A férfiasságától is meg akarták fosztani a megvakíttatott II. Béla királyunkat

„Utána Vak Béla uralkodott, Vak Álmos herceg fia; mind a számos rosszat elkerülte, és alázatosan jócselekedetek gyakorlására adta magát. (…) Kezében megerősödött az ország, ellenségeit gyalázatra vetette az Úr mind a mai napig.” A Képes krónika némileg pontatlanul fogalmaz II. (Vak) Béla királyunkról, ugyanis Álmos herceg fiának számos rossz, sőt borzasztó élményt kellett átélnie élete során, és hatalma konszolidálása érdekében hosszú ideig a „jócselekedetek gyakorlásától” is igen távol került. II. Béla, aki megvakíttatásának köszönhetően kapta a „vak” jelzőt, fiatalon, mindössze 33 évesen, 1141. február 13-án búcsúzott az árnyékvilágtól.

A megmentő kutyahere

Béla nem örvendhetett nyugalmas gyermekkornak. A zaklatott ifjúkor okozója apja Álmos volt, akit nagybátyja, I. Szent László az utolsó pillanatban megfosztott a koronától és utódjául Álmos bátyját, a korábban papnak szánt, nagy műveltségű Kálmánt nevezte ki. Álmos nem tudta elviselni a kudarcot és Kálmán megkoronázása után többször megkísérelte megszerezni a trónt.

A két testvér már 1098-ban egymásnak ugrott, de ez csak kakaskodás volt, vér még nem áztatta a földeket, mert Álmos és Kálmán a főurak nyomására baráti jobbot nyújtott egymásnak. Az öcs azonban nem tudott megnyugodni: a következő évtizedben „magasabb fokozatra kapcsolt” és külföldi fegyveres segítséggel próbálta elragadni a trónt bátyjától.

Kálmán harcosainak 1106-ban, illetve 1108-ban lengyel, majd német seregekkel kellett birokra kelniük. Álmos mindkét alkalommal elbukott, de bátyja, miután lázadó öccse bűnbánatot gyakorolt, megint megbocsájtott neki.

A tűzszünet azonban csak ideiglenesnek bizonyult, és a helyzet annyiban bonyolódott, hogy ekkorra már mindkét fivérnek fiúörököse volt, azaz mindketten motiváltabbak voltak, hogy fiaik számára megtartsák, illetve megszerezzék a hatalmat. Álmos fia, Béla 1108 tájékán született. Kálmánnak végül 1115-ben elfogyott a türelme, miután fülébe jutott, hogy öccse újabb lázadásra készül.

A bosszú rettenetes volt: a király Álmost fiával, Bélával együtt megvakíttatta. A szerencsétlen gyermekre kasztrálás is várt volna, de állítólag a végrehajtó keze végül megremegett. A Képes krónika következőképpen számolt be az esetről: „…a király elfogta a herceget meg kisded fiát, Bélát, és megvakíttatta őket; azt is meghagyta, hogy a kisded Bélát heréljék ki. De, aki megvakította, félt Istentől és a királyi nem kihalásától: kutyakölyköt herélt ki, annak heréit vitte a királynak.”

A Kálmán-, illetve az Álmos-párt több évtizedes csatájában úgy tűnt, Álmos és hívei elbúcsúzhatnak a koronától, mivel 1116-ban, Kálmán halála után, annak fiát, Istvánt magyar királlyá koronázták. A megvakíttatott rokonokat István békén hagyta, apa és fia a dömösi kolostorban tengette életét.

Az Álmos-párt 1125-ben azonban újra akcióba lépett, miután II. Istvánt külpolitikai kudarcok érték; a sikertelen halicsi hadjárat és a dalmát városok elvesztése a király súlyos tekintélyveszteségével járt. Álmos szervezkedése azonban unokaöccse tudomására jutott, így a lebukott herceg életét féltve Bizáncba szökött, hátrahagyva fiát, akit hívei sikeresen rejtegettek István bosszúja elől.

A Bizáncba távozó Álmos körül egy sereg főúr gyülekezett. A bizánci uralkodó menedéket adott nekik, mert ebben az időben a bizánci-magyar kapcsolatokat súlyos gazdasági és politikai nézeteltérések terhelték, amelyek 1127-ben háborúba torkollottak. A gyermektelen és egyre romló egészségi állapotú II. István feltehetően ekkortájt jelölte ki utódát, Zsófia nevű nővérének fiát, Sault. Az utód megnevezése nemcsak neki, hanem az Árpád-ház Kálmán-ági leszármazottjainak, és a Kálmán-párti főuraknak is rendkívül fontos volt, akik joggal tarthattak attól, hogy II. István halála után, hivatalos trónörökös hiányában, a Bizánc által támogatott Álmos, vagy fia, Béla megszerezheti a trónt.

Vak király fején a korona

Miután a „névadó”, Álmos 1127-ben Bizáncban elhunyt, a hívek annak fia, Béla hatalomra kerüléséért harcoltak, és kézzelfogható eredményeket ért el. A hívei által rejtegetett Bélát a Képes krónika szerint II. István egy idő után felkarolta:

„Fiát, Bélát pedig főemberek Magyarországon tartották, de titkon, a király dühössége miatt. Együttes tanácsot tartva, megjelentették ezt a királynak, aki halottnak gondolta Bélát, mióta megvakították. Pál püspök és Ottmár ispán tudtával mentették meg; amikor a király ezektől megtudta, hogy valóban él, örvendezett nagy örvendezéssel, mert kétségen kívül tudta, hogy nem lesz örököse. Nyomban követeket küldött Szerbiába, és Uros nagyzsupán leányát hozták el Bélának törvényes feleségül. Ez nem sok idő múltán szülé Gézát; ennek hallatára a király váltig örvendezett. A király Tolnában rendelt számára élést, és királyi évdíjat adott neki.”

Nem tudhatjuk biztosan, hogy István valóban ilyen szívélyesen bánt unokatestvérével (egyes történészek vitatják a mesébe illő, békés kiegyezést), de az tény, hogy István halálát követően az Álmos-pártiaknak végül sikerült félreállítani Sault, és egy rövid, pár hétig tartó interregnum után, 1131. április végén, Székesfehérváron Béla fejére került a korona.

Véres konszolidáció, mészárlás Aradon

A Kálmán-párt teljes szétzúzására 1131-ben, egy Arad mellett tartott országgyűlésen került sor, ahol Béla revansot vett vélt vagy valós ellenfelein. A nem éppen piknik hangulatú gyűlésről a Képes krónikában a következőket olvashatjuk:

„Amikor a gyűlés napján a király trónszékében ült, eljött a királyné fiaival, és a király mellé ült, azután így szólt az egész néphez: »Minden híveim, nemesek, vének, ifjak, gazdagok és szegények, halljátok! Isten mindegyikőtöknek megadta természetes szeme világát, hadd halljam hát, miért vették el urunk, a király látását, és kiknek tanácsára történt ez? Tárjátok ezt fel nekem, álljatok rajtuk híven bosszút ezen a helyen, végezzetek felőlük miérettünk. Íme, Isten a mi királyunknak két szem helyett négyet adott.« Miután így beszélt, felzúdult a nép azokra a bárókra, akiknek tanácsából a királyt megvakították; egyeseket megkötöztek, másokat megcsonkítottak. Hatvannyolc hitszegőt öltek meg ott kegyetlenül, és minden maradékukat ama napon lajstromba szedték, maradékaikat, fiaikat és a nőket egyaránt.”

A Kálmán-párt lefejezése után, már csak egyetlen trónkövetelő maradt, mégpedig a magát Kálmán király törvénytelen fiának nevező Borisz, aki III. Boleszláv lengyel király támogatását élvezve betört az országba. Borisz nem volt a sors kegyeltje: az 1132. július 22-én lezajló Sajó-völgyi csatában vereséget szenvedett, és ezzel búcsút mondhatott a magyar koronának.

A győzedelmes ütközetnek köszönhetően Béla konszolidálta hatalmát az országban. A korona megtartása, uralmának megerősödése azonban nemcsak az ő érdeme. Felesége, Ilona királyné, Uros szerb zsupán leánya is jelentősen kivette a részét a kormányzati munkából. Egyes feltételezések szerint az aradi mészárlásra is a határozott Ilona nyomására került sor.

A közigazgatást tekintve Béla uralkodásának idején jelent meg a középkori magyar központi kormányzat egyik fontos hivatalának, az okleveleket kiadó kancelláriának az őse. Az intézmény, bár még nem működött állandó jelleggel, nagyot lendített az írásbeliség hazai fejlődésén.

II. Béla sikeres külpolitikát folytatott: meghódította Boszniát, és visszaszerezte a magyar korona részére Közép-Dalmáciát. Béla az egyház támogatását is élvezte, amelynek jelentős adományokat jutatott, és az uralma idején leégett Pannonhali apátságot is újjáépíttette. A világtalan uralkodó hálás is lehetett az őt megkoronázó esztergomi érseknek, és a klérusnak, mivel a középkori államelmélet szerint, egy vak ember elméletileg nem ülhetett volna királyként a trónra.