1972 óta senki sem járt a Holdon

A hidegháború során az 1960-as évek végére jutottak el a versengő nagyhatalmak a Hold meghódításáig: az Egyesült Államok minden erejével azon volt, hogy űrhajósai elsőként érjék el a Hold felszínét. Ez sikerült is: az Apollo-11 legénységének két tagja, Neil Armstrong és Edwin Aldrin 40 évvel ezelőtt, 1969. július 20-án elsőként léptek a Holdra. Mire volt jó az egész Holdraszállás?

A képzelet világán is túl

Negyven évvel ezelőttig az ember a Földön járt és csak nézte a Holdat. 1969. július 20-án - keleti parti idő szerint este 10 óra 56 perckor - Neil Armstrong amerikai űrhajós a Holdra lépett. Több mint egymilliárd ember hallhatta élő adásban sugárzott, azóta híressé vált mondatát: „kis lépés egy embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek”. A kezdetek azonban jóval messzebb nyúlnak.

A világűr fogalma, majd a rakétaelv 20. század eleji megszületése után nyílt meg az út a Föld elhagyásához. Az első folyékony hajtóanyagot használó rakétát 1926-ban Robert Goddard alkotta meg, míg az ő publikációi is felhasználva a Wernher von Braun vezette peenemündei kutatócsoport hozta létre az első, tömeggyártásban is előállítható hordozóeszközt, a V-2-es rakétát. A német kutatópotenciált a harcok befejezésével párhuzamosan amerikai és szovjet ügynökök vitték magukkal, és kezdtek hihetetlen iramú fegyverfejlesztésbe, amelyben a világűr kezdetben mint az ellenfél leggyorsabb elérését biztosító közeg játszott szerepet.



A space race során a kezdeti siker kétség kívül a szovjeteké volt: Eisenhower érdektelensége miatt ugyanis az amerikaiak jócskán lemaradtak a fegyverfejlesztésben, és a Vanguard-program nem vetekedhetett Koroljov és munkatársai tevékenységével. Ez jutott felszínre a szputnyik-sokkban is: az 1957. január 1. és 1958. június 30. közötti Nemzetközi Geofizikai Év során a szovjetek titokban előkészítették, majd fellőtték az első műholdat, majd alig egy hónappal később Lajka kutya is elindult a világűrbe.

A sokk után az Egyesült Államok minden erejét az űrtevékenység addig alábecsült területeire összpontosította, míg a Szovjetunió igyekezett megőrizni megszerzett előnyét. Washington 1958. október 1-jén állította fel az amerikai Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Hivatalt (NASA), az első amerikai műhold, az Explorer-1 fellövésére pedig 1958. február 1-jén került sor.


A Luna-9

A nagyhatalmak figyelme ezzel párhuzamosan a Naprendszer felé fordult, és elsőként a Hold elérésével próbálkoztak. A Szovjetunió 1959. január 2-án indította a Luna-1-et a Hold felé, amely – bár a felszínbe való becsapódásra szánták – 6000 km-rel repült el mellette – olvasható a Wikipedián. Ezt 1959. március 3-án az amerikai Pioneer-4 követte, majd a Luna-2, amely 1959. szeptemberi fellövése után sikeresen csapódott a Holdba, illetve a Luna-3, amely októberben a Hold túlsó oldalát fényképezte le.



A Holdat fizikailag elsőként a szovjetek érték el: 1966 február 3-án a Luna-9 sikeresen szállt le az égitesten: három napon keresztül közvetített képeket a Földre. Öt különböző, a Hold körül keringő és a Földre adatokat sugárzó szonda mellett a szovjeteknek 1966-ban még egy második sima (úgynevezett „lágy") leszállás is sikerült: a december 21-i indítás után a Luna-13 zökkenőmentesen érkezett meg, automatikusan talajmintát vett, és a vizsgálatok eredményeit rádión továbbította a Földre. Ugyanebben az évben egy amerikai szonda is leszállt a Holdon: a Surveyor-1 május 30-án érte el az égitestet.

Ember az űrben

A következő lépés az ember űrbe jutatása lett: az amerikai Mercury-programot azonban megint megelőzték az oroszok. 1961. április 12-én Jurij Gagarin a Vosztok-1 fedélzetén startolt az űrbe és egy Föld körüli fordulatot megtéve az első űrben járt ember lett. Az első amerikai ezután két héttel indult el az űrbe, ám Alan Shepard 1961. május 5-i 15 perces repülése inkább tekinthető egyfajta űrugrásnak. Az első amerikai űrhajós, aki már a Földet is megkerülte, 1962-ben John Glenn lett. Az ő történetüket és a korai űrkutatók izgalmát Tom Wolfe Igazak című regénye, és a belőle készített film is megidézi.



Az amerikaiaknak még évekkel azelőtt megígérte John F. Kennedy, hogy hamarosan embert küldenek a Holdra. "Hiszem, hogy még az évtized végéig a nemzet megvalósíthatja ama célt, hogy embert juttat a Holdra, és biztonságban vissza is hozza őt" - mondta az elnök a Kongresszus rendkívüli ülésén, 1961. május 25-én. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháborús vetélkedés a világűr meghódításáért javában folyt, így Amerika népe hálásan fogadta Kennedy biankó ígéretét.



Egy tudósokból és mérnökökből álló nemzetközi csapat éveken át dolgozott a cél megvalósításán, míg a NASA 1966-ban megpróbálkozhatott az első ember nélküli Apollo-programmal, mely a jármű teherbíró-képességének tesztelésére szolgált. Az amerikai űrprogram is követelt halálos áldozatokat: 1967. január 27-én a floridai Cape Canaveral űrközpontban az Apollo leszállását tesztelték, amikor tűz ütött ki, s három űrhajós meghalt.



A kudarc ellenére a NASA 1968 októberében Föld körüli pályára állította az Apollo 7-et, melynek fedélzetén már emberek is voltak. Még ugyanazon év decemberében az Apollo 8 három űrhajóssal a fedélzetén eljutott a Hold sötét oldala fölé. A tulajdonképpeni Holdraszállás szándékát az utolsó időszakban két „főpróba" előzte meg. 1969 márciusában Apollo-9 elnevezéssel az Apolló űrjárművel és holdkomppal próbarepülést hajtottak végre a Föld körül. Ezt májusban Apollo-10 néven, holdkomppal a fedélzetén egy Hold körüli utazás követte. Ennek során a holdkomp és az űrjármű a Hold körüli pályán elvált egymástól, és míg az utóbbi a Hold fölött 111 km magasságban körpályán maradt, az előbbivel az égitest körül egy ellipszispályára tértek át, és eközben 14,5 km-re megközelítették kísérőbolygónkat. A történteket nagy hatású felvételekkel közvetítették a televízióban.



Az Apollo 11 az egész világ szeme előtt 1969. július 16-án szállt fel a Kennedy Űrközpontból, fedélzetén Neil Armstrong, Edwin Aldrin Jr. és Michael Collins űrhajósokkal. A parancsnok Armstrong, a 38 éves polgári pilóta volt. Az Apollo 76 órás utazás után, július 19-én érte el a Hold pályáját. Másnap 13 óra 46 perckor a Sas (Eagle) nevű leszállóegység levált az Apollóról, melyen egyedül Collins maradt. A Sas két órával később kezdte meg a landolást, és 16 óra 18 perckor érte el a Hold felszínét a Nyugalom Tengerének nevezett részen. Armstrong azonnal rádióüzenetet küldött a houstoni irányítóközpontba, melynek szövege nem kevésbé híres: "A Sas leszállt" (The Eagle has landed).



22 óra 39-kor - öt órával a tervezett időpont előtt - Armstrong kinyitotta a leszállóegység ajtaját. Miközben kapaszkodott lefelé a lépcsőn, a hajótesthez rögzített kamera vette minden lépését, és közvetítette a képet több millió tévénéző számára. A történelmi lépésre - és a történelmi mondatra - 22 óra 56-kor került sor. Armstong bal lábával a Hold szürke, poros talajára lépett, és óvatosan sétálni kezdett.

Egy történelmi jelentőségű beszélgetés

1969. július 20-21. A Föld lakóinak kereken egynegyede lett részese a televízió jóvoltából a történelem méltán legszenzációsabb rádióösszeköttetésének. A beszélgetés 384 ezer km utat tett meg a három színhely - a houstoni központ, a Holdon lévő Mare Tranquillitatis (Nyugalom Tengere) és a Hold körül keringő Columbia parancsnoki kabin között.

Armstrong (továbbiakban: Ar): „Houston, itt a Tranquillitatis-bázis jelentkezik! Az Eagle (Sas) leszállt."



Cap Com (összeköttetés-felelős, Charles M. Duke asztronauta Houstonból, a továbbiakban : C. C.): „Halló, Tranquillitatis, észleljük önöket a felszínen! Iriggyé tettek. Ismét lélegzethez jutunk. Köszönet."

Collins (a Columbiából, a továbbiakban: Co): „Fantasztikus!"

Ar: „Houston, a befejező szakasz nagyon hosszúnak tűnhetett. Az automatikus leszállási rendszer közvetlenül egy ... kráterbe vezetett bennünket, melyben tömegesen nagy sziklatöredékek és kövek vannak ..., így szükségessé vált, hogy kézi vezérléssel átrepüljünk a kőmező felett, hogy a leszálláshoz félig-meddig alkalmas terepet találjunk."

C. C.: „Halló, Tranquillitatis, ez innen nézve csodálatos volt. Vége."

Aldrin (a továbbiakban: AJ): „Körülnézünk majd a környéken alaposabban is. De innen nézve olyan benyomást tesz ránk, mintha a legkülönbözőbb formák gyűjtőhelye lenne, a rögök szegletesek, szemcsések, a kőzetek csaknem minden változata előfordul... No és a színek! Ezek ... olyasmiről itt, hogy egy szín dominálna, vagy hogy egy főszín létezne, nem lehet beszélni; ezeknek a köveknek és sziklatöredékeknek mintha érdekes, saját színük lenne. Vége."

C. C.: „Halló, Tranquillitatis! Engedjék meg, hogy közöljük, hogy ebben a teremben csak mosolygó arcú embereket lehet látni, de mosolyog az egész emberiség is itt a Földön. Vége."



Ar: „Ezek közül kettő itt fenn van”

Co: „De ne feledkezzenek meg arról se, aki a parancsnoki fülkében ül... köszönet Önöknek, Houston, hogy számomra is kapcsolatot teremtettek. Én a cselekményből kimaradtam."

C. C.: „Halló, Columbia! ... Mondjon valamit! Nekik is hallaniuk kell ..."

Co: „Köszönöm. Csak tartsd ott fenn a pályán készenlétben azt a bázist!"

C. C.: „Tranquillitatis bázis ... Houston. Valamennyi paraméter rendben van (normális az üzemanyag- és az oxigénfelhasználás). Minden tekintetben rend van ... minden tökéletes. Vége."

Ar: „Bizonyára érdekli Önöket, hogy én nem hiszem, bármilyen nehézségünk is lenne az egyhatod g (földi nehézségi gyorsulás értéke - a szerk.) megszokásával, legalábbis amikor e környezetben mozgunk."

C. C.: „Halló, Tranquillitatis! Észleljük Önöket. Vége."

Ar: „Az ablak előtt egy meglehetősen sima felszínű síkság van, amelyet kráterek szabdalnak fel. A kráterek nagy része öt és ötven láb közötti, néhány kisebb kráterperem húsz-harminc láb magasnak látszik - legalábbis az én becsléseim szerint -, és szó szerint véve ezernyi az egy-két lábnyi kráter az egész környéken. Néhány száz lábnyira előttünk éles tömböket látunk, ezek valószínűleg két láb nagyságúak, és éles peremük van. És látunk még éppen ... előttünk egy dombot is: nehéz megbecsülni a távolságát, fél vagy esetleg egy egész mérföldnyire is lehet." A beszélgetést a Holdra való kiszállás előkészületei követik, Armstrong létrán leereszkedik a Hold talajára.

Ar: „Most a létra lábánál vagyok. Az LM (Lunar Modul) csak egy-két hüvelyk mélyen süllyedt a felszínbe, annak ellenére, hogy a talaj finom szemcsével borítottnak tűnik, ahogy feléje közeledem. Csaknem olyan, mint a por. Itt is, ott is igen finom. Most elhagyom a holdkompot. Ez kis lépés egy embernek, de óriási ugrás az emberiségnek."

A hazatérés izgalma

"Buzz" Aldrin 23 óra 11 perckor csatlakozott Armstronghoz. A két űrhajós fényképeket készített a Hold felszínéről, kitűzte az amerikai zászlót, elvégzett néhány egyszerűbb tudományos vizsgálatot, és a houstoni központon keresztül váltott pár szót Richard M. Nixon elnökkel. Július 21-én reggel 1 óra 11 perckor már mindkét űrhajós a leszállóegységben volt, és az ajtót lezárták. Armstrong és Aldrin az éjszakát a Holdon töltötte, majd délután 1 óra 54-kor a Sas elindult az Apollo központi egysége felé. Az űrhajósok egy táblát hagytak az égitest felszínén, melyen ez volt olvasható: "Ezen a helyen léptek a Föld bolygó emberei először a Holdra - A. D. 1969. július - Békével jöttünk az egész emberiség nevében."



Öt órával később a leszállóegység összekapcsolódott az Apollóval, amely július 22-én délután 12 óra 56-kor megkezdte útját hazafelé. Az Apollo 11 biztonságban érkezett a Csendes-óceánra július 24-én délben.

Az expedíciót még öt sikeres Apollo-utazás követte. Az utolsó emberek, akik a Holdon jártak - Eugene Cernan és Harrison Schmitt, az Apollo 17 űrhajósai - 1972. december 14-én hagyták el az égitestet. Az Apollo-program rendkívül költséges volt, és rengeteg munkát emésztett fel. Becslések szerint összesen 400 ezer tudós, mérnök és szakember dolgozott rajta, és 24 milliárd dollárba került (ez a dollár mai értékén számolva megközelíti a 100 milliárd dollárt).

A holdraszállás hatalmas költsége sokaknál kiverte a biztosítékot. Aldrint országjáró körútja során tojásokkal és paradicsommal is megdobálták, amikor 1969-ben a vietnámi háború miatt tüntető diákok közé merészkedett. “Ahelyett, hogy büszkék lennének, utálkozva gondolnak ránk, mert elherdáltunk egy csomó pénzt, miközben háború és éhínség sújtotta a földet” - emlékezett.

Az Apollo-programmal párhuzamosan persze a szovjetek is szerettek volna minél előbb embert küldeni a szomszédos égitestre, ám a hordozóeszköz fejlesztésének kudarca miatt ez nem sikerülhetett, és az egységes irányítás hiánya miatt végül 1976-ban leállították a programot.