Egy világverő válogatott rejtélyes kínjai

2011. augusztus 28. 12:12 Murányi András

Barátságos 5-5-ös döntetlennel végződött tegnap Telkiben az első FociFesztivál keretében megrendezett gálamérkőzés, amelyen az 1986-os magyar és szovjet labdarúgó-válogatott játékosai csaptak újra össze. Az évforduló kapcsán megpróbáljuk felidézni, hogy mi is történt 25 évvel ezelőtt Mexikóban, és miért veszíthetett a hazai válogatott a szovjetek ellen.

Korábban

"Gyuri, te nem szédülsz?" Dehogynem szédült, sőt: kettőt látott minden melegítő szovjetből. Az agyon tompa puffanásként szűrődött át a szó, a kar lomhán lengett a test mellett, a láb csak nem akart engedelmeskedni: mintha az összes piros mezes végtelenített lassított felvétel szereplőjeként vonszolta volna magát az irapuatói gyepen. "Anti, mi az isten lehet velünk?" Bognár György ma is pontosan emlékszik a mexikói 0-6 minden pillanatára, így a mindent romba döntő, kábulatban telt félórára. Na de tíz ember mitől lehet rosszul egyszerre, ugyanannyi ideig? A titok nyomába eredtünk.

Huszonöt évvel ezelőtt futball-lázban égett az ország, kétség sem volt afelől, hogy Mezey György zseniálisan fölépített válogatottja – amely 1985-ben az első helyet foglalta el a tekintélyes World Soccer év végi toplistáján – az 1938-as és az 1954-es vb-döntőt legalább megközelítő eredménnyel tér majd vissza a közép-amerikai országból. Akkoriban elhasalt a fiúk előtt a Franz Beckenbauer vezette, Mexikóban ezüstérmes NSZK (1-0 Hamburgban), továbbá Brazília (3-0 a Népstadionban), s utóbbi kapcsán euforikus hangulatban kiabálta a szurkoló '86 tavaszán: "Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három null!"

Miközben Nagy Antal, a csapatkapitány dobogós helyezést vizionált, s a csavargyári munkástól a szövőnőig mindenki a munkahelyi góltotóval bíbelődött ("Elintézzük egy hármassal a ruszkikat!"), legföljebb Mezey adott hangot aggodalmainak. Hogy ez így nem lesz jó; túl nagy a nyomás, sokan megrészegültek a sikertől, a sajtó is... A World Soccer által szintén trónra ültetett szakvezetőnek a maga nézőpontjából nyilván jogosak voltak a félelmei, ám azokat a sajtó és a közvélemény jelentős része is legfőképpen "nyitni nem képes, szorongó" személyiségének tudták be. Akárhogyan is: törvényszerű volt-e, hogy Mexikóból úgynevezett futballmohács lett?

Bognár György a világbajnokság előtt fél évvel csatlakozott az Európán átgázoló együtteshez; az MTK technikás középpályása egy, a bolgárok elleni B válogatott mérkőzés után lett az első keret tagja. "Óriási különbség volt az NB I-ben megszokott tempó és egy Mezey-edzés között. Eleinte azt sem tudtam, hol vagyok, ez a válogatott a hazai általános futballközegtől eltérően már akkor európai futballt játszott. Modern, jó szemléletű társaság jött össze, amely Mezey szakmai zsenialitása miatt jutott magasra. Igaz, ő volt az is, aki bomlasztotta az egységet, nyilván azért, hogy a saját szerepét, pozícióját erősítse. Állandó feszültségben tartott bennünket, valamin mindig meg volt sértődve. Ott volt Nyilasi Tibi esete. Nyíl egy hónappal a vb előtt jelezte, hogy az Austria Wiennek még van egy Osztrák Kupa-meccse, amelyen ott lenne, de Mezey már csak a felvetést is személyes sértésnek vette. Emlékszem, Mezey szinte lezavarta a buszról Nyílt; én megyek fel, ő jön le, és csak azt látom, hogy hatalmas a feje... És bár akkortájt Nyilasi nem volt százszázalékos állapotban, a jelenléte, a személyisége csak segítette volna a csapatot."

A válogatott – bő fél évvel a világbajnokság előtt – hárommérkőzéses túrán járt Mexikóban; a játékosok ízlelgették a szokottnál jóval ritkább levegőt, s hogy a labda egy szimpla beadás után nem középen, a kapu előtt hull le, hanem szinte kisüvít a másik oldalvonalnál. Aztán a csapat – immár a közvetlen vb-felkészülés jegyében – Ausztriában, magaslaton edzőtáborozott, mondván, a fiúk ott majd jól megszokják a "mexikói" levegőt. Csakhogy a "sógorék" hegyei között – ahol többnyire egyéni és futóedzéseket tartott Mezey György – jóval hűvösebb volt, ráadásul az együttes Linzbe járt "le" rendes tréningre.

"Az ausztriai edzőtábor egyszerűen csak fölösleges volt, legalábbis a mexikói kulisszát semmiképpen sem modellezte" – folytatja Bognár. "De egyébként is: arra a pokoli hőségre és páratartalomra, ami Mexikóban honos, egyszerűen lehetetlen felkészülni. Amint azt Valerij Lobanovszkij, a szovjet válogatott szövetségi kapitánya megfogalmazta: »A mexikói hőséget, a déli kezdést csak elviselni lehet, megszokni nem«. Ez volt az oka annak, hogy a szovjetek és a másik nagy csoportellenfelünk, a franciák reggel meg este edzettek, s semmiben sem akartak »mexikóivá« válni: azt ették és itták, amit otthon, igyekeztek komfortosan érezni magukat. Nem voltak hermetikusan elzárva a külvilágtól, mint mi, akik már egy hónappal Mexikó előtt is elkülönítve, előírt vb-lázban edzettünk. Emlékszem néhány képre: a franciák este kényelmesen boroznak, sajtoznak a teraszukon, a szovjetek helyi srácokkal haverkodnak, labdázgatnak...

Ehhez képest mi délben, kék színű, hosszú ujjú mezben edzettünk, ráadásul az egy hónappal a vb előtt bevezetett új étkezési szisztéma nyomán állandóan éhesen kódorogtunk. Több szénhidrát, kevesebb fehérje, kevesebb hús: én akkor nem voltam hatvanöt kilónál több, de a kajától lefogytam hatvankettőre. Sok tésztát ettünk, ami arra jó volt, hogy eltelítsen bennünket, de két óra múlva már korgott a gyomor.

Úgy láttuk, Mezey hirtelen felcsapott dietetikusnak, azt írta elő, ami szerinte jó. Ő akkor már könnyedebb ételeken élt, vegetáriánus volt, korábban talán ezért is rótta föl nekünk: »Hogy' a francba tudtok megenni ennyi zsírban tocsogó húst?« Hadd összegezzek: Ausztriába fölöslegesen mentünk, a déli tréningek értelmetlenek voltak, a kaszárnyás rend kilúgozott minket, az étkezést elhibázták. Emiatt sokat morgolódtunk, de tettük a dolgukat, mert úgy voltunk vele: a célért mindent kibírunk. Még ezektől sem kellett volna hatost kapnunk a szovjetektől."

Helyszínen járt kollégáim szerint a vb előtti utolsó edzőmérkőzésen a válogatott tagjai kirobbanó erőben alázták a kis mexikói klubcsapatot, nyoma nem volt annak, hogy négy nappal később beüt a krach. Ugyanakkor Mezey a vb-rajthoz közeledve mind idegesebbnek tetszett; az egymás közötti foglalkozás olyannyira egymás közti volt, hogy a pálya mellett álló lakóházból kiküldetették az ottaniakat, s a tetőn állig felfegyverkezett katonák vigyázták a rendet. Az MTI tudósítója leadta az összeállítást, mire Mezey – értesülve arról, hogy a táviratit iroda már közzé is tette a hírt – éktelen haragra gerjedt: "Hogy' képzeled ezt, te így segíted az ellenfelet?"

Akadt, aki szimplán abban látta a kiváló edző túlzott feszültségének okát, hogy Mezey érezte, nem tudja maximális hatásfokkal végrehajtani a legapróbb részletekre kiterjedő, már-már tudományos alapú vb-forgatókönyvében foglaltakat; aztán akadt, aki a paranoia jeleit vélte fölfedezni a mesteren; nem utolsósorban akadt, aki szerint a tréneren azért uralkodott el az "ideg", mert akkor már érezte, tudta: elhibázták a doppingot. És félt, hogy a baklövés akkor üt majd vissza, amikor a teljesítményfokozónak éppen hatnia kellene: a szovjetek ellen.

Bognár a doppingtémára legyint: "Egyrészt arról nyilván tudtam volna, ha, mondjuk, vércserét hajtanak végre rajtam, másrészt nem is volt nekünk ehhez profi stábunk. Kaptunk mindenféle bogyókat, C-vitaminokat, ilyesmiket, de akadt olyan játékos, aki be sem szedte azokat, márpedig a szovjetek elleni mérkőzés előtti tünetek mind a tíz mezőnyjátékosnál egységesen jelentkeztek és ugyanannyi ideig tartottak."

Az együttes csütörtökön még pörög a kiscsapat ellen, hétfőn pedig összebukik az első csoportmérkőzésen. "A meccs napjának reggelén még minden rendben volt, legalábbis különleges tünetek nem jelentkeztek rajtunk; a buszon, a stadionba menet se éreztük rosszul magunkat – réved a múltba Bognár. – Melegítés közben viszont szédülni kezdtem, de nem mertem szólni, mert az hogy nézett volna ki, ha a legfiatalabb nekiáll panaszkodni? Aztán Nagy Anti, akivel a melegítés alatt párban voltam, odaszólt: »Gyuri, te nem szédülsz?« Dehogynem, mondtam, sőt, minden szovjetből kettőt látok. Anti gyorsan végigkérdezte a többieket, és a legteljesebb döbbenetünkre kiderült, hogy mindenkinek hasonló tünetei vannak. Le voltunk lassulva. Mind fizikailag, mind szellemileg."

Bognárék, persze, nem értették az egészet, ám úgy voltak vele: valami majd csak lesz, talán egy-két perc, és elmúlik a rosszullét. Visszakóvályogtak az öltözőbe, aztán – immár közvetlenül a kezdés előtt – felsorakoztak a játékoskijáróban, ám ott még mindig ugyanazt a végtelen tompaságot érezték. Odahaza milliók ülnek a tévé előtt, ők meg itt olyanok, mint a kilencven éves bácsikák – és még csak azt sem tudják, mitől! Mellettük a '86 tavaszán KEK-győztes Dinamo Kijevre épülő szovjet válogatott csöndes játékosai várják a játékvezetői intést, s veszettül koncentrálnak, hiszen az ellenfél Európa egyik legjobb, ha nem "a legjobb" csapata.

Akkor még csak nem is sejtik, hogy a magyarok eközben éppen azt méricskélik, hány szovjet is van a játékoskijáróban. Tizenegy Huszonkettő? Ugyanakkor, amint azt a szovjetek magyarja, Rácz László fél füllel hallja (lásd keretes írásunkat), Détáriék igyekeznek spannolni magukat. Hogy nagyképűen, a szovjeteket ócsárolva hergelték volna egymást? "Igen, ilyesmi előfordulhatott, de valószínűleg éppen azért, mert annyira képtelen volt a szituáció, annyira furcsán éreztük magunkat, hogy így próbáltuk kizökkenteni egymást a holtpontról. Én, persze, nem kiabáltam; nem vagyok egy hangos típus, ráadásul akkor, életem legnagyobb mérkőzése előtt, azzal voltam elfoglalva, hogy valamiként túléljem a meccset."

Aztán se kép, se hang. A negyedik percben az expresszvonatként száguldó Szovjetunió már 2-0-ra vezetett. "Nagyjából félóráig tartott ez a különös állapot. Még csak erőnk se volt a másikhoz szólni, csöndben botladoztunk a pályán. Jellemező a szétesettségünkre, hogy a harmadik gól után egyikünk sem akart vagy tudott a labdáért menni; az ott pihent a hálóban, mi meg álltunk a füvön, és bambán néztük egymást." Péter, az erős, zalai balhátvéd görnyedten, két karjával a füvet súrolva kóborolt a gyepen; Garaba, a meglett beállós hómezőt látott a tűző napon, plusz negyven fokban.

"Félóra után mindenkinél elmúltak a tünetek; én például a második félidőben már nem láttam kettőt. Ebből adódóan talán meg is úszhattuk volna a nagyobb verést, ám a szünetben Mezey ellentmondást nem tűrően ráküldött bennünket a szovjetekre. Szedjük össze magunkat, csináljuk! Ez, utólag visszatekintve, óriási hiba volt. Esterházy Marci mondta egyszer: a mi kilencvenperces, egész pályás letámadásra épülő játékunk a mexikói körülmények között amúgy is kivitelezhetetlen volt; ebben van igazság, főleg ilyen előzmények után... Ha Mezey felismeri, hogy nem működik a dolog, és a szünetben azt mondja, uraim, álljunk vissza, ússzuk meg egy hármassal vagy egy négyessel, akkor továbbjuthatunk, hiszen a végelszámolásnál mindössze egy gól hiányzott az üdvösséghez. De nem, nekünk rohamozni kellett... Hogy szólt-e valaki Gyurinak a rosszullétünkről Á, nála mukkanni sem lehetett, pedig nyilván neki is föltűnt, hogy valami nincs rendben."

Na de mi okozhatta ezt a félórás, kollektív kábulatot? Gázt szivárogtattak be az öltözőbe? A mexikói pincér valami szert tett a reggelibe?

A válaszok a teljes cikkben, a Múlt-kor magazin tavaly nyári számában olvashatók!