdekében bezáratta a kávéházakat, ahol szabadidejüket töltötték, ez azonban nem bizonyult elegendőnek).

A már említett III. Szelimet szintén megbuktatta a janicsárok lázadása, és később meg is gyilkolták. A janicsárság szerepe hasonlóvá vált, mint a Római Birodalom késői századaiban a praetorianus gárdáé – előjoguk volt a lázadás, az uralkodó feladata pedig az ő kiszolgálásuk volt.

A janicsárok napjainkban is az Oszmán Birodalom egyik legismertebb jelképe, idővel azonban egyre több csatát vesztettek, és egyre kezelhetetlenebbé váltak Isztambulban.

Az oszmán haderő korszerűsítését II. Mahmud szultán is a fejébe vette, és 1826 júniusában ellene is fellázadtak a janicsárok. Mahmud előre készült: tüzérségi tűz alá vette laktanyájukat, és hű katonákkal gyakorlatilag lemészároltatta őket a főváros utcáin. A túlélőket száműzetéssel, illetve kivégzéssel büntette, és a janicsárhadtest végleg megszűnt.