7 végzetes pillanat

A modern hadsereg alapjait vetették meg a félelmetes janicsárok

2018. október 25. 11:57 Múlt-kor

Gondoljunk egy napjainkban működő hadseregre, egyenruhával, állandó fizetéssel és különböző hadosztályokkal! Most pedig ezt helyezzük el ezt a múltban! Sikerült? Ha legfeljebb az 1800-as évekig, a napóleoni háborúkig forgattuk vissza az időt, meg fogunk lepődni: a modern hadviselés úttörőit a középkorban kell keresni, ráadásul a „hitetlenek”, vagyis a muszlimok között. A modern hadviselés hajnalán a janicsárok, az oszmán haderő gyalogsága egyfelől hosszú éveken át fenyegetést, másfelől a hatékonyság terén követendő példát jelentettek Európa fegyveres erői számára.

Janicsár

A tökéletes hadsereg

Megjelenésük az 1300-as évek közepére tehető: az oszmánok – akik egy évszázaddal később már birodalomként kebelezték be az antik Bizánc maradványait – akkoriban még csak egy kis csoportnak számítottak, akik Anatólia más emírségeivel háborúztak, valamint határ menti háborúkat vívtak helyi nomád nemzetségek segítségével. A helyzet azonban egy ambiciózus és látnoki képességekkel rendelkező szultán, I. Murád hatalomra lépésével megváltozott. Az uralkodó a Balkánról kiinduló, Európa nagy részének elfoglalására törekedő, terjeszkedő politikát indított. A nagyratörő katonai stratégia fegyveres alapját a janicsárok hada képezte (török: yeni çeri, azaz az „új sereg”).

Az újonnan megalakult hadsereg bővítése érdekében Murád létrehozta a devsirme intézményét, azaz a gyermeksarcot, egy olyan emberéletben fizetendő adónemet, melyet minden alávetett keresztény nép köteles volt „megfizetni”. A sorozásért felelős csapatok a 6-7 évnél idősebb gyerekek körülbelül egyötödét vitték el: a gyengébb fizikumúakat udvari szolgaként foglalkoztatták, az erősebbekre viszont hosszú évek kemény katonai kiképzése várt az oszmán kaszárnyákban. „Általában – magyarázza Michele Bernardini, a nápolyi L'Orientale Tudományegyetem Oszmán Birodalom történetével foglalkozó docense – a harcra ’genetikusan’ kevésbé alkalmas társadalmi osztályokban nem is kutattak jövőbeli janicsárok után: a földműveseket például előnyben részesítették a kézművesekkel szemben.” A kemény és embertelen kiképzés legjobbjai – vagy talán helyesebb, ha azt mondjuk, túlélői – bátor és elnyűhetetlen, képzett janicsárokká váltak. Bár ők alkották a hadsereg előőrsét, mégis elsősorban a szultán – akire mindenki, mint „Isten földi árnyékára” tekintett – testőreiként tekintettek rájuk, akiért ha kellett, az életüket is feláldozták.

Nem kevésbé fontos tényező volt továbbá az iszlámhoz való hűség kérdése, amely hitre a jövő janicsárjait általában erőszakkal térítették át. „A janicsárok között a legnagyobb számban a szláv etnikumhoz tartozók képviseltették magukat: főként bosnyákok, szerbek és bolgárok” – pontosít Bernardini. „Jelen voltak azonban az albánok, valamint kisebb létszámban a görögök is. Kezdetben kevesen voltak, körülbelül kétezren, ráadásul nem nézték őket jó szemmel, főképp az öntelt türkmén lovasság becsülte le őket, akik szerint [a janicsárok] csak egyszerű gyalogságot alkottak.” Ez a vélemény azonban az „új sereg” katonai sikereinek köszönhetően hamarosan megváltozott. Az 1396-os nikápolyi csatában súlyos vereséget mértek a magyar királlyal szövetségben harcoló korszerűtlen francia lovasságra, Konstantinápoly 1453-es elfoglalása megadta a kegyelemdöfést a Keletrómai Birodalomnak, 1514-ben a çaldirani ütközetben pedig a perzsa ellenfél fizetett súlyos árat a tűzfegyverek alábecsüléséért. De az említett csaták csak töredékei azoknak a katonai sikereknek, amelyekhez a következő kétszáz évben a janicsárok hozzájárultak.

Bár jártasak voltak a szablyával és tőrrel folytatott közelharcban, képzett íjászok voltak, mégis leginkább a lőfegyverek használatára specializálódtak: az oszmán művészek gyakran kedvelt fegyverükkel, a szakállas puskával ábrázolták őket. Nem ez volt azonban egyetlen egyedi ismertetőjelük. „Mindenekelőtt a janicsárok olyan egyenruhát viseltek, amely évszázadokon át változatlan maradt, s melynek legjellegzetesebb eleme egy magas, fehér, gémtollal díszített katonai sapka, a börk volt” – magyarázza Bernardini. „Ezen túl jellemző volt a mehter, a zenés katonai masírozás, amely Törökországban a mai napig tovább él mint zenekari zene.

Vezetőjük az aga, azaz egy tábornok volt, minden zászlóaljnak, ortának saját lobogója és címere volt, mely utóbbit a janicsárok gyakran magukra is tetováltattak, mindemellett pedig különböző hadosztályokra bontották őket, a tüfekçiktől, azaz a muskétásoktól kezdve egészen az utászokig, akik az erődítmények aláaknázásával foglalkoztak. A leglényegesebb újítás viszont az előremutató katonai taktika terén mutatkozott meg: másokkal ellentétben ők nem rangok alapján sorakoztak fel, hanem mint egy emberek alkotta kígyó, cikk-cakk irányú mozgással rohamoztak, ezzel pánikot és fejetlenséget keltve az ellenség soraiban. Egy másik újítás a fizetésük volt: a janicsárok rendszeres fizetést kaptak még békeidőkben is, mikor leginkább rendfenntartóként és tűzoltóként működtek. Idővel földhöz juthattak, mentesültek az adófizetés alól, sőt, idős korukban, vagy harcképtelenné válásuk után visszavonulva nyugdíjban részesültek.

Ez a sajátos bánásmód egy már-már szerzetesi szellemiséghez vezetett a janicsárok esetében. Bevezették körükben a cölibátust, közösen imádkoztak „védőszentjükhöz”, az iráni misztikus Haçi Bektashoz, javaikat pedig a seregre kellett hagyniuk. S bár ezen szokások alapján hasonlóságot vélhetünk felfedezni a janicsárok és a nyugati keresztény világ lovagrendjei, például a Templomosok között, azonban az egyezések sora ezzel ki is merül. A janicsárokat luxus és pompa vette körül, mégis szolgasors jutott nekik, legalábbis eleinte. A leírások szerint csak bajszot növeszthettek, szakállat nem, a katonai hierarchia és a szabályok betartásának kényszere pedig még a konyhákban is jelen volt. Számos oszmán katonai vezetőnek főzéssel kapcsolatos nevet adtak: az orták (a janicsár sereg egységei, hasonlóak a mai ezredekhez) vezetői a çiorbac-ok, vagyis „a leves felszolgálói”, és az ascibashik, azaz a „főszakácsok” voltak. A konyhai edények is fontos szerepet kaptak: gyakori játéknak számított az egységek között az az ügyességi feladat, mikor a csapatoknak a kaszárnya étkezőtermeiben a lehető leghamarabb kellett visszaszerezniük a saját csajkáikat a többi közül. A felfordított serpenyők és mélytányérok pedig fontos jelentéssel bírtak a katonák számára, ugyanis ez az idővel egyre gyakoribbá váló lázadásokat jelezte.

2018. tél: 7 végzetes pillanat
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (4 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 25% kedvezménnyel.
A 4. lapszámot ajándékba adjuk.
6 368 ft 4 776 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 65% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 6 990 Ft
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!