A fiúk a jégen: hat elkeseredett, Kanadába igyekvő skót ifjú szívszorító története 1868-ból

1868-ban egy Kanada felé tartó hajón hat fiatal skót potyautast szadista és embertelen bánásmódban részesített a hajó legénységének több tagja. Ketten közülük meg is haltak, miután a tengeren lebegő jégtáblán hagyták őket. Az eltelt 150 év folyamán történetük feledésbe merült, de családjaik emlékeztek, és mostanra több kezdeményezést is indítottak, hogy méltó módon megemlékezzenek róluk.

A potyautasok

Morag Connelly nézte, amint az üveg a Clyde folyóba esik. A víz viszonylag nyugodt volt, ő pedig arra gondolt, vajon kiviszi-e a tengerig a lebegő üveget. Az üvegbe a szörnyű történet leírásának egy példányát zárta. Ez a történet vezette őt és 24 rokonát a skóciai Greenock Viktória királynőről elnevezett kikötőjébe április elején. Hét fiatal potyautas története, akiket egy kivételével éheztettek és vertek, majd otthonuktól több ezer kilométerre a tenger jegén magukra hagytak. Egyiküket John Paulnak hívták – ő Morag ükapja.

Társai közül ketten nem élték túl az utat. Családja nemzedékről nemzedékre életben tartotta történetüket. „Ha valaha a hidegre panaszkodtunk télen, apám egyből azt mondta: 'gondoljatok John Paulra, aki mezítláb ment végig a jégen'” – mondja Morag, aki egyébként nyugdíjas iskolaigazgató-helyettes. „Rossz időben mindig előkerült a téma.”

12 éves fiúként John egy Arran nevű hajóra szökött fel, amely 1868. április 7-én attól a rakparttól indult útnak, ahol Morag és más leszármazottak – köztük John Paul 90 éves unokája, Ria – álltak. A hajó szenet és szétbontott kötelekből való kócot vitt a kanadai Quebec tartományba. Senki sem tudja, pontosan miért szöktek fel a fiúk a hajóra – John Paul leszármazottai szerint megszokott volt akkoriban, hogy a greenocki fiúk felszöknek a hajókra kalandot keresve, illetve menekvést a szegénységből. A hajókat rutinszerűen átvizsgálták indulás előtt, ha találtak valakit, azt a vontatóhajók visszavitték a kikötőbe. John Pault és társait azonban nem találták meg.

Az Arran végighajózott a Firth of Clyde-on ki az Ír-tengerre, és ment tovább az Atlanti-óceán felé. A szárazföld már messze volt, a vontatóhajók már rég útjára engedték a hajót. Ahogy a hajó ácsa készült bedeszkázni a búvónyílásokat, rátalált John Paulra és egy másik fiúra, a 11 éves Hugh McEwanre. Aztán előbújt még öt potyautas – túl késő volt visszaküldeni őket.

A hajó kapitánya, Robert Watt, a szakácshoz küldte a fiúkat, hogy egyenek, majd a fedélzet pucolására és egyéb, amúgy a legénység által végzendő fizikai munkákra fogták be őket. Ahogy azonban az Arran a morajló Atlanti-óceánon át zötykölődött szélviharból szélviharba, a potyautasok mind tengeribetegek lettek. A hajó első tisztje, James Kerr látta őket hányni, és habár a hajón bőven volt elegendő élelmiszer az útra, megvonta tőlük a fejadagot.

Innentől csupán néhány kétszersültet kaptak naponta, így még a szakács által nekik juttatott apró maradékokkal és az általuk itt-ott összegyűjtött burgonya- és fehérrépahéjakkal együtt is éppen a túléléshez elegendő ennivalóhoz jutottak csupán. Emiatt aztán igyekeztek ellopni bármit, amit csak tudtak a hajó tartalékaiból – ribizlit, zabkását és további kétszersülteket – és keményen meg lettek büntetve, amikor rajtakapták őket. Egy alkalommal, amikor egy hordó gabonát valaki feltört, egyből a fiúk lettek a gyanúsítottak – egy teljes napra összebilincselték őket, és nem kaptak semmit enni.

Nem az éhség volt azonban a fiúk egyetlen gondja. Nem voltak felkészülve az Atlanti-óceán északi vizeinek könyörtelen viszonyaira. „A fiúk lengén voltak öltözve, és nem állták a kemény hideget” – írta a legénység egy tagja greenocki családjának Quebecből, miután csaknem két hónappal később odaértek. „A férfiak alig bírták, nem hogy ők. A kicsik közül ketten mezítláb voltak.” John Paul volt az egyik mezítlábas fiú, a másik a szintén 12 éves Hugh McGinnes. Ők ketten rendszeresen lemenekültek a fedélközbe a hideg elől, de amikor az első tiszt észrevette hiányzásukat, előrángatta és megverte őket.

Egy másik fiút különösen kegyetlen bánásmódra pécéztek ki, miután a legénység és a többi potyautas arra panaszkodott, hogy mocskos. „Levetette velem a zekémet, a mellényemet, és az ingemet, hogy csak a trikóm maradt rajtam. A korbács körülbelül fél hüvelyk vastag volt. Az első tiszt körülbelül három percig vert vele, és az ütések nagyon fájdalmasak voltak” – mondta később a 16 éves James Bryson. „Üvöltöttem. Aztán a tiszt levetette velem a többi ruhámat is. Aztán lefektettek a fedélzetre. Az egyik embert elküldték, hogy egy vödörben hozzon vizet. Több vödör vizet rám öntöttek. Az idő nagyon hideg volt. A kapitány végigdörzsölt az egész testemen szőrkefével. Az első tiszt egy kötéllel állt felettem, és azzal fenyegetett, hogy megüt vele, ha menekülni próbálok. Ő aztán fogta a seprűt, és még a kapitánynál is keményebben végigdörzsölt. A dörzsölés után a hajó orrához rendeltek. Ekkor meztelen voltam. Mikor már körülbelül egy órája ott voltam, visszaadták a trikómat. Nagyon szenvedtem a hidegtől.”

Egy másik alkalommal, amikor ribizlilopáson kapták, James Brysont a mélységmérővel – egy ólomnehezékben végződő kötéllel – korbácsolták meg, majd meztelenre vetkőztetve kellett végigsöpörnie a fedélzetet. Egy James Harley nevű tengerész szemtanúja volt a kínzásnak: „Láttam Bryson bőrét a korbácsolás után, és a tartánra hasonlított” – mondta néhány hónappal később egy edinburgh-i bíróságon, ahol az első tiszt és a kapitány voltak a vádlottak. „Piros volt és fehér.” Bryson lehetett az egyetlen, akit ilyen kegyetlen módon büntettek, de a potyautasokat egy kivételével – a 12 éves Peter Currie, akinek az apja jóban volt az első tiszttel – mind rendszeresen verték.

Körülbelül egy hónappal az indulás után az Arran a Cape Breton-sziget és Újfundland között jégtáblákba futott, majd május 9-én az Újfundland nyugati partján lévő Szent György-öbölbe sodródott, és nem tudott hova menni. Miután a hajó nem ment semerre, a 22 éves Bernard Reilly – a legidősebb potyautas, aki arról ábrándozott, hogy Új-Skóciában a vasútépítésben fog majd munkát találni – meggyőzte James Brysont, hogy megérné megpróbálni átkelni a jégen, hogy elmeneküljenek a hajó nyomorától. A fiatalabb fiúkat elborzasztotta az ötlet, de aztán a kapitány azt parancsolta, hogy az összes potyautast (Peter Currie kivételével) rakják ki.

„Hallottam sírni a három kisfiút, amikor mondták nekik, hogy menjenek” – mondta George Henry tengerész a bíróságon. „A jég töredezett volt, és durvának tűnt. A fiúk közül ketten mezítláb hagyták el a hajót. Kettejük ruházata nagyon rongyos volt. A hajó és a szárazföld közti távolság, amennyire meg tudtam ítélni, 10-15 mérföld lehetett. Számomra igencsak valószínűtlennek tűnt, hogy a cipő nélküliek valaha elérik a szárazföldet.”

Reggel 8 és 9 óra között a potyautasok megkezdték útjukat a jégen át. Az első tiszt dobott mindegyiknek egy kétszersültet leszállás közben. A jégtábla különböző méretű darabokból állt – némelyik akkora volt, mint egy futballpálya, némelyik sokkal kisebb. Az egyik széléhez érve a fiúknak úgy kellett átugraniuk a következőre. Hugh McEwan, aki már a Greenockból való indulás óta rosszul volt, és útközben már vért köpni is látták, hamarosan elkezdett lemaradni. Egyszer belecsúszott a fagyos vízbe, de James Bryson kihúzta. Amikor másodszorra is beleesett, egyedül mászott ki. De minden alkalommal egyre gyengébb lett. „Láttam, amikor utoljára beesett. Én is a vízben voltam” – mondta John Paul a bíróságon. „Rugdalózott és próbált kijutni. Elkapott engem. Rúgtam, és elengedett, aztán kimásztam a jég szélére. Láttam a fejét, ahogy bezárult felette a jég. Nem hallottam kiáltani. A jég betakarta, és nem láttam többé.”

Néhány órával később Hugh McGinnes leült a jégre fájó és bedagadt meztelen lábaival. Erőt vett rajta a kimerültség. „Győzködtük, hogy jöjjön velünk, mondtuk neki, hogy ha nem jön, akkor megfagy” – mondta James Bryson. „Azt mondta, nem tud tovább jönni. Ott hagytuk mindenfajta védelem nélkül – nem volt rajta nagykabát, csak a rongyos, fagyott ruhái.”

Ahogy a potyautasok maradéka közeledett a szárazföldhöz, a nagy jégdarabok egyre ritkábbak lettek. Ettől még azonban mentek tovább, mind időről-időre beleestek a vízbe, ruhájuk szilárdan a testükhöz fagyott. Már ment lefelé a nap, amikor elérték a jég végét. Láttak néhány házat a parton, de egy vízből és sodródó jégből álló csatorna, amely akár egy mérföld széles is lehetett, az útjukat állta. A 22 éves Bernard Reilly és a 16 éves David Brand megpróbáltak átevezni jégdarabokon, a hajóról hozott deszka segítségével. John Paul és James Bryson fagyottan, éhesen, kimerülten és legyengülten magukra maradtak. Segítségért kezdtek kiáltozni, abban reménykedve, hogy valaki meghallja őket.

A mentés

2018 májusában végre tavaszodik a Szent György-öböl déli partján fekvő Highlands településen. A napok melegebbek és már csak egy kis hó van a hegyek tetején. Az Arran legénysége is ilyen viszonyokra számíthatott, amikor 150 éve ideérkezett, a rá váró fagyos tél helyett. „Láttam már a tengert úgy betakarva jéggel – a hideg tél és a jeget az öbölbe befújó bizonyos szelek összjátéka” – mondja Taylor Chaffey, a helytörténeti társaság elnöke. „De amikor a fiúkat kirakták a hajóról, a jég már oszlóban volt a tavaszi hőmérsékletek miatt, így nem igazán volt szilárd felület, amin gyalogolhattak volna – tényleg nagyon kegyetlen dolog volt ezt csinálni velük.

Highlands egykoron egy nyüzsgő mezőgazdasági és halászközösség volt, ahol a halászok a part mentén laktak kis kabinjaikban. Kikötő nincs, így hajóikat sólyán juttatták a vízből ki és be. Az 1868-ban itt lakók között volt Catherine Ann MacInnis. Ő volt az, aki látta a fiúkat a lemenő nap fényénél, vagy hallotta a kiáltásaikat, és riadót fújt. Az ő ükunokája, Don MacInnis, akkor szerzett erről tudomást, amikor egy szép napon 25 évvel ezelőtt ajtót nyitott, és egy egészen Brit-Columbiából odautazott férfival állt szemben, aki az Arran egyik potyautasának leszármazottja volt, és a MacInnis család tagjait kereste. „Catherine Ann az ükanyám volt” – mondja Don. „De semmit sem tudtam erről a szörnyű történetről – hogy hat fiút ledobtak itt egy hajóról és ketten meghaltak a jégen. Ez a történet a mi családunkból kiveszett. Elég nagy sokk volt.”

Catherine Ann családja az 1850-es években emigrált Újfundlandra Loch Morar mellől, a Skót-felföldről. Úgy gondolják, férje, Alexander egyike lehetett a férfiaknak, akik elindultak csónakkal a fiúkért. „Nem könnyű észrevenni négy fiút egy mérföld távolságból, különösen nem este fél nyolckor” – mondja Don. „Ha teszem azt, fél órával később érnek ide, valószínűleg nem látta volna őket senki – nagyon, nagyon nagy szerencséjük volt, hogy életben maradtak. A négy fagyást szenvedett potyautas a falusiak házaiban kezdte meg felépülését.

A hóvakságban szenvedő fiúknak egy hétbe telt, mire újra megfelelően láttak. John Paul csúnyán összevagdosott lábainak több mint egy hónapba telt meggyógyulni. A jégen meghalt Hugh McGinnes és Hugh McEwan holttesteit sosem találták meg.

Idővel Don elmesélte a történetet régi barátjának, Taylor Chaffeynek. „Miért nem tudok én erről semmit?” – kérdezi Taylor. „Ez nem olyan dolog, amit szabad veszni hagyni. Módot kell találnunk arra, hogy történelmünk e darabját megőrizzük.” Így aztán, ahogy Morag Connelly Greenockban, Don és Taylor itt az újfundlandi Highlandsben is elkezdték tervezni a megemlékezést az itt történtekről. Don megtervezett egy bronz plakettet, amelyet ükanyja sírjára helyezett a helytörténeti társaság által szervezett egész napos megemlékezéssorozat részeként. Egy skót dudás zenész vezetésével százfős tömeg sétált le arra a helyre, ahonnan Catherine Ann észrevehette a fiúkat, és az újonnan felállított három, a történetet elmesélő információs tábla felavatása előtt beszédet mondott a potyautas David Brand dédunokája. David Brand végül Ausztráliába emigrált, ahol sikeres hajóépítő vállalkozást alapított. „Milyen nagyszerű nap” – mondja David Brand VII, aki nyugalmazott presbiteriánus lelkész, és Új-Dél-Walesből utazott Újfundlandra feleségével és fiával részt venni az ünnepségen. „A Nap belesütött minden szívbe. Annyira örülünk, hogy Ausztráliából is eljöttünk ide osztozni ebben, az emlékek örökké meg fognak maradni.”

Hazatérés

Miután az Arran végül megérkezett Quebecbe, a legénység egyik tagja küldött egy levelet haza Greenlockba, amelyben leírta a kegyetlenkedést, amelyben a potyautasok részesültek. A hír hamar bejárta a várost. Skóciából távirat érkezett Újfundlandra, amelyben több információt kértek. A válaszban megírták, a jégre kitett hat fiúból négy életben maradt, közülük hárman még Újfundlandon voltak, a negyedik, Bernard Reilly, már elindult munkát keresni Új-Skóciában. Csaknem hat hónappal azután, hogy felszöktek az Arranra, a három megmaradt fiú hajón érkezett vissza Skóciába.

„Az egyik fiút, akit életben levőnek véltek, Hugh McGinnesnek hívták, kinek anyja özvegy, és a greenocki Nicholson Streeten lakik” – írta 1868. október 5-én a The Scotsman napilap. „A szegény asszony a fiát látni várva ment le, amikor is megkapta a fájdalmas információt, hogy az a jégen meghalt kimerülésben. Egy másik fiú, akit Paulnak hívnak, akit halottnak hittek, jött vissza.”

A fiúk éppen időben érkeztek haza ahhoz, hogy koronatanúkként szerepeljenek a kapitány és az első tiszt tárgyalásán Edinburgh-ban. A tárgyalás utolsó napján, 1868. november 25-én a The Scotsman arról írt, „a tárgyalóterem ismét zsúfolt volt, és sok személy több órán keresztül várakozott kint a bejutásban reménykedve.” James Kerrt, az első tisztet bűnösnek találták testi sértésben, és négy hónap börtönre ítélték. A kapitányt, Robert Wattot „emberölésben vétkesnek” minősítették – amely az angol törvényekben a (nem szándékos) emberölésnek feleltethető meg –, és 18 hónap börtönre ítélték.

„Az ítéletet a hallgatóság hangos sziszegéssel fogadta” – írta a The Scotsman másnapi cikkében. Mindkét férfi visszatért munkájához büntetése letöltése után, és sok évig hajózott még.

A sír

John Paul története továbbra is érdekes fordulatokat tartogatott. Hazatérése után megnősült és családot alapított, majd apja nyomdokaiba lépve szegecselőmunkás lett, idővel brigádvezető lett a greenlocki kikötőben. A 40-es éveiben járt, amikor felesége elhunyt, ekkor Southamptonba költözött, és újranősült. Leszármazottai csupán nemrég találták meg jelöletlen sírját – amelynek jelöletlensége azért is érdekes, mert egy korabeli újságcikk rengeteg résztvevőről, díszes koporsóról és hatalmas mennyiségű virágról és koszorúról ír a temetése kapcsán.

A sírkő hiánya máig rejtély, azonban a sír helye ismert, így a család igyekszik mielőbb méltó emléket állítani rengeteg nehézséget kiállt ősének. Akadályozza őket azonban, hogy John Paul a fellelhető dokumentumok szerint második felesége vásárolta meg a sírt, a később további két férjet is túlélő nő részéről azonban nem maradt fenn végrendelet vagy egyéb rendelkezés. A skót törvények szerint amíg nem tisztázódnak a sír tulajdonviszonyai, tilos arra bármit helyezni. Jelenleg így aztán az egyetlen dolog John Paul sírján a nyughelyet jelölő apró tábla egy temetői sorszámmal.

A többi túlélő többségének sorsáról ennél is kevesebbet tudni. A 16 éves James Bryson végül az Egyesült Államokban kötött ki, ahol vasúti kalauz lett. A szintén 16 éves David Brand hajóépítő vállalkozást alapított az ausztráliai Queenslandben, ahol 1897-ben elhunyt. A 12 éves Peter Currie, a potyautas, akit nem bántottak a hajón, hazatérése után két évvel tuberkulózisban halt meg. A 22 éves Bernard Reilly, aki Új-Skóciába ment, vélhetően sosem tért vissza Skóciába. Magát az Arrant 1886-ban érte utol a végzet az Alabama partjainál fekvő Sand Island nevű szigetnél, a hajó a közeli Mobile kikötőjébe tartott éppen.