Mit mutatott a viking iránytű?

A vikingek kiváló hajósok voltak, navigációs módszereiket azonban leginkább csak legendákból és szórványos írott forrásokból ismerjük. Korabeli navigációs eszközök alig maradtak ránk. Az egyik legfontosabb ilyen lelet egy 7 cm átmérőjű napiránytű tárcsája, melyet 1948-ban Grönlandon találtak. Bal fele és középső része hiányzik, így rekonstrukciója szükségszerűen feltételezéseken alapul, megtalálása óta több tanulmányban próbálták használatának módját megfejteni. A tárcsa iránytű funkciójára utal a szélén látható, mai szemmel szélrózsára emlékeztető díszítés. Bár a mágneses iránytűt nem ismerték, a viking hajósok is hasonló rendszert használtak az égtájak és irányok megkülönböztetésére.

Kövesd az árnyékot!

A napiránytű a napóra elvének megfordítása. Itt az árnyékvonal nem az órák múlásának követésére szolgál, hanem az árnyék csúcsát fedésbe hozva vele az északi irányt lehet kitűzni. Hogy a Grönlandon talált tárcsa napiránytűként szolgálhatott, arra a felületén látható, bizonyíthatóan szándékosan bevésett árnyékvonalak utalnak. Korábbi kutatások során ezek egyikét egyenes lefutása miatt az árnyék csúcsának napéjegyenlőség idején befutott egyenes útjaként értelmezték, a korabeli leírások szerinti grönlandi hajóúton, mely az északi szélesség 61-dik foka mentén vezetett a norvég partoktól Grönlandig.

A lelet elveszett középrészén egy tűszerű árnyékvető pálcát feltételeztek melynek árnyékát a tárcsán a hajósok megfigyelhették A napéjegyenlőség egyenes árnyékvonala egyértelműen kijelöli a tárcsán a kelet-nyugati irányt is, továbbá megadja az árnyékvető helyét és magasságát. Az elmélet alapján készült kisméretű napiránytűket korabeli viking hajótípusok másolatain is kipróbálták, és meglepően jól használhatónak találták.

A grönlandi iránytű lelettel az ELTE Biológiai Fizika Tanszékének Környezetoptika Laboratóriumában is foglalkoztunk. A fennmaradt legendák tanúsága szerint a vikingek napköveik segítségével akkor is képesek voltak a Napot megtalálni, és segítségével tájékozódni, ha azt felhők takarták, vagy a láthatár volt. Sok kutató szerint ez egy kettőstörő kristályokon alapuló feledésbe merült középkori polarimetriai eljárásra, égboltpolarizáción alapuló tengeri navigációja utal. Mivel más témák mellett több mint tíz éve kutatjuk az állatok polarizációlátását és az arra alapuló tájékozódási stratégiákat, különösen izgalmas számunkra, hogy miféle polarimetriás méréseket végezhettek egykor a viking hajósok, és milyen navigációs eszközökkel használhatták együtt a legendás napköveket.

Ezért részletesen megvizsgáltuk a grönlandi leletről készült, a Dán Tengerészeti Múzeum által rendelkezésünkre bocsátott nagyfelbontású fényképeket, és váratlan eredmény kaptunk. A fél tárcsán több vonal és véset látható, melyek elhelyezéséről és formájáról az elfogadott napiránytű elmélet nem tud számot adni. Bár kisméretű napiránytűkkel valóban jól lehet tájékozódni, maga a lelet erre a célra alig használható. Az égtájak jelölése pontatlan rajta, és a nap nagy részében az árnyékvető árnyéka nem vetülne a vésett árnyékvonalakra. A tárcsa északi részén viszont egyfajta skálabeosztás látható, mely az északi irányjelölésére kevéssé alkalmas, más funkcióját azonban eddig nem találták. Mindez arra sarkallt minket, hogy új, a leleten több részletet megmagyarázó elméletet alkossunk. Saját rekonstrukciónk eredménye egy formájában a korábbi elképzelésekhez hasonló, de funkciójában lényegesen eltérő navigációs műszer lett.

Pozícióbecslő műszer

A korábbi kutatásokkal ellentétben a már említett egyenes vésett vonalat nem tekintettük a napéjegyenlőség árnyékvonalának. Ehelyett kiindulópontként azt feltételeztük, hogy a tárcsa északi oldalán látható rovátkák sora pontosan jelöli az északi irányt, így a tárcsát a korábbi rekonstrukcióhoz képest pár fokkal elforgatva értelmezzük. A bevésett két árnyékvonal így a napéjegyenlőség előtti és utáni dátumokhoz kapcsolódik. A hozzájuk tartozó árnyékvető alakja és helye is megváltozik, széles és alacsony lesz. A műszer így is használható kezdetleges napiránytűként, de fontosabb, hogy a széles árnyékvető árnyéka a hajózási idény minden napján délben a feltüntetett árnyékvonalak összetartó középső szakaszai közé vetül.

Ez azt jelenti, hogy e műszer segítségével az északi irány kitűzése nélkül is meglehetős pontossággal észlelni lehet a Nap delelését, ami egy nyílt tengeren himbálózó hajón iránytű és kronométer nélkül igen nehéz feladat. A pontosan délben megfigyelt árnyékok hossza a navigátor számára kulcsfontosságú, mert ebből megállapítható, hogy mely földrajzi szélességen tartózkodik a hajó. A széles árnyékvető mellett a műszer közepén jut hely egy második, délidőben a tárcsa északi részén lévő rovátkákra árnyákot vető pálca számára. Így egy kicsi, kényelmesen kézbe vehető műszerhez jutunk, mellyel a déli árnyék hossza napi egy-egy gyors méréssel nagyon pontosan követhető, és ideális esetben a választott szélességi foktól, azaz az útvonaltól akár már 15 km eltérést is észlelni lehet vele.

Következtetésünk, hogy a Grönlandon talált tárcsa nem feltétlen a ’merre tartok?’ kérdésre válaszoló napiránytű, hanem inkább a ’hol vagyok?’ kérdésre felelő pozícióbecslő műszer lehetett. Erre a feladatra a középkorban többféle eszközt is használtak, melyekkel a csillagok vagy a Nap állása alapján a földrajzi szélességet állapították meg. Erre szolgált például az arab kamal, vagy a késő középkori Jákob botja, melyek segítségével egy választott szélességi fok mentén nagy távolságokat lehetett biztonságosan megtenni a nyílt tengeren a hajót eltérítő szelek és áramlatok ellenére. Ha a vikingek is rendelkeztek hasonló műszerrel, az érthetőbbé teszi lenyűgöző tengerészeti teljesítményüket.

Az új értelmezés további előnye, hogy a tárcsa déli részén található hosszú egyenes karcolások egy részére is magyarázatot kínál. Ezek elrendezése a középkori napóra szerkesztés ábráira emlékeztet, az általunk feltételezett észak-dél iránnyal bezárt szögeik és elrendezésük megfelel az északi szélesség 63. foka tájára, azaz az Izland körüli vizekre tervezett napórák árnyékvonalai szerkesztése közben felrajzolt segédvonalakénak. Ez felveti annak lehetőségét, hogy a műszer készítője nem csupán saját tapasztalatira, hanem ókori eredetű csillagászati ismeretekre is támaszkodhatott. A viking korban erre Észak-Európában nincs példa. Ha a sok egyezés nem pusztán a véletlen műve, akkor a Grönlandon talált navigációs műszer egyedülálló bizonyítéka az ókori európai civilizációk skandináv népekre gyakorolt hatásának.