Bámulatos világot teremtett a hó és a jég a Ligetben

A Városligetben tavasztól őszig zajlott az élet, tömegek látogatták, de amint megjött a rossz idő, a korcsolyapályák kivételével téli álomba merült a Liget. A hideg évszak beköszöntével sorra bezártak a szabadtéri szórakozásra alapozott városligeti intézmények: a vurstli pavilonjai, a cirkusz, a nyári színházak, a kertvendéglők.

Téli élet a fák között

Elnéptelenedett a Stefánia-korzó is. Akadt persze olyan tél is, amikor építkezések zaja verte fel a hóborította Liget csendjét. Az 1896-os Millenniumi Kiállítás előkészítő munkálatai már 1894-ben megkezdődtek, és az építkezések a tél beálltával sem maradtak abba. A Vasárnapi Újság alkalmi tudósítója, dr. Czobor Béla így számolt be a helyszínen látottakról 1895 januárjában:

„Az építkezés lázas sietséggel folyik. Az enyhe időjárás módfelett kedvezett a kőmíveseknek, akik nemcsak novemberben, hanem december közepén is csaknem fennakadás nélkül falazhattak. A Városliget átváltozásának legmeglepőbb képe a »Széchenyi-szigeten« tárul elénk. A lombtalan fák közül már messziről láthatólag, mint valami mesebeli vár hívogatja ezen épületcsoport tornyaival és kupoláival a sétálót, s mentől közelebb érkezünk hozzá, annál fokozottabban fölcsigázza érdeklődésünket, leköti figyelmünket. Ez a történelmi főcsoport építkezése, mely az ezredévi kiállításnak valóban fénypontja lesz.”

Akadt egy olyan intézmény is, amelynek a sorsára döntő hatással volt az időjárás: a régi Műcsarnok. Az 1885-ös Országos Kiállítás képzőművészeti pavilonját állandó fővárosi kiállítóhellyé szerették volna tenni. Ám néhány év alatt kiderült, hogy szerencsétlenül választották ki a városligeti helyszínt. A kiállítások főszezonja ugyanis már az 1880-as években is ősztől tavaszig tartott. Ám a téli napokon, korai sötétben, hóban, fagyban nem volt kedve se a művészeknek, se a közönségnek a kihalt, gázlámpákkal gyéren megvilágított Stefánián botorkálni. Az új, ma is működő Műcsarnoknak ezért 1896-ban olyan helyszínt kerestek, amelyik a téli időszakban is könnyen megközelíthető.

A korabeli sajtó kiemelt figyelmet szentelt minden rendhagyó eseménynek. Ilyen különös eset történt 1899. márciusának végén, amikor egy szokatlanul enyhe tél után váratlanul hatalmas havazás kezdődött és vastag hóval borította be a fővárost, s persze a Városligetet is: „Mintha nem is húsvét, hanem karácsony közelednék. Itt, Budapesten az utcák két oldalán magasra hányt hóhalmok sáncai közt jártunk, a háztetőkről dermesztő szél szórta le a havat. A téli ruhák megint előkerültek, s a Városligetben, hol már megindult a tavaszi séta és kocsizás, vastag hó takart mindent. A márciusi tél éppen olyan volt, mint akár a januári szokott lenni. A természet e szokatlan jelenségét látni is sokan kijártak a Városligetbe. Úgysem lehetett látni havat az egész télen.”

A régi időkben, száz–százötven évvel ezelőtt, jóval hidegebbek voltak a fővárosi telek, mint napjainkban. A Városligetet akkor még nem védték a fagyos szelektől emeletes házak. A parkot ropogós hó borította, rendszerint január közepére a tó is befagyott, és megkezdődhetett a korcsolyaszezon. A farsang idején a Pesti Korcsolyázó Egylet évről évre jelmezes jégkarneválokat rendezett, amelyek kiemelkedő társasági eseménynek számítottak.

Az 1909 januárjában rendezett jégkarneválon a társaságbeli urak és hölgyek gyönyörű magyar jelmezekben, művészek közreműködésével, megelevenítették Mátyás királlyá koronázását a Duna jegén. A tó körüli dekorációs munkákat nem kisebb mester irányította, mint Stróbl Alajos, a kor vezető szobrásza. A tó partján a középkori Pest Duna-parti házikóit ábrázoló paravánokat állítottak fel, Stróbl pedig megtervezte és – segítőivel – hóból és jégből megformálta Mátyás király hatalmas, mérete alapján a rekordok könyvébe illő hószobrát.

Szobrok emelkednek a hóból

A behavazott Városliget a két világháború közötti években is beindította a művészek – és nem mellékesen a lapszerkesztők – élénk fantáziáját. Amikor 1929-ben, február legvégén egy nagy havazás félméteres hóbundába öltöztette a fővárost, a Színházi Élet című képes hetilap szerkesztőinek remek ötlete támadt. Kitalálták, hogy a közeli Képzőművészeti Főiskola szobrásznövendékei között hószobrászversenyt rendeznek a Városligetben. A szobrásznövendékek nagy lelkesedéssel fogadták a verseny hírét, különösen, amikor kiderült, hogy a legsikerültebb alkotásokat jelentős pénzdíjakkal jutalmazza az újság.

A versenyről természetesen hangulatos, képekkel illusztrált riport jelent meg a Színházi Életben. A riporter, Komlós Jenő beszámolója szerint „egymásután emelkedtek ki a földből, illetve a hóból, a telet szimbolizáló figurák, itt egy valóságos, bár kissé stilizált hóember, odébb egy leboruló női akt, a tél imádatának pózában, mellette egy hóval telt taligát vonszoló férfi és így tovább”.

A festői háttérben rendkívül érdekesen ható művészi kompozíciókat többszáz főnyi közönség vette körül, és amikor megérkezett a zsűri, hogy a szabadban rendezett hószobor-kiállítás anyagát megbírálja, a közönség meleg ünneplésben részesítette a fiatal művészeket.

A szerkesztőség a főiskola tanárai mellett ismert képzőművészeket kért fel a bíráló bizottságba: Kisfaludy Strobl Zsigmond, Sidló Ferenc, Szentgyörgyi István és Hermann Lipót alkották a rangos zsűrit. Amint a riportban olvashatjuk: „Sorra megtekintették a hószobrokat, nagy elismeréssel nyilatkoztak egyik-másik sikerültebb munkáról, majd rövid tanácskozás után meghozták döntésüket.”

A jól megérdemelt pályadíjakat a zsűri elnöke, Hermann Lipót festőművész nyomban átnyújtotta a fagyos hó formázásától kivörösödött kezű nyerteseknek, akiket a közönség lelkesen megtapsolt. A százpengős első díjat végül Schrotta J. Frigyesnek ítélték oda A tél tündére című, remekül sikerült aktjáért. Az ötvenpengős második díjat Boda Gábor vitte el A tél imádata című szobrával, a harmadik díjat Szomor László, Nagy Gyula és Kaszás Miklós nyerték Prometheus című, közösen készített, érdekes kompozíciójukkal.

Bár az egykor oly népszerű postai képes levelezőlapok többsége a zöldellő nyári parkot és a napfényben úszó szobrokat ábrázolta, annak idején divatja volt a téli fővárost ábrázoló képes levelezőlapoknak is. Téli képeslap esetén elengedhetetlen kelléke volt a fotónak az épületeket, szobrokat befedő, vastag, romantikus hóbunda. Az amatőr fotósok mindig is kedvelték a behavazott szobrokat, gyakran állították alanyaikat – főként a hógolyózástól, szánkázástól kipirult, vidám gyerekeket – a havasan is méltóságteljes városligeti szobrok elé.

Suhanás a Liget jegén

A téli mulatságok legjobbika a behavazott Városligetben kétségtelenül a korcsolyázás és a szánkózás volt. Utóbbit különösen kedvelték a gyerekek, összekapcsolva egy kis hógolyózással. Akármelyik korszak fotóira pillantunk, jókedvű felnőtteket, a hidegtől kipirult arcú, vidám gyerekeket látunk. A romantikus pillanatokhoz szintén kiváló színhelynek bizonyult a téli Városliget, különösen a korcsolyapálya.

A visszaemlékezések szerint Radnóti Miklós költő és szerelme, Gyarmati Fanni számára is egy életre emlékezetes maradt. A műjégpálya jegét 1931 telén azzal tette egy életre feledhetetlenné Fanni, aki akkor 19 éves volt, hogy bátorságát összeszedve, korcsolyázás közben azt mondta partnerének: „Miklós! Én hozzád akarok menni feleségül.” Négy évvel a városligeti vallomást követően, 1935-ben összeházasodtak. Hitvese alakját, mély érzelmi kapcsolatukat a költő klasszikussá vált versekben örökítette meg.

A Városliget épületei közül a legtöbb fotó, képeslap, művészi ábrázolás nagy valószínűséggel a festői szépségű Vajdahunyad váráról készült az elmúlt százhúsz évben. Ezek között sokféle téli kép is található. Különösen gyakran ábrázolják a jégpályán korcsolyázókat úgy, hogy a háttérben Vajdahunyad vára csipkés tornyai látszanak. Ugyancsak kedvelt fotótéma – a régebbi és a mai képeken is gyakran feltűnik – a behavazott várkapu a sétány felől, a várhoz vezető híddal.

Az egyik népszerű képes újságban 1905-ben jelent meg hangulatos leírás A városliget télen címmel. Szerzője szerint a tél beköszöntével felesleges elszomorodni és búcsút venni a Ligettől, mert megvannak annak a téli bájai is: „Igaz, hogy hinták, forgómalmok, bábszínházak s más effélék csendes téli álomba merültek, ámde azért ugyancsak népes a Városliget, csakhogy a társaság a kavicsos utakról, a fák árnyékából a tó jegére költözött le. Ott rohannak, kanyarognak a korcsolyasport nagyszámú kedvelői, vidám, kipirosodott arcokkal, s látszik rajtuk, hogy egy cseppet se sajnálják a nyarat.”

A cikk a tavasz felidézésével végződik; amikor a március ismét „enyhe szellővel hullámzó vízzé változtatja a sikor jégtükröt, zöld szőnyeget terít ki a fák alá. A nyárkedvelő népség mind sűrűbben özönlik ki gyalog, villanyoson, s örömmel keresi fel ősz óta nem látott kedvenc helyeit, a korcsolyázók pedig sóhajtva csavarják össze a korcsolyaszíjjat: hej, mikor lesz megint tél!”

Az évszázados feljegyzések szerint voltak kivételesen enyhe, hó- és jégmentes telek is. Ezek közé tartozott a már említett 1898–1899-es, de érdemes megemlíteni az 1901–1902-es téli szezont is. Ebben a korcsolyaidényben a ligeti pályát meg sem tudták nyitni, mert nem fagyott be a tó vize. Az 1922–23-as korcsolyabajnokság is elmaradt a kivételesen enyhe tél miatt.

Akadtak persze nagyon hideg telek is. Közülük az egyik legdrámaibbat Podmaniczky Frigyes báró így örökítette meg naplójegyzeteiben: „Az 1830-i tél rendkívül szigorú volt, s a szegény ember sokat szenvedett fűtőanyag hiányában. Akkor történt az, hogy József nádor kiadta a rendeletet, hogy a városligeti fasor sudaras nyárfái mind vágassanak ki, s azok fája osztassék ki a szegények között. Így is lett. Sohasem feledem el, ama havon elterülő két sor hatalmas fa, a pusztulásnak mi különös emlékét hagyta hátra emlékezetemben.”

Amikor eláll a havazás, elcsendesedik a szél és mindent egyenletes, fehér hótakaró borít, beköszöntenek a tél legszebb napjai. Hideg van ugyan, de ez senkit sem érdekel. Megélénkül a Liget és környéke, a kisgyerekeket szánkón húzzák maguk után a szüleik, a fiatalok a korcsolyapályára igyekeznek. Mindenki megy a dolgára a behavazott fák és házak között, élvezettel lépkedve a ropogós havon. (x)