Öt híres történelemformáló vihar

Idén októberben az évtized vihara sújtott le Nyugat-Európában, a napokban pedig még mindig hatalmas erővel tombol a Haiyan névre keresztelt tájfun, amely a Fülöp-szigetekre 378 km/órás sebességű széllökések kíséretében érkezett, s már tízezer fölött jár az áldozatok száma. A jelen szomorú és tragikus példái mellett öt további vihart mutatunk be, amely jelentős befolyással volt a történelem menetére.

Poszeidón a görögökkel van

A Hellász ellen támadó Perzsa Birodalmat a tenger görög istene nem fogadta kegyeibe, ugyanis többször is hatalmas vihar sújtotta és pusztította el a hódító ázsiaiak hajóhadát. A Dareiosz vezette első nagyobb perzsa tengeri hadjárat i. e. 492-ben csupán a Trákiához közeli Chalkidiki-félszigetig jutott, ahol az ázsiai (főként föníciai) hajók hatalmas viharba kerültek, s többségük annyira megrongálódott, hogy esélytelen volt velük tovább hajózni, így szégyenszemre visszafordultak.

Elődje hibájából tanulva az új perzsa uralkodó, Xerxész alaposabban felkészült a csatára. I. e. 480-ban megindított hadjáratában kettéosztotta seregét: egy szárazföldi és egy tengeri kontingens indult meg a Perzsa Birodalomnak behódolni nem kívánó görögök ellen. Az Európát és Ázsiát összekötő Hellészpontoszon (a mai Dardanellák) egy hatalmas, közel hét kilométeres hidat ácsolt össze hajóiból, ily módon flottájának felét „elveszítette”. A megmaradt hajóhadával a partok mentén haladt nyugat, majd dél felé. A biztonság kedvéért átvágatta a Chalkidiki-félsziget keleti nyúlványát, hogy a tengeri viharok ellen védelmet nyújtó szorosban haladhassanak gályái. (Egyébként 12 évvel korábban ennek a félszigeti nyúlványnak a megkerülésekor veszett oda Dareiosz hajóhada.)

A szalamiszi csata

Mivel a Dardanelláknál felállított pontonhidat a tengeri viharok megrongálták, a hiú király a legenda szerint elrendelte a tenger megostorozását, amit Poszeidón szintén nem nézett jó szemmel: később a király dél felé futó hajóhada egy újabb viharba került, amely a hajók harmadát elpusztította. Így a több mint 1300 hajóból csupán 550 maradt meg az év szeptemberére, amikor az Athén városával szembeni Szalamisz szigeténél Themisztoklész görög hajóhada tönkreverte a perzsa flottát.

Mongoljárás Japánban

A 13. század a mongol történelem virágkorát hozta el. A Birodalom 1206-os létrejötte után a század végére egy több mint 26 millió négyzetkilométeres területű állam állt a kánok rendelkezésére. Dzsingisz kán unokája, a Fekete-tengertől a Csendes-óceánig terjedő földek uralkodója, Kubiláj kán miután egész Kínát mongol igába hajtotta, s felvette a kínai császári címet is, tekintetét a még független Japán ellen fordította.

A japánok így örökítették meg a mongol flotta pusztulását

Miután követei két elutasító választ is kaptak a behódolásra a sógun kormányzótanácsától, 1274-ben a meghódított Korea flottájának segítségével több mint 20 ezer fős sereggel keltek át a mongolok a szigetországba, ahol az évek óta a támadásra készülő, nagyobb számú japán sereg és az egyik éjszaka kitört hatalmas vihar meghátrálásra késztette a néhány kisebb japán szigetet már elfoglaló hódítókat.

1281-ben újból megindultak a mongol inváziós seregek Japánba, ám több összecsapás után a szigetország lakói visszaszorították hajóikba a hódítókat, a mongol flotta nagy részét pedig egy hatalmas tájfun, a kamikáze (jelentése: isteni szél) elpusztította. A Nagy Mongol Birodalom számára hatalmas presztízsveszteség volt a sikertelen támadás, főként azért, mert a szárazföldi invázió – a legtöbb történész szerint – a tájfunok segítsége nélkül is kudarcot vallott volna.

Francia jégeső

XVI. Lajos ellentmondásokkal, hatalmas politikai, társadalmi és főként gazdasági feszültségekkel terhes országában 1788 júliusában egy három napig tartó jégeső folytán Franciaország termésének zöme odaveszett. A források szerint a jég akkora volt, mint egy „egyliteres üveg” és több nap alatt olvadt el.

A brutális jégeső következményei is nagyban hozzájárultak az Európát átalakító forradalomhoz

A katasztrófa miatt a folyamatosan iparosodó, ám még mindig agrárországnak nevezhető állam az azt megelőző negyven év legrosszabb termését produkálta. A kenyérárak az egekbe szöktek, az elégedetlenség országos méreteket öltött, s a jégverés – a történészek szerint is – nagyban hozzájárulhatott az egy évvel későbbi eseményekhez, amelyek során az ancien régime hatalmas véráldozatok, terror, rettegés és háborúk árán a múlté lett.

A britek menedéke

Nagy-Britannia számtalan alkalommal mondhatott köszönetet ködös és borongós időjárásának, valamint a szigetországot és a kontinenst elválasztó csatorna viharainak, amiért távol tartotta a partjaitól az ellenséget. A britek körében van is egy gyakorta emlegetett mondás: „God is an Englishman”. (Isten angol) A korai időkből ugyanakkor több olyan esemény is említhető, amikor az időjárás ellenére különböző népek árasztották el a szigeteket, legyen szó a rómaiakról, angolszász törzsekről, s ne feledkezzünk meg Hódító Vilmos hadjáratáról, a Brit-szigetek elleni utolsó sikeres katonai akcióról sem.

Az angolok ellen vonuló spanyol Nagy Armada főként viharok okozta tragédiája mellett a másik legfontosabb esemény, amely során az időjárás mentette meg Londont az ellenséges inváziótól, az 1744-es francia kudarc volt. A francia-angol ellenségeskedés évszázadokra visszanyúlik, a 18. század első felében a tengerekért és a kereskedelemért folyó véres gyarmati küzdelmek pedig odáig fajultak, hogy a zseniális francia tábornok, de Saxe kidolgozott egy Anglia elleni inváziós tervet, s már az angol trón új várományosát is megnevezte.

Célja az volt, hogy az osztrák örökösödési háborúban az osztrákokat, míg a többi európai összecsapásban Hannovert és Hollandiát pénzelő angolokat kiiktassa a kontinentális nagyhatalmi babérokra törő ország. Elképzelése nem volt elrugaszkodott, hiszen a jelentékeny flottával rendelkező britek anyaföldön állomásozó szárazföldi csapatai (maximum 10 ezer fő) igencsak kevésnek bizonyultak az állandó, minimum 200 ezer fős francia szárazföldi haddal szemben.

Az inváziós tervek készen voltak

A nagyszabású tervet azonban – amellett, hogy a franciák rosszul mérték fel az angol hajóhad helyzetét és annak megjelenésekor gyors visszavonulásba kezdtek – egy hatalmas vihar akadályozta meg februárban, amikor a francia flotta szállítóhajóit a több méteres hullámok Dunkerque-nél elnyelték. 1759-ben szintén tervbe vették az inváziót, de ez szintén kudarccal végződött.

A német győzelem sírja

Oroszország egyedüli állandó szövetségese, amelyre szinte mindig lehetett számítani a történelem folyamán, a hideg tél volt. Napóleon kudarca után a második világháborúban Hitler is megpróbálkozott az orosz földek megszerzésével, s 1941 októberében hatalmas támadást indított a főváros, Moszkva ellen, amelynek elfoglalása nem csupán stratégiailag, hanem a presztízs miatt is fontos lett volna.

Német katonák a heves hóviharban Moszkva nyugati határánál

A náci vezetőség számításaiba azonban egy előzetesen igencsak kiszámítható akadály lépett, mégpedig az orosz tél. A majd’ három hónapon át folyó, közel egymillió áldozatot követelő moszkvai csatában a németeknek nem csupán a szovjetek elkeseredett ellenállásával kellett megküzdeniük, hanem eleinte a sártengerrel, majd a hirtelen beköszönő, rekord alacsony hőmérséklettel és hóviharokkal érkező hideggel is. A németek hiába látták már távcsöveiken keresztül a Kreml tornyait, Hitler egyik legnagyobb reménye, hogy a sárba tiporja az orosz büszkeséget, s közelebb kerüljön a győzelemhez, napok alatt köddé vált.