Egy befagyott konfliktus anatómiája

Egyhamar nem fog megoldódni az örmény-azeri kapcsolatokat régóta mérgező karabahi konfliktus a Múlt-kor által megkérdezett szakértők szerint. A hidegháborúból megörökölt problémán a nemzetközi közösség évek óta dolgozik, hiába: ugyan Hegyi-Karabah Örményország Erdélye, de Azerbajdzsán is ragaszkodik a vitatott státuszú enklávéhoz.

Hegyi-Karabah: nemzetmegtartó erő

Hegyi-Karabah Azerbajdzsán délkeleti részén, Alsó-Karabah és Zangezur között, a Karabah-hegység keleti oldalán helyezkedik el, közvetlenül az örmény határ mellett. A vitatott státuszú terület nagy részét a de facto független Hegyi-Karabah Köztársaság igazgatja, amelyet a nemzetközi közösség a régió élete felett gyakorlatilag 1991 óta semmilyen befolyással nem bíró kaukázusi ország, az olajban dúskáló, s egyre nagyobb gazdasági hatalommá növő Azerbajdzsán részeként ismer el. A karabahi konfliktus 1994-es lezárása óta az úgynevezett Minszki csoport, az Egyesült Államok, Franciaország és Oroszország képviselőit tömörítő szervezet próbál közvetíteni a vitás felek között, jórészt sikertelenül.

Karabah a történelemben

Egyes elméletek szerint örmények már az i.e. 7. században megtelepedtek a területen, de három évszázaddal később biztosan jelen voltak a tengertől elzárt, 143 ezer lakosú, 4400 négyzetkilométert felölelő régióban. Időszámításunk előtt 180 körül Artsakh – amely lényegében teljes egészében lefedi a mai Hegyi-Karabahot – az örmény királyság 15 tartományának egyike lett, s az is maradt egészen az i.sz. 4. századig. A tartományi cím (nahang) birtokában Artsakh hamarosan hercegség lett, de egy másik teória szerint közvetlenül a királynak rendelték alá kvázi hűbérbirtokként, ahol II. (Nagy) Tigranész (i.e. 99-55) megalapította a róla elnevezett négy város egyikét, Tigranakertet.

387 után a régión két nagyhatalom, Perzsia és Bizánc osztozkodott, de földrajzi helyzetéből adódóan a történelmi Örményország területén folyamatosan jöttek-mentek a különböző népek: asszírok, görögök, rómaiak, bizánciak, arabok, mongolok, perzsák, törökök, végül pedig az oroszok. Két tartományt (Artsakh és Utik) a Kaukázusi Albániához csatoltak, amely ezáltal erőteljes vallási és kulturális vérfrissítésen esett át. Az örmény kultúra soha nem látott virágzásnak indult: a középkori Hegyi-Karabah területén például már az 5. században megalapították az első örmény iskolát, amely az örmény ábécét is „feltaláló” Szent Meszrop Mastoc erőfeszítéseinek köszönhetően nyitotta meg kapuit.

Nagy Kornél, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos munkatársa, armenológus a Múlt-kornak nyilatkozva rámutatott: Hegyi-Karabah a függetlenségét a középkorban elvesztő Örményország egyik fontos, történelmi tartománya volt, amely sokáig ütközőzónaként létezett. Jelentősége azonban vitathatatlan, mivel az örmények nemzetmegtartó erőt tulajdonítanak a régiónak, így leginkább Erdélyhez hasonlítható, ha magyar párhuzamot akarunk vonni.

Karabah később Karakojunlu és Akkojunlu oguz törzsközösségek fennhatósága alá került, majd Jahan sah (1437–67) beleegyezett, hogy Felső-Karabahot helyi örmény hercegek vegyék át, akik amellett, hogy a befolyásos Khachen-ház ágait képviselték, Artsakh középkori uralkodóinak leszármazottai voltak. Az öt nemesi családot egy herceg fogta össze, aki az örökletes melik címet viselte. A terület szuverenitását I. Pál orosz cár ismerte el egy 1799-ben kiadott rendeletében. A 16. század elején az Akkojunluk bukása után Karabah azonban a perzsa Szafavidák befolyása alá került, de a hódítás ellenére a terület nagyrészt megmaradt örménynek és továbbra is autonómiát élvezett.

Az orosz befolyás

A terület 1805-ben orosz protektorátus lett, a béke pedig megerősítette Ibrahim Khalil Khan és leszármazottainak jogát Karabah irányítására. A status quo-n az 1823-as gulisztáni békeszerződés sem változtatott, melynek nyomán Karabah a cári Oroszország része lett. Ennek következtében rengeteg azeri család menekült Perzsiába, miközben az ott élő örmények közül szintén sokan érkeztek, azt remélve, hogy a cár oltalmába fogadja őket.

Karabah szovjetizálása

A karabahi konfliktus gyökere Sztálinnak a Transzkaukázus szovjetizálását elrendelő döntésére vezethető vissza. Az 1920-as években Sztálin volt a Szovjetunió nemzetiségi ügyek népbiztosa, amely kormányhivatal égisze alatt a Kavburo is működött. Az 1917-es oroszországi forradalom után Karabah Azerbajdzsánnal, Örményországgal, Grúziával és Dél-Kaukázussal együtt a kérészéletű Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaság része lett, amely entitás egy év múlva államalkotó részeire bomlott.

Sárközy Miklós iranista, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi docense a Múlt-kornak elmondta: Hegyi-Karabah hovatartozása kapcsán egészen három napig az örmények érezhették magukat nyeregben, de a törökökkel jó kapcsolatot kereső Sztálin később úgy döntött, hogy az azerieknek adja a területet, amelynek nagyfokú autonómiát biztosított. A kutató szerint erre az időre tehető az örmény és az azeri nemzettudat kialakulása is, amely tovább bonyolította a Hegyi-Karabah körül kialakult bonyodalmakat.

1918 és 1920 között több fegyveres konfliktusra is sor került, amelynek tétje a különböző régiók – így például Karabah – feletti irányítás megszerzése volt. 1918-ban az első karabahi örmény nemzetgyűlés deklarálta a terület függetlenségét, s egy nemzeti tanács illetve kormány felállításáról is döntés született. Az egykoron hatalmas birodalmának utolsó bástyáiért elkeseredetten küzdő oszmánok később betörtek Karabahba, de ott fegyveres ellenállásba ütköztek. A törökök veresége után a brit hadsereg lépett a színre, s London átmenetileg elismerte az Azerbajdzsán által kinevezett Khosrov béj uralmát Karabah fölött, de a végső döntést a Párizs környéki békékre bízta.

1920 februárjában ugyan az örmény nemzeti tanács beleegyezett, hogy a terület Azerbajdzsán joghatósága alá kerüljön, azonban a lázadók folytatták gerillaharcukat a régióban, s soha nem fogadták el az egyezmény érvényességét. S miközben áprilisban Azerbajdzsán még mindig az örmény ellenállókkal harcolt, a bolsevikok kerültek előnybe.

A harcokba belefáradt örmények augusztus 10-én elfogadták, hogy a végső egyezség megkötéséig elismerik a bolsevik okkupációt, de hamarosan rá kellett jönniük, hogy az új szovjet vezetés nem áll meg a határoknál: Moszkva előbb Örményországot és Grúziát vonta fennhatósága alá, s már azon munkálkodott, hogy miként tudná befolyását egészen az új Törökországig kiterjeszteni.

Az, hogy Karabah végül nem az örményeké lett, a reálpolitikus Sztálin felismerésének és döntésének köszönhető: a Szovjetunió beleegyezett a terület felosztásába, egészen pontosan abba, hogy Zangezur Örményországhoz kerüljön, Nahcsivan és Karabah pedig Azerbajdzsán része legyen. Az egykori kánátus területén hivatalosan 1923. július 7-én alakult meg a Hegyi-Karabah Autonóm Terület.

Egy befagyott konfliktus

A Karabahért folytatott küzdelem egy tipikusan befagyott konfliktus, amely – miután a Szovjetunó végig vaskézzel kormányozta a térséget – ellenségeskedés csak a kommunista világbirodalom végóráiban tört ismét a felszínre. Sárközy Miklós kifejtette: a terület hovatartozásának kérdése időről időre felmerült a korszakban (az örmény kommunisták 1945-ben és 1966-ban is napirendre tűzték a kérdést), de a Szovjetunió nem változtatott a határokon, holott ez egyáltalán nem lett volna idegen tőle, mivel a Kaukázus térképe sokat módosult.

Az Örmény Szocialista Szövetségi Köztársaság ideológiai és anyagi támogatását élvező örmények azzal vádolták Azerbajdzsánt (Azerbajdzsáni SZSZK), hogy Karabahot "elazeriesíti". Mint arra Nagy Kornél rámutatott: az örmények folyamatosan győzködték Gorbacsovot, de a szovjet pártfőtitkár nem tágított, pedig a terület már akkor 85-90 százalékban örmény volt. A mozgalomnak nagy lökést adott, hogy 1987 augusztusában egy több tízezer aláírást tartalmazó, Karabah Örményországgal való egyesítését követelő petíciót küldtek Moszkvába.

1988. február 13-án karabahi örmények kezdtek demonstrálni a fővárosban, Sztepanakertben, azt követelve, hogy a vitatott hovatartozású területet csatolják Örményországhoz; Moszkva végül lesöpörte az örmény kérést. Alig egy hét múlva azeriek egy csoportja indult a kelet-azerbajdzsáni Agdamból az örmények lakta Askeránba, az összecsapásokban két azeri és ötven örmény vesztette életét.

A két államban kitört etnikai tisztogatások miatt rengeteg menekült hagyta el Örményországot és Azerbajdzsánt. Az 1989 őszére Hegyi-Karabahban állandósuló etnikai konfliktus arra a felismerésre vezette a Szovjetuniót, hogy nagyobb hatalmat kell adni az azerieknek a terület feletti irányításhoz. 1989-ben elhatározták az Egyesült Örmény Köztársaság megalapítását, amelyet a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa alkotmányellenesnek minősített és elutasított.

1991 szeptemberében Hegyi-Karabah kivált Azerbajdzsánból, amit Baku katonai erővel próbált megakadályozni. A folytatódó háborúban fokozatosan fölénybe kerültek az örmények, akiket Örményország támogatott, majd a terület csaknem egésze örmény ellenőrzés alá került. A posztszovjet hatalmi vákuumban a konfliktus legmeghatározóbb szereplője kétségkívül Oroszország lett, de az orosz mellett például ukrán katonák is részt vettek a hat éven át tartó, harmincezer áldozatot követelő háborúban. Nagy Kornél egy fiatal állam "gyermekbetegségének" nevezte az azeri álláspontot, amely – a nyilvánvaló etnikai arányok ellenére – a középkori kaukázusi albánok leszármazottainak tekinti a Hegyi-Karabahban élő örményeket.

A féktelen háború nyomait talán az Azerbajdzsán délnyugati részén elhelyezkedő Agdam illusztrálja a legjobban. A 18. században alapított, egykoron 40 ezer lakosú, mára szellemvárossá lett települést az örmények 1993-ban gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé. A jórészt azeriek lakta város lakói keletre menekültek, így a település gyakorlatilag teljesen elnéptelenedett. Az örmény katonák – annak érdekében, hogy Agdam ne kerüljön újra Azerbajdzsán kezére – lerombolták a várost, csupán Agdam hatalmas mecsetét meghagyva mementónak.

1993 áprilisában Törökország embargót vezetett be Örményországgal szemben. 1994-ben Oroszország – amelynek erőfeszítéséhez később Franciaország és az Egyesült Államok csatlakozott; ez a három ország alkotja az ún. Minszki csoportot – közvetített az Örményország és Azerbajdzsán közötti béke létrehozásának ügyében. Sikertelenül: Hegyi-Karabah parlamentje 1996-ban függetlenné nyilvánította az országot.

Sárközy Miklós sem hiszi, hogy a konfliktus egyhamar megoldódik, mivel a térség szerinte egyértelműen a nemzetközi geopolitikai játszmák áldozata lett. A szakértő úgy látja, hogy az Egyesült Államok támogatását is maga mögött tudó Azerbajdzsán elsősorban az energiahordozók exportjára épülő, egyre növekvő politikai-gazdasági hatalmában bízik, s hogy előbb-utóbb sikerül megértetnie a világgal, hogy az örmény agresszió áldozatává vált, Hegyi-Karabah rendezetlen státusza pedig sérti területi szuverenitását.