Néhány év után szétesett az isteninek tartott lepantói győzelmet arató Szent Liga

Az 1571. október 7-i lepantói csatára többnyire a kereszténység és az iszlám közötti utolsó nagy jelentőségű, kimondottan vallási jellegű összecsapásként szokás emlékezni. E tengeri ütközetet (valamint a törökök hat évvel korábbi máltai kudarcát) követően szilárdult meg a választóvonal a Földközi-tengeren – nyugati medencéjében a keresztény hatalmak, a keletiben az Oszmán Birodalom dominált.

Előzmények

A csata szélesebb kontextusa az oszmán-Habsburg, illetve oszmán-velencei háborúk sorozata volt. Habár legtöbbször a vallási elemét szokás kiemelni, az ütközet valódi okai elsősorban gazdasági és területi jellegűek voltak. Újítást jelentett a tengeri hadviselésben, hogy Lepanto volt az első tengeri csata, amely nem kizárólag a hagyományos, a hajók fedélzetén vívott kézitusában dőlt el.

1566-ban II. Szelim szultán lépett az Oszmán Birodalom trónjára. Birodalma terjeszkedését Ciprus elfoglalásával kívánta biztosítani – a sziget 1489 óta velencei kézen volt. II. Szelim leginkább azért kívánta felszámolni az európai jelenlétet Cipruson, mert biztonságos bázisként szolgált az oszmán hajózást támadó kalózok számára. A sziget elfoglalásával a szultán el szándékozta érni birodalma számára a biztonságos kereskedelem feltételeit a Földközi-tengeren.

A török erők 1570-ben szálltak partra Cipruson, és hamar irányításuk alá vonták a sziget nagy részét, a fővárossal, Nicosiával együtt. A velenceiek által birtokolt egyetlen város Famagusta maradt, azonban ez is elesett 1571 augusztusában, csaknem egy évi ostrom után. E súlyos keresztény vereséget követően mindkét oldal kereste a döntő tengeri ütközetet: oszmán részről győzelmük véglegesítése érdekében, keresztény részről a török előretörés megállítására.

A csatát megelőző időszakban V. Piusz pápa sikeresen a saját pápai államával való együttműködésre bírta Velencét, a Habsburg Spanyolországot annak térségbeli külbirtokaival (mint például Nápoly, Szicília és Szardínia királyságai) együtt, a Genoai Köztársaságot, Savoya és Urbino hercegségeit, a Toszkánai Nagyhercegséget, a Máltai Lovagrendet, a Szent Lázár Lovagrendet és a toszkánai Szent István Lovagrendet – 1571 májusában hivatalosan is ők alkották meg a Szent Szövetséget. A Szövetség flottájának vezetője Ausztriai János, V. Károly német-római császár (egy személyben I. Károly spanyol király) törvénytelen fia volt.

A keresztény flotta 206 gályából és hat darab, a gályánál hosszabb és szélesebb (ezáltal egy árboccal többel rendelkező és nagyobb teherbírású), úgynevezett galeaszból állt. A Müezzinzádé Ali pasa vezetése alatt álló török flotta 222 nagyméretű török gályából, 56 kisebb méretű gályából, és számos kisebb hajóból állt. A tengeri hadviselés szokásai szerint a két flotta sorba rendeződve egymáshoz közel hajóz, majd az ütközetet a hajók fedélzetén folytatott véres közelharc dönti el. Nagy jelentősége van annak, hogy a hajókon milyen képességű katonák állnak rendelkezésre.

A keresztény oldal hajóin kevesebb ember volt, azonban itt a spanyol arkebúzosok és egyéb tűzfegyverrel bíró lövészek voltak többségben, míg az oszmán flotta hiányt szenvedett a saját haderője krémjét jelentő janicsárokból, és a tűzfegyveres csapatokkal szemben így a – szintén széles körben félt és tisztelt – összetett íjjal harcoló török íjászok álltak. Újítás volt a keresztény flotta részéről, hogy a galeaszok elég nagyok voltak ahhoz, hogy jelentős mennyiségű tüzérséget is hordozzanak, ezáltal a Szent Liga hajói csaknem háromszor annyi ágyúval bírtak, mint a pasa flottája.

Az ütközet

Habár a két flotta a hajnali órákban pillantotta meg egymást a Peloponnészoszi-félsziget és Görögország többi része által bezárt Patraszi-öbölnél, a távolság miatt csupán dél körül értek egymás közelébe. Az ütközet elején a keresztény hajóhad hamar bemutatta tüzérsége képességeit, a megfelelő távolságba való kerülés után képes volt nagy károkat okozni a török hajókban, továbbá zavart kelteni azok alakzatában. Müezzinzádé arra kényszerült, hogy tűz alatt közelítsen, egyre rendezetlenebb alakzatban, és íjászai fedezete mellett igyekezzen katonáit minél több keresztény hajóra ráküldeni, hogy a hagyományos tengeri közelharcra kényszerítse az ellenséget.

A sorokban felálló hajók közül több fedélzetén ki is bontakozott az öldöklés, sok esetben azonban a keresztényeknek sikerült a török hajókat elfoglalni – ilyen esetekben az azokon evező keresztény gályarabokat felszabadították, felfegyverezték, és harcba bocsátották, amivel némileg sikerült pótolni létszámbéli hátrányukat.

Mindkét hajóhad esetében középen helyezkedett el annak zászlóshajója – Ausztriai János a Real nevű spanyol gályán, Müezzinzádé a Szultána nevű török gályán. A csata csúcspontján a Szultánának sikerült a bevett gályaharcmodornak megfelelően nekiütköznie a Realnak – szemből érkezve egészen a negyedik evezősorig hatolt a török zászlóshajó megerősített orra. Ezt követően azonban a jobb harcképességű, legnagyobb számban spanyolokból álló keresztény katonák kerekedtek felül, és megrohamozták a Szultána fedélzetét. Müezzinzádénak fejét vették, majd azt pikára tűzték.

Vezérük elesett, a II. Szelim által Müezzinzádéra bízott hatalmas méretű, zöld, úgynevezett „kalifák zászlaja” – melyen a Koránból vett különféle idézetek mellett 28 900-szor szerepelt Allah neve –  pedig keresztény kézbe került. A Szultána árbocán a Szent Liga zászlajának látványa megtörte a törökök harci kedvét. Habár a meglévő janicsár egységek közül sokan sötétedésig tovább harcoltak, az oszmán flotta maradékának nagy része az összesen körülbelül kétórányi harc után elvonult. A Szent Liga 7500-10 000 embert veszíthetett, valamint 17 hajót, míg az Oszmán Birodalom 30-40 000-et, továbbá 200 hajót.

Habár a csata során az oszmán hajóhad nagy része megsemmisült, a Szent Ligának ezt végül nem sikerült kihasználnia. V. Piusz pápa 1572-es halálát követően a Liga hamar szétesett. Utolsó katonai akciója Tunisz 1574-es elfoglalása volt, ezt azonban a szövetség együttműködésre egyre képtelenebb tagjaitól hamar visszafoglalta az Oszmán Birodalom. A Földközi-tenger keleti medencéje – Ciprussal együtt – török kézen maradt.

Ciprus csupán 1878-ban, brit protektorátusként vált függetlenné, 1914-ben viszont az Egyesült Királyság magához csatolta. 1960-ban vált ismét függetlenné, jelentős török és görög etnikumú lakossága között állandó volt a feszültség. 1974-ben Görögország megkísérelte katonai puccsal magához csatolni, erre válaszul Törökország néhány nap múlva lerohanta a szigetet, amelynek kettéosztottsága napjainkban is fennáll.