A csata, ahol Napóleon hadvezéri képességei megrendültek

1809. július 4-én este kilenc óra körül száz meg száz francia gyalogos zsúfolódott fel apró bárkákra, hogy megkezdjék a széles Dunán való átkelést. A leszálló szürkület és a szakadó eső reménnyel töltötte el őket, hogy a túlparti ellenség, amelytől csapataik nemrég szenvedtek vereséget, nem veszi észre őket.

Az út a Dunáig

A franciák azonban fölöslegesen aggódtak: parancsnokuk sikeresen hajtotta végre grandiózus elterelő hadműveletét, és a szemközti, fákkal szegélyezett part majdnem teljesen védtelen volt. Másnap hajnalig 95 ezer francia katona érkezett meg a túlpartra: Napóleon császár ismét megcsinálta a lehetetlent.

A Dunán való átkelés, a napóleoni háborúk egyik legnagyobb húzása, hatheti előkészület megkoronázása volt, amelynek kezdete az aspern–esslingi csatához (1809. május 21–22.) köthető – az első alkalomhoz, amikor a hatalmas Napóleon vereséget szenvedett. A wagrami csatához vezető események azonban már korábban mozgásba lendültek.

1809-ben a Habsburgok elveszített európai befolyásuk visszaszerzése érdekében számos hadszíntéren – Bajorországban, Itáliában, Lengyelországban stb. – megelőző támadást indítottak a francia seregek ellen. Bár kezdetben sikereket értek el, az osztrák parancsnokok önbizalma mélyponton volt, és a mind nagyobb számban gyülekező ellenséges csapatok hamarosan minden fronton visszavonulásra kényszerítették őket.

A legtöbb helyen az osztrák seregek sikeresen szakadtak el az ellenféltől, de Bajorországban Károly főherceget – az uralkodó I. Ferenc osztrák császár öccsét – teljes dühével érte az ellentámadásba lendülő Napóleon rohama, aki Abensbergnél (április 20.) és Eckmühlnél (április 22.) is megverte a Habsburg csapatokat.

Látva az osztrákok teljes zavarodottságát, Napóleon úgy döntött, Bécs ellen vonul, azt remélve, hogy ezzel kikényszeríti a gyors békekötést. De bár Bécs ellenállás nélkül megadta magát május 12-én, az osztrák seregek a Duna túlpartjára menekültek, a háború pedig folytatódott. A Csehországon át való kínkeserves visszavonulása után Károly főherceg a Bécstől északra és keletre elnyúló síkságra, a Morva-mezőre néző magaslatokon állította fel 100 ezer főre rúgó seregét.

Napóleonnak mindössze 85 ezer ember állt a rendelkezésére, továbbá a Dunán is át kellett kelnie, de ez nem rettentette el a császárt. Az osztrákok nem éppen fényesnek mondható áprilisi teljesítményéből kiindulva az „aki mer, az nyer” elve látszott követendőnek. Napóleon mert, és következett az aspern–esslingi csata.

Napóleon belekóstol a vereségbe

Közvetlenül Bécs mellett a Dunán számos apró sziget található; ezek közül szemelt ki Napóleon az átkelés megkönnyítésére. A kiválasztott, Lobau nevű sziget (a ma Lobaunak nevezett ártéren ekkoriban még állandó jelleggel folyt a Duna, a sziget itt helyezkedett el) két fontos előnnyel bírt: majdnem teljes szélességében kitöltötte a folyómedret, illetve a túlparton két falu, Aspern és Essling kínált jól védhető pozíciókat. Hamarosan pontonhíd vezetett a déli partról a szigetre, és május 20-án egy kis létszámú előőrs átkelt a folyón, és megszállta az Aspern–Essling vonalat.

Napóleon azonban alábecsülte Károly főherceget. Erre látszólag minden oka meg is volt: mivel az osztrák tábornok a legkevésbé sem bízott saját ügyében, és egy percig sem hitte, hogy Ausztria legyőzheti Napóleont, kezdettől fogva a béke mellett érvelt a haditanácsban.

Károly 1809-ben vonakodott ütközeteket vállalni, és egyetlen célja az volt, hogy az osztrák hadsereget olyan állapotban őrizze meg, ami szavatolja a kedvező békefeltételeket a harcok végeztével.

Mindezek ellenére nem veszett ki belőle minden küzdőszellem. Úgy gondolta, ha az átkelés alatt megszorítja Napóleon seregét, elegendő veszteséget okozhat ahhoz, hogy megkezdődjenek a béketárgyalások. Május 21-én kora reggel tehát megtámadta Aspernnél és Esslingnél a franciákat, ami két napnyi, váltakozó szerencsével zajló vérfürdőt eredményezett, mielőtt a súlyos létszámhátrányban lévő franciák visszavonultak a Lobaura.

Napóleonnak azonban eddigre eszében sem volt tárgyalóasztalhoz ülni, és máris az újabb támadást tervezgette. Míg az osztrákok az első átkelés színhelyére figyeltek, ő keletre tervezett indulni, hogy a dunai átkelés után északnak fordulva körülfogja az osztrák balszárnyat. Az átkelés előkészületei a lehető legnagyobb titokban folytak: amikor Napóleon meglátogatta a kiválasztott helyszínt, egyedül és őrmesternek öltözve tette azt.

Ez alkalommal számos pontonhidat készítettek elő a csapatok számára (a lobaui átkelésnél az egyik problémát az jelentette, hogy mindkét folyóágon csak egy-egy ponton állt rendelkezésre), illetve rögtönzött ágyúnaszádok és rohamhajók is segítették az átkelést. Végül, de nem utolsósorban számos intézkedés történt annak érdekében, hogy meggyőzzék az osztrákokat, hogy a következő támadást is Aspernnél és Esslingnél várhatják.

Megkezdődik a wagrami csata

Az Itáliából érkező erősítéssel együtt Napóleonnak 134 ezer gyalogosa, 27 600 fős lovassága és 433 ágyúja volt, míg Károly – aki szintén erősítéshez jutott – 121 ezer gyalogossal, 16 ezer lovassal és 414 ágyúval állt vele szemben. A csata kezdetekor azonban alig 14 ezer osztrák katona volt a franciák közelében, akik bár mindent megtettek, hogy megfékezzék az áradatot, nem tudták megakadályozni, hogy számottevő francia erők vonuljanak fel a Morva-mezőn olyan parancsnokok vezetésével, mint Masséna, Bernadotte és Davout marsallok. Habár az osztrák ellenállás megerősödött, ahogy a csapattesteik megérkeztek a harctérre, délutánra a franciák a Morva-mező jelentős részét uralták.

Ezen a ponton azonban megfordult a hadiszerencse. Napóleon, aki még a keletről érkező osztrák erősítés megérkezése előtt ki akarta vívni a diadalt, frontális támadást vezényelt az osztrák balszárny ellen. Az itt álló csapatok azonban nagyon erős pozíciókat foglaltak el egy Wagram és Markgrafneusiedl között húzódó gerincen, meredek lejtők és a Russbach nevű folyócska által is védetten. A császár valószínűleg jobban tette volna, ha átcsoportosítja fáradt erőit egy másnap reggeli támadáshoz, vagy ha jobbszárnyával megkísérli bekeríteni Károly balszárnyát.

A támadás mindenesetre katasztrofálisan sikerült. A támadó alakulatoknak adott parancsok homályosak voltak, az offenzívát nem koordinálták megfelelően, a katonák pedig egész nap masíroztak és harcoltak, vagyis halálosan kimerültek voltak. Így aztán, bár a harcok este tíz óráig folytak, a francia előrenyomulást az egész vonalon sikerült megállítani, súlyos veszteségeket okozva a támadóknak. A legrosszabb azonban még hátra volt a franciák számára: az arcvonaluk kiszögellésének csúcsában lévő, kulcsfontosságú Aderklaa falut Bernadotte marsall tévedésből kiüríttette, míg wagrami főhadiszállásán Károly főherceg a támadás mellett döntött. A hajnal hasadtával Napóleon a teljes arcvonalán támadásokkal nézett szembe.

Mégis, jelentős részben a homályos és túlzottan óvatos parancsoknak köszönhetően az osztrákoknak csalódniuk kellett. A francia jobbszárnyon rövid időre elfoglalták Glinzendorfot, de a heves ellentámadás hamarosan kiszorította őket. A centrumban bevonultak a védtelen Aderklaa falujába, de nem nyomultak tovább, délebbre pedig az erőiket céltalan csetepaték kötötték le. A francia jobbszárnyon pedig, miután aránylag könnyen elfoglalták Aspernt és Esslinget, az osztrákok megálltak ahelyett, hogy megtámadták volna a francia hátvédet.

Ezzel szemben Napóleon a rá jellemző gyorsasággal és céltudatossággal cselekedett. Lovassági rohamok és egy száz ágyúból álló üteg fedezete alatt Masséna marsall pihent francia erői zúdultak az Aspernt és Esslinget tartó osztrákokra nyugat és észak felől; valamivel északabbra pedig Macdonald tábornok híres hadműveletében, amely végre megszerezte neki a marsalli rangot, nyugat felé haladva mélyen betört az osztrák centrumba.

Azonban nem ez volt a döntő csapás. Messze keleten Davout marsall újraszervezte csapatait az osztrák előrenyomulást követően, és észak felé haladva átkelt a Russbachon és Markgrafneusiedl felé közeledett, Károly balszárnyát fenyegetve. Míg két francia gyaloghadosztály lerohanta a falut, a másik kettő huszárok, lovasvadászok és dragonyosok által fedezve bal felé haladt tovább. Az osztrák lovasság újra és újra támadásokat indított, de minden alkalommal visszaverték őket, és délutánra a franciák a Russbach mögötti síkságon nyomultak előre nyugat felé, maguk előtt űzve az osztrák egységeket.

Kiábrándító diadal

Mivel a hőn várt erősítés még a közelben sem járt, Károly végre a visszavonulás mellett döntött, és megtépázott seregével nyugat és észak felé elhagyta a csatateret. Szerencséjére a franciák túl kimerültek voltak az üldözéshez, így további veszteségek nélkül távozhatott. A győzelem azonban Napóleoné volt: az osztrákok morálja végleg megtört, és hamarosan béketárgyalásokat kezdtek, amelyeknek végén rendkívül szigorú feltételek elfogadására kényszerültek.

Azonban Wagramnál és Aspern–Esslingnél is látszott, hogy nem minden a régi mederben zajlott. Az osztrákok Napóleonhoz hasonlóan hadtestekbe kezdték szervezni seregüket, és ennek köszönhetően sokkal rugalmasabbá váltak, mint a korábbi hadjáratok során. Ráadásul Napóleon veszteségei alig 10 ezerrel múlták alul a 37 ezer Wagramnál elesett osztrákot: ezek a számok éles ellentétben állnak az austerlitzi csatával, Napóleon négy évvel korábbi, egyik legnagyobb győzelmével, ahol 27 ezer osztrák és orosz katona esett el a franciák 9 ezres veszteségével szemben.

Bár a császár ellenségeinek még hosszú utat kellett bejárniuk, fontos állomáshoz érkeztek el: megkezdték módszereinek átvételét, és a franciák kezdték elveszíteni az általuk eddig élvezett előnyt. És ez még nem volt minden, ugyanis láthatólag Napóleon sem tündökölt a régi fényében.

A Dunán való átkelés nyilvánvalóan zseniális volt, de utána a császár szinte teljesen elvesztette a fonalat. Ahelyett, hogy a magától értetődő taktikát választva egész seregét az osztrák balszárny ellen küldte volna, inkább szétterítette azt a Morva-mezőn, és előrevetítve a hasonlóan esetlen borogyinói és waterlooi csaták lefolyását – előbbi egy legfeljebb taktikai értékű győzelem, utóbbi egy kétségtelen vereség – szemtől szembe rontott az ellenségre.

Diplomáciai szempontból hosszú távon a wagrami győzelem üresnek bizonyult: Ausztriát ugyan ideiglenesen kiiktatta a háborúból, de Anglia, Spanyolország és Portugália elszántan küzdött tovább, Oroszország pedig – az 1807-es tilsiti béke óta Franciaország elméleti szövetségese – egyre barátságtalanabbul tekintett Napóleonra.

Egyszóval bár a francia császár továbbra is képes volt csatákat nyerni, ugyanakkor kénytelen volt további csatákat is vívni, és ahogy hadvezéri képességei megrendülni látszottak, elkerülhetetlen volt, hogy egy napon a kelleténél eggyel többre vállalkozzon.