Suhanás a jégen és a fák alatt: a Városliget sportélete

A Liget közparkká alakítása óta számos formában nyújtott helyszínt a különböző közösségi eseményeknek. Nem meglepő, hogy ezek között a különféle sportrendezvények is helyet kaptak. A 19. század második harmadától fogva ily módon a korcsolyázás, a lósportok, az autó- és motorversenyek is rendszeresen megjelentek a szórakozási lehetőségek palettáján.

Téli tündérmesék

Ha visszalapozunk a naptárban újabb fél évszázadot, kiderül, hogy a Városligeti tó jegét már a reformkori teleken is megtöltötték a korcsolyázók. Erről tanúskodik Schwindt Károly Tizenkét hónap című képsorozata. Az 1839-ben készült rajzok hónapról hónapra bemutatják a főváros életének jellegzetes helyszíneit. A Pestet és Budát egyaránt jól ismerő művész szerint a januárt a Városligetben, a befagyott tavon korcsolyázva érdemes tölteni. Akkoriban a két városban még gyakori volt a német szó, de már megindult, s meglepően gyors ütemben haladt előre a magyarosodás. A pest-budai polgárok, németek és magyarok, Schwindt képének tanúsága szerint a 19. század első felében nyugodt, derűs életet éltek, amelybe belefért a tél kínálta örömök élvezete, így a korcsolyázás is.

A szabadságharcot követő két évtizedben mindenféle szervezettség nélkül csúszkáltak a befagyott ligeti tavon a mozgásra és jó levegőre vágyó pestiek. A lázadó magyaroktól tartó bécsi udvar árgus szemmel figyelt mindenféle szervezkedést. A sokáig tiltott egyesületalapításra a kiegyezés után nyílt lehetőség. Így alakulhatott meg egy fiatal orvos, Kresz Géza és barátai kezdeményezésére 1869-ben a Pesti Korcsolyázó Egylet. A Városligeti tó jegén kerítették el a jégpályát, s a tóparton egy szerény deszkabódét állítottak fel melegedőnek.

Az egyesületi tagok száma gyorsan nőtt, a korcsolyázás megítélése pedig néhány év alatt gyökeresen megváltozott. Amíg korábban még az orvosok is óvták a nőket a jégen való száguldozástól, a Vasárnapi Újság 1872-ben már így írt: „A nők korcsolyázása el van terjedve mindenütt, hol a téli évszak állandó jéggel jár. Péterváron, Parisban átalános divatú mulatsága az előkelő világnak. Nálunk csak egy pár éve kezdett inkább lábra kapni; de mintha késedelmünket akarnók kipótolni, elég mohón fogtuk mindjárt. Az erős telek is kedveztek az utóbbi egy pár évben s a jégsport egyszerre oly átalános és kedvelt időtöltéssé vált.”

A Vasárnapi Újság hasábjain Várnai B. Sándor így idézte fel az 1884-es korcsolyaszezon ünnepi hangulatát: „A népáradat megindul a főváros két utczáján, a kerepesi és a sugárutakon, s tolongva hullámzik lassú vonalban a liget zúzmarás kopasz fái felé, melyek között már messziről integet a kitűzött zászló. A csöndes téli szél kiveti a műcsarnokig a zene villanyozó ütemeit, s a hód- és kasztorprémes muffokba dugott gömbölyded karokon megcsörren a ráaggatott korcsolya-pár. És kivillannak a szemek, fölgyúlnak az arcok; egy perc, és nyílként röpül tova lovagjával.”

A korcsolyapálya volt a korabeli partiszínhely, amely alkalmat nyújtott a randevúzásra. Sok, gyermeke jövőjéért aggódó édesanya áldotta a ligeti jeget, amiért eladósorban lévő leánya itt talált megfelelő párra. Természetesen a korcsolyázás közbeni ismerkedésnek megvolt a maga etikettje. Az illemszabályok megengedték, hogy egy fiatal hölgy megkérjen a pályán egy közelben tartózkodó, ismeretlen urat, hogy igazítsa meg a meglazult korcsolyaszíját. A fiatalember letérdelt a jégre, finoman megfogta a hölgy cipőcskéjét, és miközben korcsolyaigazítás ürügyén a bokája körül babrált, ki tudja, mi minden kerülhetett szóba közöttük. A korabeli képesújság szerint egyetlen korcsolyaszezon alatt félszáz házasság jött össze a városligeti jégen.

Paták kopogása

A pesti polgárok még Városerdőnek (Stadtwäldchen) nevezték a népszerű kirándulóhelyet, amikor 1802-ben nagy érdeklődéssel kísért lóversenyt rendeztek a belvárosból kivezető fasorban és annak ligeti folytatásán. Szerencsére pontos információkkal rendelkezünk az első pesti lófuttatásról. Egy korabeli, német nyelvű újság, az Ofner und Pester Zeitung ugyanis tudósítást közölt a jeles eseményről: „Pár nappal ezelőtt a közönség egy egészen új látványosságban gyönyörködhetett. A lótenyésztés felélénkítésére az itt tartózkodó gavallérok angol szokás szerint lóversenyt rendeztek. Jobb pálya hiányában a Városerdőben két angol vérű kanca futott: Midge Atalanta szürke és Fanni Udar pej kanca csillaggal, – 1000 lépésnyi darabot kétszer végig az allén. Mindkét alkalommal Atalanta győzött.” (Magyar szöveg Thaly Tibor nyomán.)

A kiegyezés utáni években megélénkült a lósport a fővárosban. 1869 márciusában a lovaglást kedvelő Erzsébet királyné is megtekintette a Városligetben rendezett, húsvét hétfői akadályversenyt, 1877-ben pedig megkezdte működését a Lótenyésztés Emelésére Alakult Rt. Első lépésként engedélyt kértek arra, hogy ügetőversenyeket rendezhessenek a Városligetben. Annak megértéséhez, hogy miért nem a természetes versenyhelyszínnek tűnő, Soroksári úti lóversenypálya használatára törekedtek, érdemes összehasonlítani a korabeli lósport két nagy ágát.

Az első magyarországi lóversenyek galoppversenyek voltak, amelyeken jellemzően angol telivérek versenyeztek, nyergükben zsokékkal, galopp jármódban, 60 km/órányi sebességgel. Az első hazai ügetőversenyeken viszont kocsihúzásra kiképzett, többnyire félvér lovakat fogtak az egyes vagy kettes fogatolású, könnyű kocsik elé, amelyek ügető jármódban, 40 km/órányi sebességgel haladtak. Az ügetőlovak megjelenésével konkurenciát kaptak a lóversenyzésben addig egyeduralkodó angol telivérek tenyésztői. A gyanakvó fogadtatás ellenére az új társaság megkapta a versenyengedélyt, és a zászlókkal kitűzött városligeti pályán 1879. május 12-én megrendezték az első hazai ügetőversenyt.

A 2350 méternyi városligeti pálya a környezet adottságai miatt szokatlanul kanyargós volt. Így a lovak gyorsasága mellett a hajtók ügyessége nagyban befolyásolta az eredményt. A kellemes májusi időben rendezett első futamokat nagyszámú érdeklődő figyelte a pálya széléről. A korabeli újsághír szerint: „Roppant számú és díszes közönség jelent meg az érdekes sport látványra. A versenyzés 12 óra 30 perckor kezdődött és minden baj nélkül délután két órakor végződött.” Az első versenynapon a kettes fogatok versenyét az egyetlen bécsi induló, Franz Wawrick istállótulajdonos nyerte, két osztrák lovával.

Az egyes fogatúak versenyében is osztrák győzelem született. A következő években már magyar győzteseket is ünnepelhetett a szépszámú közönség. 1880-ban futamot nyert többek között gróf Esterházy Móric és Wampetisch Ferenc fiákeres, a későbbi ligeti vendéglőtulajdonos. A hazai ügetősport bölcsőjének tekinthető, girbegurba városligeti pálya – három sikeres szezont követően – 1882-ben adott helyet utoljára ügetőversenynek. A következő évtől már a Nemzeti Lovarda (Tattersall) szomszédságában, az erre a célra kialakított pályán rendezték az ügetőversenyeket.

A Városliget vonzáskörében kibontakozó fővárosi lovaskultúra 1880–1919 között élte fénykorát. Az 1880-ban megnyitott városligeti lóversenypályát helyigénye miatt nem a parkban alakították ki, hanem kissé távolabb, a későbbi Népstadion területén. A lóversenytér mégis teljes joggal viselte a Városliget nevét, hiszen szervesen kapcsolódott a parkban zajló, élénk lovas élethez. A belvárosi istállókból a pályára tartó lovasok és kocsik útvonala is az Andrássy úton, majd a Városligetet átszelő Stefánia úton vezetett a lóversenytérig. Jókai Mór így írt a lovassport által életre keltett városligeti kocsi korzóról: „A lóverseny utáni kocsi-corso, melynél egyik úri fogat a másikat éri kettős sorban végig az Andrássy úton, egyike Budapest legszebb látványainak.”

A benzingőz térnyerése

A huszadik század elején az ügető- és távhajtóversenyek elköltöztek a Városligetből. A motorizáció terjedésével visszaszorult a kocsikorzó, illetve kiment a divatból a sétalovaglás is. Az 1920-as évekre több mint tízezerrel csökkent a Budapest útjain napi rendszerességgel munkájukat végző lovak száma, miközben legalább ugyanennyivel több „géperejű jármű” jelent meg. A Városliget így sem maradt a következő fél évszázadban lovak nélkül. A lovaglás, a díszfogatokkal történő közlekedés a legfelső körök reprezentációjának részévé vált. Ferenc József császár és magyar király budapesti tartózkodásai idején továbbra is fogattal közlekedett. A nemzetközi automobil-kiállítás megnyitására József főherceg is lóvontatású kettesfogattal érkezett 1905-ben, amikor a merészebb urak már saját gépkocsijukon jöttek.

A 20. század azonban a gépjárművek, az autózás kiütéses győzelmét hozta. Az autó- és motorversenyek szervezői korán felfedezték maguknak a Ligetet, mint céljaiknak kiválóan megfelelő helyszínt. Itt rendezték meg az első hazai motoros Grand Prix-versenyt 1926-ban, s ezzel egy csapásra eldőlt, hogy a következő fél évszázadban a Városliget lesz a hazai autó- és motorsport egyik központi versenyhelyszíne. Nézők tízezrei sorakoztak fel a kijelölt versenypálya mentén, hogy szemtanúi lehessenek a születőben lévő „száguldó cirkusznak”.

A második világháború kényszerű szünetét követően a Ligetet átszelő és az azt körülvevő utakat a legnagyobb természetességgel használták tovább a mindennapi gépjármű-közlekedésre, valamint autós és motoros gyorsasági versenyek versenypályájaként. A versenyzők a Hősök teréről indultak, a kockaköves Külső Andrássy-úton (1953-tól Városligeti Népköztársaság útja, ma Kós Károly sétány) haladtak tovább, majd jobbra kanyarodva a Ligetet övező utakon, az úgynevezett „nagykörön” száguldottak végig a célig.

Az 1950-es években újabb lehetőség nyílt meg az autó- és motorsport szerelmesei előtt. Az eredetileg Sztálin térnek elnevezett felvonulási tér (ma: Ötvenhatosok tere) kialakításával remek versenyhelyszínhez jutottak. Hatalmas kiterjedésű kövezett, lebetonozott terület, több autó, nagyobb sebesség: az 1957–1970 közötti időszak a városligeti autó- és motorversenyek fénykora volt. Ezekre a versenyekre látogatók tízezrei, valóságos tömegek érkeztek. A száguldozó autók, motorok rendszeresen feldúlták a közpark nyugalmát. Szerencsére közbeszólt a technikai fejlődés: az egyre gyorsuló versenyautók kinőtték a sűrűn beépített környéket és új helyre, a Népligetbe költöztek tovább. (x)