A csata, amely évekre meghatározta Anglia, Skócia és Franciaország viszonyát

1346 októberében az angol seregek döntő győzelmet arattak a Neville’s Cross-i csatában a skótok felett. II. Dávid skót király fogságba esett, országa pedig súlyos veszteségeket szenvedett. Az ütközet hosszú időre befolyásolta Anglia, Skócia és Franciaország politikai és katonai viszonyait.

1346. október 17-én az északkelet-angliai Durham közelében vívták meg a Neville’s Cross-i csatát, amelyben az angolok legyőzték a skót sereget, és foglyul ejtették II. Dávid királyt. Az ütközet jelentős következményekkel járt Anglia, Skócia és Franciaország kapcsolataira, mégis jóval kevésbé ismert, mint a korszak más híres csatái, például Bannockburn vagy Crécy.

A konfliktus hátterében a százéves háború állt. Miközben III. Eduárd angol király 1346-ban Franciaország ellen vonult, IV. Fülöp francia király arra kérte a skót uralkodót, hogy támadja meg Angliát. A francia király úgy vélte, hogy az angol hadsereg távollétében az ország északi része védtelen maradt. II. Dávid október 7-én mintegy 12 ezer katonával tört be Angliába, kifosztotta Hexham apátságát, és váltságdíjat szerzett Carlisle városától.

Az angolok azonban felkészültek a támadásra. Henry Percy, Ralph Neville és York érseke körülbelül hatezer fős sereget gyűjtött össze, majd október 17-én hajnal előtt Durham közelébe vonult. A reggeli ködben összecsaptak William Douglas skót csapataival, aki visszasietett, hogy figyelmeztesse a királyt az angol hadsereg érkezésére.

A két sereg délelőtt kilenc óra körül nézett farkasszemet egymással, a harc azonban csak délután kettőkor kezdődött meg komolyan, amikor az angol hosszúíjászok tüzet nyitottak. A csata délután öt órára a skótok vereségével ért véget. A fennmaradt krónikák szerint a küzdelem elhúzódott, és a katonák időnként megálltak pihenni, mielőtt újra harcba indultak. A történtek pontos menete nehezen rekonstruálható, de a történészek szerint a győzelmet a közelharcban vívott küzdelem is eldönthette.

II. Dávid két nyílvesszőtől megsebesült, majd fogságba esett. Egy későbbi skót krónika, a Scotichronicon szerint elfogása előtt még két fogát is kiütötte egyik támadójának. Fogságba került négy skót gróf és több mint egy tucat főnemes is. A királyt elfogó John de Coupland észak-angliai lovagot később magasabb rangra emelték, és évi 500 fontos járadékot kapott. A skót veszteségek elérhették a kétezer főt, a halottak között pedig több jelentős katonai és politikai vezető is volt. Menteith grófját, aki korábban hűséget esküdött III. Eduárdnak, árulásért kivégezték.

A vereség után az angolok a következő évben Skócia területének jelentős részét elfoglalták a Forth és a Clyde folyótól délre. II. Dávid tizenegy évet töltött angol fogságban, mielőtt szabadságáért 100 ezer márka váltságdíjat vállalt. A skótoknak évtizedekre volt szükségük elvesztett területeik visszaszerzéséhez.

A Neville’s Cross-i győzelem III. Eduárd számára is komoly stratégiai előnyt jelentett. Biztonságosabbá tette Anglia északi határát, így a király folytathatta franciaországi hadjáratát, és mintegy 30 ezer katonát gyűjthetett össze Calais ostromához. Ez volt a százéves háború legnagyobb angol hadereje.

A csata idővel háttérbe szorult a történelmi emlékezetben. Nem vált olyan irodalmi vagy kulturális jelképpé, mint Agincourt vagy Bannockburn, következményei azonban messze túlmutattak a csatatéren történteken. Az 1346-os angol győzelem hosszú évekre befolyásolta Anglia, Skócia és Franciaország viszonyát.