A 19. századi angol kórházakba csak azt engedték be, akinek volt pénze saját temetésére

A kora 19. századi Anglia kórházai – hasonlóan a más iparosodó országokban találhatókhoz – a tetvek és a halálos fertőzések melegágyai voltak, és a sokszor a nyilvánosság által megtekinthető műtőasztalra kerülők közül messze nem mindenki élte túl a procedúrát.

Férgek és poloskák

A londoni Szent György kórházba belépő látogatók 1825-ben egy nyílt törésből felépülő beteg nedves, mocskos ágyneműjében gombák és kukacok virágzó közösségét fedezték fel. A férfi úgy gondolta, ez normális, és nem panaszkodott az állapotokra – és a kórteremben fekvő társai sem tartották különösnek a kórház nyomorúságos viszonyait. Akik ide és a kor hasonló intézményeibe bekerültek, hozzáedződtek a benti borzalmakhoz.

Manapság sokan a kórházakra a tisztaság mintapéldáiként gondolunk, legalábbis a fejlett országokban. A késő György- és korai Viktória-kori angol kórházakra azonban egyáltalán nem volt jellemző a higiénia. A kórház „fő rovarfogója”, akinek feladata a tetvek irtása volt, nagyobb fizetést kapott munkájáért, mint a sebészek. Az ágyi poloskák olyan gyakoriak voltak, hogy a „rovarpusztító” néven elhíresült Andrew Cooke állítása szerint több mint húszezer ágyat tisztított meg tőlük pályafutása során. A kórházak valóságos tenyészetei voltak a fertőzéseknek és csak a legprimitívebb szolgáltatásokat nyújtották a betegeknek és haldoklóknak, akik közül sokakat légmozgás és tiszta víz nélküli kórtermekben szállásoltak el. Ekkoriban „a halál házainak” is nevezték őket.

A 19. század elején London sok kórháza úgy lett újjáépítve vagy kibővítve, ahogy nőtt a lakosság. A Szent Tamás kórház például új anatómiai bemutatótermet és példánytárat kapott 1813-ban, a Szent Bertalan kórházat pedig 1822 és 1854 között folyamatosan bővítették, hogy minél több beteget fogadhasson be. Három új oktatókórház is épült a városban, mint például a University College kórház 1834-ben. A legtöbb kórház azonban továbbra is túlzsúfolt és mocskos maradt, rossz vezetéssel, elégtelen személyzettel. A Szent Tamás sebészasszisztensének például egy nap több mint kétszáz beteget kellett volna megvizsgálnia. A vizsgálatra váró betegek gyakran napokig mocsokban sínylődtek, mire foglalkoztak velük.

A tisztátalan körülmények igen veszélyes környezetet eredményeztek azok számára, akik a kórház falai között ragadtak. A nők, akik szülés közben hüvelyfali szakadást szenvedtek el, különösen nagy fenyegetésnek voltak kitéve, mivel ezek a sebek ideális bejutást nyújtottak a baktériumoknak, amiket az orvosok hordtak szét magukkal a betegek között. Az 1840-es években a becslések szerint évente ezer anya halt meg Angliában és Walesben gyermekágyi lázban, amelyet bakteriális fertőzés okozott. A gyermekágyi láz azonban nem az egyetlen tettes volt, sok nő halt bele medencei tályogba, vérzésbe vagy hashártyagyulladásba – utóbbi egy olyan borzalmas állapot, amelyben a felsőtest belső falainak szövetei begyulladnak.

A kórházak bűzlöttek a vizelettől, hányástól és egyéb testnedvektől. A szag annyira erős volt, hogy a személyzet tagjai sokszor az arcuknak nyomott zsebkendővel járkáltak. A sebészek sem voltak éppen rózsaillatúak: Berkeley Moynihan, az egyik első sebész Angliában, aki gumikesztyűt használt, arról számolt be, hogy kollégái sokszor ledobták saját kabátjaikat a műtőbe lépéskor, és ósdi, a rájuk száradt vértől és gennytől megkeményedett köpenyeket vettek fel. Ezeket még nyugdíjba vonult elődjeik viselték, az orvosok pedig egyfajta presztízsszimbólumként hordták őket, hasonlóan sok más orvosi ruházathoz. Ennek eredményeképpen a műtőorvosok magukkal hordozták a rothadó hús félreismerhetetlen szagát, amit a szakmában csak „a jó öreg kórházi bűznek” hívtak.

A visszataszító szagok mellett a félelem uralkodott a műtőtermekben. A sebész John Bell azt írta, könnyű volt számára elképzelni a mentális kínt, amelyet a műtétre váró beteg érzett. Az illető rendre hallotta „az előtte műtött beteg sikolyait”, és látta, amint „szenvedő-társát odaviszik a megpróbáltatás helyszínére”, majd „gyászos csendben tolják vissza ágyához.” Ebben a korban biztonságosabb volt a műtétet a beteg otthonában végrehajtani, mint a kórházban, ahol a halálozási arány háromszor-ötször nagyobb is lehetett, mint otthoni körülmények között. Akik kés alá feküdtek, általában utolsó lehetőségként tették ezt, és sokszor már halálos betegek voltak. Kevés megműtött beteg épült fel maradéktalanul. Sokan meghaltak, vagy csak részben épültek fel, akiket pedig kórházban műtöttek, gyakran a temérdek fertőzés egyikének estek áldozatul. Ezek többsége halálos volt az antibiotikumok előtti időkben.

A múlt hentesei

Maga a műtő ugyanolyan koszos volt, mint a benne dolgozó orvosok. Az amfiteátrumszerűen kialakított korabeli műtők gyakran a tetőgerendákig megteltek orvostanhallgatókkal és kíváncsi bámészkodókkal, akik maguk is gyakorta hurcolták be a napi élet mocskát. A sebész John Flint South megjegyezte, hogy a műtő lelátóján a helyért való küzdelem alig különbözött a korabeli színházakban folyó hasonló versengéstől. Az emberek úgy összetömörültek, mint a hordóban tárolt heringek, és kiabáltak, amikor valaki eltakarta előlük a látványt. Előfordult, hogy a műtőasztal mellett is már annyian voltak, hogy az orvos nem kezdhetett bele a műtétbe, míg ki nem zavarták az emberek egy részét. A legtöbb műtő hasonló felépítésű volt a korban. Egy színpadból álltak, amelyet részben körülzárt a félköríves nézőtér, amely a nyitott tető felé emelkedett, ahonnan a fény jött. A felhős napokon vastag gyertyákkal világították meg a termet. Középen állt a fa műtőasztal, amely magán hordozta a korábbi vérfürdők foltjait.

A beteget nem minden esetben fektették el vízszintesen. Az érzéstelenítők hajnala, az 1840-es évek előtt egyenes háttal ültették őket egy megemelt székbe, ami megakadályozta őket a feszítésben, amikor a sebész kése beléjük hatolt. Nem meglepő módon le is voltak fogatva a végtagjaik, legtöbbször bőrszíjakkal. Alattuk a padlóra fűrészport szórtak, hogy felitassák a vért. A legtöbb napon a kés alatt szenvedők kiáltásai disszonáns módon keveredtek a kintről beszűrődő mindennapi zajokkal, mint a gyermekek nevetése, a járókelők beszéde, vagy az elhaladó lovaskocsik zaja. A fájdalom pedig nem csupán elkerülhetetlen velejárója volt a műveletnek: a kor orvosai úgy gondolták, fontos stimuláns, amely szükséges a beteg életben tartásához. Ezért hiába ismerték, alig használták az ópiumot vagy az alkoholt, és ezeket is csak röviddel a műtét előtt, nem közben. Az eszméletvesztést súlyos veszélyhelyzetnek tartották, ezért a sebészeknek rendkívül gyorsan kellett dolgozniuk. Vegyük például a skót Robert Listont, a 19. század első felében praktizáló sebészt, akit „a West End leggyorsabb késeként” ismertek.

Csaknem 188 centiméteres magasságával több mint 20 centiméterrel magasabb volt a kor átlagos brit férfijánál, hírnevét pedig gyorsaságára és nyers erejére építette abban a korban, amikor ezek voltak a legfontosabbak a beteg túlélése szempontjából. Akik az ő műtéteit mentek el megnézni, le is maradhattak az egészről, ha egy pillanatra máshová néztek. Kollégái azt mondták Listonról, hogy amikor amputált, „késének villanását olyannyira azonnal követte a fűrészelés hangja, hogy az ember azt hihette, a kettő egyszerre történik.” Bal karja állítólag annyira erős volt, hogy érszorítóként tudta használni, míg jobb keze a kést forgatta. Ez a mutatvány elképesztő erőt és ügyességet igényelt, főleg, mivel a sebésznek legtöbbször ellenállt a beteg. Liston kevesebb mint harminc másodperc alatt képes volt eltávolítani egy lábat, és ha mindkét kezére szüksége volt, gyakran fogai közé szorította a véres kést.

Bár Liston nagyon is tisztában volt azzal, mi várt pácienseire a műtőasztalon, megnyugtatásuk érdekében gyakran bagatellizálta el a borzalmakat. Egy alkalommal a tizenkét éves Henry Pace lábát távolította el, akinek jobb térde a tuberkulózis következtében feldagadt. A fiú megkérdezte tőle, hogy fájni fog-e. „Nem lesz rosszabb, mint egy foghúzás” – mondta Liston. Amikor eljött a műtét ideje, Pace-t bekötött szemmel hozták be a műtőbe, ahol Liston asszisztensei lefogták. A fiú hat fűrészvonást számolt, mielőtt leesett a lába. Hatvan évvel később elmesélte a történetet a londoni University College orvostanhallgatóinak. A műtét emléke kétségtelenül friss volt elméjében, hiszen éppen itt vágták le a lábát.

Elkerülhetetlen rossz

Nem csak a betegek voltak idegesek műtét előtt. A műtőorvosokat is gyakran zavarta, hogy élő testekbe kell belevágniuk. Charles Bell skót sebészt úgy írta le egyik kollégája, mint „aki egy elkerülhetetlen rosszal való szembenézéstől retteg.” John Abernethy, a Szent Bertalan kórház sebésze bevallotta, hogy egy kimondottan szörnyű műtét előtt vagy után hajlamos volt sírásra és rosszullétre. A műtő felé menve úgy érezte magát, mint aki „a bitófa felé” megy. Sok műtőorvos számolt be róla, hogy amint a meztelen csonttal találták szemben magukat, ijesztőnek találták a gondolatot, hogy keresztül kell fűrészelniük rajta. Még a bemetszésekben gyakorlott sebészek is visszakozhattak a végtagok eltávolításánál. 1823-ban Thomas Alcock kijelentette, hogy az emberiség „beleborzong a gondolatba, hogy a kés és villa napi használatán kívül bármiféle eszközzel képzetlen férfiak hajtsanak végre elvetemült kezeikkel műtétet szenvedő embertársaikon.” Felidézett egy vérfagyasztó történetet egy sebészről, akinek fűrésze úgy beleragadt egy páciens csontjába, hogy nem lehetett kihúzni.

De bármilyen borzalmasok is voltak ezek a kórházak, nem volt könnyű bejutni sem. Az egész 19. században London csaknem összes kórháza (a Királyi Ingyenes Kórház kivételével) egyfajta jegyrendszerrel korlátozta beáramló betegei számát. Az ember a kórház egyik „előfizetőjétől” szerezhetett ilyen jegyet. Ez egy olyan személy volt, aki egy éves díj befizetésével jogot nyert a páciensek beutalására és a kórház személyzeti választásain való szavazásra. A jegyhez jutáshoz fáradhatatlanul kérlelni kellett az „előfizetőt”, a betegek sokszor napokig álltak sorban az illető portájánál, hogy szóhoz juthassanak a szolgálóinál, és bekönyöröghessék magukat a kórházba. Egyes kórházak csak olyan betegeket engedtek be, akik hozták magukkal a pénzt a minden bizonnyal sorra kerülő temetésükre is. Mások, mint a londoni Szent Tamás, kétszeres díjat számoltak fel, ha a beléptetést felügyelő szerint a beteg „rossz szagú” volt.

Abban a korban, amikor a kórokozókat és a fertőtlenítést még nem értették, a kórházi nyomor ellenszerei csak elvétve fordultak elő. James Y. Simpson szülészorvos egy igencsak végletes megoldást javasolt: ha a keresztfertőzést nem lehet kontrollálni, akkor a kórházakat időről-időre le kell rombolni, és újjáépíteni. Egy John Eric Erichsen nevű sebész hasonló álláspontot képviselt. „Ha egy kórházat már túlzottan sújt a vérmérgezés, ugyanolyan lehetetlen azt fertőtleníteni bármiféle ismert módszerrel, mint ahogyan a romlott sajtot sem lehet megtisztítani a benne tanyát vert kukacoktól” – írta. Szerinte egyetlen megoldás volt: a „fertőzött ruhaanyag” teljes körű megsemmisítése.

Az 1860-as évekre a helyzet elérte a kritikus tömeget. Egy olyan korban, amikor a műtétek aligha lehettek volna veszélyesebbek, előkerült egy valószínűtlen alak: Joseph Lister, egy fiatal, búskomor sebész. Azon állításával, hogy minden fertőzést bacilusok okoznak (és ezek legyőzhetők fertőtlenítéssel), örökre megváltoztatta a brit orvoslás történetét. (Magyarországon Semmelweis Ignác már 1847-től kötelezővé tette a klórmész-oldatos kézmosást klinikáján.) A 19. század végére a kórházak megszűntek „a halál házai” lenni, és a gyógyulás helyeivé váltak.