Amikor havi 200 fixszel az ember könnyen viccelt: jövedelmek a két világháború között
Boldog békeidők, első világháború, Tanácsköztársaság, Horthy-korszak (és gazdasági világválság 1929-ben), majd zárásként a második világháború. A 20. század első felében a társadalom óriási átalakuláson ment keresztül, ráadásul az alkalmazkodást a politikai viharok még tovább nehezítették. Az olló tágra nyílt, a jövedelmek között óriási különbségek alakultak ki: míg egy gyártulajdonos nagypolgár a francia tengerparton tölthette nyaralását, addig egy mezőgazdasági napszámoscsaládban a gyerekek még a vajat sem ismerték, szinte kizárólag kenyéren és vízen éltek.
Földindulás: társadalmi átalakulás a dualizmus utolsó évtizedeiben
A Magyar Királyság területe 1910-ben még 325 ezer négyzetkilométerre terjedt ki, a Kárpát-medencében több mint 20 millió ember élt, akik még a „boldog békeidők” gazdasági prosperitását élvezhették. Az iparosodás kisebb-nagyobb mértékben a teljes lakosságot érintette, ennek köszönhetően a világháború előestéjére a foglalkozási szerkezet már jelentősen átalakult.
Új társadalmi osztályok jelentek meg: kialakult a modern városi polgárság és az ipari munkásság, valamint bővült az értelmiségiek csoportja. Megkezdődött a jobbágyparasztság felbomlása, de az új társadalmi rétegek által képviselt értékrendek mellett továbbélt a történelmi-rendi társadalomszerkezet is.
Tudtad, hogy a bankok már a civilizáció hajnalán kinyitottak? Vajon hogyan működött az ókorban a hitelezés? Miként dőzsölt a századfordulón egy magyar bankár? Hogyan zajlott a kölcsönfelvétel évszázadokkal ezelőtt? Az OTPédia oldala könnyed stílusban, szórakoztató módon mutatja be modern életünk egyik legfontosabb szegmensét, a bankjegyek és a pénzintézetek világát. A-tól Pénzig.
Ez a kettős társadalmi struktúra – amelynek megfogalmazója Erdei Ferenc volt – nem csak vagyoni eloszlás, hanem a modernizmus-tradicionalizmus töréspontjai mentén kettéosztotta a társadalmat. Egyszerre állt a hierarchia piramisának csúcsán a nagybirtokosság és a teljesen eltérő életvitelt folytató gyártulajdonos nagypolgárság.
A 20. század elején korábban soha nem látott társadalmi mobilitás volt megfigyelhető. A bankárok és a gyártulajdonosok vagyona elérte, sőt esetenként meghaladta a nagybirtokosokét, míg a középosztály átalakulásában a középbirtokosokból lett hivatalnokok (az állami alkalmazás sok privilégiumot biztosított számukra a szabadságtól kezdve a nyugdíjon át egészen a csökkentett számú munkaórákig) és az egyre nagyobb számban megjelenő értelmiségiek játszottak jelentős szerepet.
Természetesen továbbra is a kisbirtokos parasztság jelentette a társadalom vázát, de mellettük a kisiparosok és kiskereskedők alkotta kispolgárság száma is növekedésnek indult. A társadalom alsóbb rétegeinek vázát a proletariátus alkotta, de itt is nagy különbség volt egy nyomdász és egy textilipari munkás bére között: előbbi akár többszörösét is kereshette egy textilipari munkásnőnek.
A cselédség és a betanított munkások még nehéz körülményeik ellenére is a mezőgazdasági napszámosok bérének dupláját kereshették, viszont ezek a feltételek – és a társadalmi megbecsültség – nagyban függtek az urbanizáció mértékétől vagy attól, hogy egy adott család melyik nemzetiséghez tartozott.
A csonka Magyarország kereseti viszonyai
Az első világháborús veszteség, a Tanácsköztársaság, Trianon és az ezzel járó létbizonytalanság véget vetett a dualizmus kori aranykornak, de a társadalom átalakulása tovább folytatódott: a hangsúly a mezőgazdaságtól az ipari tevékenységek irányába tolódott.
Az új Magyarország lakóinak száma az 1920-as évi népszámlálás alapján 7,9 millió fő volt, amely 1930-ra 8,6 millióra, míg 1941-re 9,3 millióra duzzadt. A földveszteség következtében a nagybirtokosok száma természetesen csökkenésnek indult, így a nagypolgárság képviselői már a nagybirtokosok egyenrangú partnereinek számítottak. A középosztály kifejezés alcsoportjainak heterogenitása miatt egy gyűjtőfogalommá vált. A középbirtokosok egy része felemelkedett, és az állami ügyekben vállalt jelentős szerepet (például a Horthy család).
A Romsics Ignác Magyarország 20. századi történetéről írt összefoglaló művében közzétett számítások (amelyeket Matolcsy Mátyás készített) alapján meghatározható egy kereseti átlag, amelyből az aránytalan jövedelem eloszlásokról tisztább képet kaphatunk.
| Árucikkek | Pengő (1927) |
|---|---|
| Esőernyő | 16 |
| Női nappali blúz | 4 |
| Gyapjú férfiöltöny | 56 |
| Fogkefe | 1,5 |
| Vágódeszka | 4,8 |
| Rudasfürdő (gőzfürdő jegy hétköznapra) | 2 |
| Nemzeti Színház (erkély, első sor) | 4,4 |
| Tej (liter) | 0,4 |
| Alma (kg) | 0,9 |
| Sör (üveg) | 0,52 |
Árak összehasonlítása terméktípusok alapján (Az adatok forrása: Ártörténet.hu)
Értelemszerűen a piramis csúcsán – az ekkorra már vagyoni szinten összeolvadó – nagybirtokos és nagypolgári réteg állt. Az 1930-1931-es évre vonatkozó statisztikai kimutatások a gazdasági világválság miatt némileg torzak lehetnek, de az adatok így is támpontként szolgálnak jövedelmi viszonyok felméréséhez.
Az országos átlag – az egy főre jutó éves (pengő) jövedelem a családtagokat (gyerekeket) is beleszámítva – 534 pengő volt, ehhez képest a nagybirtokos és nagypolgári családokban átlagosan 17 800 pengő körül alakulhatott az egy főre eső jövedelem: ez az országos átlag harmincszorosa. A teljes lakosság 0,6%-a, a „felső 52 ezer” rendelkezett a vagyon 20%-ával: ez az arány még az Egyesült Államokhoz képest is irreálisan magas volt.
A középosztálynak nevezett, a Horthy-korszakban is heterogén réteg jövedelme széles skálán mozgott. Herczeg Ferenc éves bevétele 1940-ben 76 ezer pengő volt, Kernstock Károly festőművészé 56 ezer pengő (ez még az adózás előtti összeg), ugyanekkor a királyi miniszterelnök havi fizetése „mindössze” 2785 pengőre rúgott. Anyagi nehézségei persze utóbbinak sem lehettek, egy gyapjú férfiöltönyért 1926-ban 56 pengőt kellett fizetni.
Természetesen a középosztályban nem ezek számítottak átlagfizetésnek, éves szinten 1000 pengő (ez még mindig az országos átlag kétszerese) számított reális bevételnek. Egy egyetemi tanár kezdőfizetése (havi szinten) 574, egy középiskolai tanáré 226, míg egy elemiben oktatóé 163 pengő volt, de ez a nyugdíjkorhatárhoz közeledve fokozatosan nőtt: Szekfű Gyula 1942-ben éves szinten 33 ezer pengőt keresett: hogy ennek értékét felbecsülhessük, csak a kor néhány sztárszínésze tett szert ekkora jövedelemre, és a Rudasfürdő gőz részlegében mindössze két pengőből áztathatták magukat.
Az átmeneti zónába tartozó városi és falusi kispolgárság (a hivatalsegédtől a csendőrig terjedő széles skálán) keresetében már kisebb ingadozások mutatkoztak. A legnehezebb dolguk a kisiparosoknak volt, akik átlagosan – persze szakmánként így is jelentős eltéréssel – 320 pengőt kerestek évente, míg egy rendfokozat nélküli közrendőr ennél némileg több bevételhez jutott: 1941-ben havi 80 pengőt vihetettek haza.
A korszakban 4-4,5 millió fővel még mindig a parasztság tette ki a lakosság jelentős részét. Átlagosan holdanként 100-150 pengő hasznot hoztak a birtokok, így egy egész családot a 20 holdnál nagyobb földdel rendelkező parasztok tudtak ínséges időkben is eltartani. A néhány holddal rendelkező törpebirtokosoknak gyakran kellett nélkülöznie, így a korszak meghatározó kérdése, a kielégítő rendezést biztosító földreform valóban elemi szükséglete lett volna a parasztságnak.
A föld nélküli alacsonyabb társadalmi státuszúak közé tartoztak az (uradalmi) cselédek, akik 1930 körül 205 pengő éves jövedelmet tudhattak maguknak, de még náluk is sokkal rosszabbul kerestek a földeken dolgozó napszámosok: elvétve kaptak többet évente 183 pengőnél. Ennek fényében nem csoda, hogy gyakori volt az éhezés, a szegény családokban élő gyerekek tejhez is csak ünnepnapokon jutottak hozzá, hiszen a tej literenkénti ára a korszakban fél pengő körül mozgott.
Ehhez képest a szintén alsó osztályba sorolt proletariátus – a városi ipari munkásság – magasabb életszínvonalat biztosíthatott magának. A szakmák között nagy eltérés mutatkozott, míg a nyomdászok 1938-ban 2300 pengős fizetést kaptak, addig a textilipari munkások – főként nők – gyakran alig 1000 pengős fizetésben részesültek. Az átlagfizetést sokan még így sem érték el, a családban mindenkit mozgósítani kellett a munkára, hogy alapvető létszükségletek terén – mint a lakhatás és az élelmezés – ne szenvedjenek hiányt: túlzónak hat, de egy jobb minőségű vágódeszka értéke akár az öt pengős árat is elérhette. A szegény parasztsággal szemben még így is nagyobb állami védelmet élveztek, gyakran részesültek pótlékokban, és az egészségügyi ellátáshoz is könnyebben fértek hozzá.
Ez is érdekelhet
Összességében a 20. század első felét a társadalmi mobilitás, az urbanizáció térnyerése határozta meg, de a politikai és gazdasági változások, vagy akár a kettős társadalom hosszúra nyúlt árnyékai megingatták az addig is törékeny egyensúlyt. Hatalmas szakadékok alakultak ki a nagybirtokosok és nagypolgárok által képviselt felső osztály és a mélyszegénység között: a Côte d'Azurnál töltött tengerparti nyaralások és a havi egyszeri tejfogyasztás között felfoghatatlan volt a különbség.
Miként lett volna elkerülhető a bécsi tőzsde 1873-as összeomlása? Amikor Ferenc József számlát nyitott, mit írtak be neki a foglalkozás rovatba? Miért csak a kiegyezés után indult be az üzlet Magyarországon? Miként ért véget az első nagy cégalapítási láz? A válaszokért látogass el az OTPédia oldalára! (x)
