Igaz lehet a viking rituális kivégzésről szóló saga

Politikai vendetta vagy egy szárnyaló fantáziájú szkaldikus költő "szórakoztató" céllal írt agyszüleménye? Nehezen lehet kibogozni a rendelkezésre álló, elenyésző számú középkori forrásból, hogy vajon tényleg követtek-e el rituális gyilkosságokat a vikingek.

Politikai bosszú

Vérszomjas, durva, lelketlen harcosok, akik részegen, szarvas sisakjaiban mérik össze tudásukat a baltahajító-versenyeken, s ha éppen nem pogány isteneikhez fohászkodnak, hosszúhajójukkal szelik végig az észak-európai folyókat, hogy aztán végigrabolják a part menti kolostorokat és megerőszakolják a nőket.

Sokáig tartott, míg sikerült finomhangolni a középkori skandináv harcosokkal, a rusz, normann illetve varég néven is ismert vikingekkel kapcsolatos, mélyen rögzült, sztereotip képen. A hosszú "rehabilitációs" folyamatot Peter Sawyer The Age of the Vikings (1962) című munkájának megjelenése zárta le, de még ma is sok az olyan megközelítés, amely a vikingek történetét kevésbé árnyaltan, kizárólag az agresszor szerepében feltüntetve, bántóan egyoldalúan és torz módon tálalja.

A történészek nem győzik eleget hangsúlyozni, hogy a vikingek elsősorban telepesek és kereskedők, nem pedig gyilkosok és a nőket megerőszakoló, brutális harcosok voltak. Kivételes képességeiknek köszönhetően bennük tisztelhetjük Amerika felfedezőit (Leif Eriksson volt az első európai, aki elérte a kontinentális Észak-Amerikát – pontosabban a mai Új-Fundland területét), de szokássá vált hihetetlen gazdasági teljesítményüket hangsúlyozni, illetve vannak olyan vélemények, amelyek inkább a nagyobb számú ellenségeik áldozatainak látják-láttatják őket.

Azonban amellett, hogy a vikingek földet műveltek és a fémmegmunkálásban is jeleskedtek, hírnevüket leginkább annak köszönhetik, hogy kirajzásuk után gyakorlatilag végigdúlták és kirabolták Észak-Európát, s az összeomlás szélére taszítottak olyan erős királyságokat, mint amilyen az angolszász Anglia is volt. Gazdasági okai voltak annak, hogy a Norvégia, Orkney vagy Skócia északi részének terméketlen területeit tavasszal bevető harcosok nyáron portyázásra indultak, s csak ősszel, a termények betakarításakor érkeztek vissza.

A vikingek békeszeretetét és a velük kapcsolatos félreértéseket hangsúlyozó kutatók nehezen megkerülhető problémával kénytelenek szembesülni, ha az északi harcosok rituális kivégzések iránti hajlamáról esik szó. A krónikákban és sagákban fennmaradt gyakorlatnak olyan ismert személyek is áldozatul estek, mint a szászok mártír királya, a 869-ben elhunyt Edmund, vagy éppen a nyolc évvel később megkínzott northumbriai uralkodó, Ælla.

Nem kell sokat kutakodni, hogy a szekunder irodalomban – így például Sharon Turner History of the Anglo-Saxons (1799) vagy J.M. Lappenberg History of England Under the Anglo-Saxon Kings (1834) című könyvében – ráleljünk a "vérsas"-nak nevezett, pokoli fájdalmakkal járó kínzási metódusra, amely a következő módon zajlott: a bordák felett a bőrön egy karddal sas alakú sebet ejtettek, besózták, majd néhány bordát letörtek a gerincről, s a keletkezett nyíláson keresztül kihúzták a tüdőt. Ha az áldozat szívósabb volt, s még egy ideig élt, a fájdalmak tetézéseként vadászmadarakkal támadtatták a szerencsétlent.

Kevés a forrás

A vikingek kegyetlenkedéseiről szóló történetekhez hozzá kell tenni, hogy azokat jórészt a 9. század végén, illetve a 10. század elején követték el, s korának rettegett viking harcosához, Csonttalan Ivarhoz köthetők. Ivar a Párizst 845-ben feldúló Ragnarr Loðbróknak volt a fia, aki Northumbria mellett szenvedett hajótörést, majd fogságba került és egy viperákkal teli gödörbe tették, ahol a kígyók halálra marták. Csak ebben a kontextusban érthető meg Ivar bosszúja, ugyanis az angolszász királyságnak ekkor Ælla volt az uralkodója.

Bár a rituális kivégzések létezéséről megoszlanak a történészi vélemények, több figyelemreméltó tény is azt sugallja, hogy a vikingek valóban ilyen kegyetlenül, a gyilkosságban már-már gyermeki örömüket lelve vetettek véget örök ellenségeik életének. Alfred Smyth, az Anglia 9. századi történetével foglalkozó történész szerint úgy látja, hogy ugyan Ragnarr mérges kígyókkal való meggyilkolása a viperák ritkasága miatt inkább a saga szerzőjének fantáziáját dicséri, a kivégzések a leírás részletességét elnézve nagyon is valóságos lehetettek.

Smyth további példát idéz a rituális gyilkosságokra – ezúttal a 12. századból. Az Orkneyiga-saga például elmeséli, hogy a viking vezér, Earl Torf-Einar hogyan kínozta meg esküdt ellenségét, Halfdán Longot, kezdve a bőrön ejtett sebtől egészen a tüdő kiszakításáig. Smyth szerint Halfdán és Ælla esetében is emberáldozatról beszélünk: „A győzelmi áldozat Odin kultuszának központi eleme volt” – véli a kutató.

A rituális gyilkosságokat megkérdőjelező kutatók a források elenyésző számát emelik ki. Így van ezzel Alex Woolf, aki arra a konklúzióra jutott, hogy az Orkneyinga-saga inkább az irodalmi műfajhoz áll közelebb, mint a történeti munkához – többek között ezért is kétséges, hogy a 859-ben meggyilkolt Maelgualai is osztozott volna a "vérsas"-ban elhunytak sorsában. A történetéről beszámoló Cogadh Gaedhel re Gallaibh (Az írek háborúi a külföldiekkel) például a 12. században, tehát évszázadokkal Maelgualai halála után született. De elgondolkodtató az is, hogy a sagákat általában költők jegyezték, akik így – színesen, a valóságtól némileg elrugaszkodva – akarták szórakoztatni a hosszú téli hónapokra edződött olvasóikat.

Érdemes a téma avatott szakértőjéhez, az óangol és a skandináv irodalom neves kutatójához, Roberta Frankhoz fordulni, aki 30 évvel ezelőtt írt erről az English History Review-ben. Frank úgy látja, hogy a középkori rituális kivégzések beszámolói „szövegről szövegre változnak, egyre szenvedélyesebbek és ’pogányabbak’ lesznek az évszázadok múlásával”. Sok minden függ a szkaldikus versekre jellemző gnómikus költészeti hagyományoktól, a mondatok interpretálásától, hiszen gyakorlatilag számos módja van annak, hogyan fordítható le az adott mondat.