Így lett romantikus nemzetképünk hőse Dugovics Titusz

A hagyomány szerint Dugovics Titusz 1456. július 21-én vált az önfeláldozó magyar hősiesség jelképévé, amikor Nándorfehérvár falainál magával rántott egy törököt. Szőcs Tibor a Hadtörténelmi Közlemények 2009/1-es számában a Dugovics-legenda különböző rétegeit vizsgálta meg.

Hallgatag kortárs források

Nándorfehérvár ostromának forrásait szinte teljes egészében kiadták, ezek segítségével az ostrom lefolyását már többen, igen részletesen feldolgozták. Végigtekintve a kútfőket, csak egyetlen helyen található utalás a hőstettre, Antonio Bonfini A magyar történelem tizedei című munkájában. A szerző nem nevezte meg a magyar hőst. „Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé, a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe […]. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.” Fontos azt kiemelni, hogy Bonfini forrásként egy szóbeli hagyományt (emlékeznek, memorant) jelölt meg.

Bonfini egy későbbi esemény kapcsán is élt az önfeláldozó hős felelevenítésével. Mátyás 1463 karácsonyán visszafoglalta a töröktől a boszniai Jajca várát, a következő év nyarán II. Mehmed szultán a vár visszavételével próbálkozott. Az utolsó nagy török roham kapcsán az itáliai történetíró a következőket vetette papírra: „Megemlékeznek egy magyar ragyogó hőstettéről, aki észrevette, hogy egy török ki akarja tűzni a császári jelvényt az egyik toronyra, mire a magasból a támadóval együtt levetette magát a mélybe, hogy továbbra is Corvinus zászlaját lássa mindenki.” Bonfini ismét a szóbeli hagyományt jelölte meg az információ kútfőjeként. A Jajcánál szereplő vitéz azért is izgalmas, mert más forrás is megemlítette cselekedetét. Egy közeli erősség kapitánya, Michailovic Konstantin a 15-16. század fordulóján megírta emlékiratait, délszláv elemekkel kevert középkori lengyel nyelven. Ő összefüggést látott a török visszavonulása és a hőstett között. A kutatás kimutatta, hogy talán ő autentikusabb forrásnak tűnik.

A két forrás közül Bonfinié volt a híresebb. 1543-ban kiadták Bonfini első három tizedét, amely a nándorfehérvári és a jajcai eseményeket is magukban foglalták. 1545-ben Bázelban németül adták ki ezt a részt, majd 1568-ban szintén Bázelban Zsámboki János megjelentette az egész művet latinul. 1581-ben Frankfurtban jelent meg a teljes német fordítás. A nyomtatott művek Európa –szerte megjelentek, és más történetírók is felhasználták Bonfini szövegét. Az önfeláldozó hős alakja pedig a 16-17. században önálló életre kelt.

Johannes Dubravius cseh krónikás 1552-ben jelentette meg Csehország történetét tárgyaló munkáját. A szerző eléggé tágan értelmezte országának históriáját, így sort kerített a nándorfehérvári ostrom bemutatására is. A törököt saját magával mélybe vető vitéz története nem igazán változott, bár egyrészt cseh katonának tulajdonította a tettet, másrészt egy párbeszédet is beszúrt, amelyet Kapisztrán Jánossal folytatott. A cseh „mikor látta, hogy egy török a török hadijelvénnyel és zászlóval már feljutott a falra, és hogy ez a katonák közül többeket félelemmel töltött el, birkózva átkarolván a csúcsra feljutni készülő törököt, megkérdezte a lentebb álló Kapisztránt. Ha – mondta – a saját akaratomból a falról ezzel a kutyával levetem magam, ott együtt meghalván, mit gondolsz, mi lesz a lelkemmel? Ő azt felelte: kétség kívül üdvözülni fog.” Valószínűleg Bonfinitől vette a történet ötletét, mivel a többi általa felhasznált szerző nem emlékezett meg erről. Dubravius műve nyomán a cseh vitéz/zsoldos tette hamar elterjedt. A csehországi illetőségű szerzők új „nemzeti” hőst hoztak a nagyvilág tudomására.

A kora újkori, újkori magyar történetírók egyáltalán nem emlékeztek meg a hőstettről. Székely István 1559-ben jelentette meg krónikáját. Bonfinit elvileg ismerhette, de a cselekmények elbeszélésekor Thuróczy János opusához nyúlt. Felvázolta ugyan a török ostromot, de az önfeláldozó hős mozzanatára nem tért ki. Heltai Gáspár figyelme sem irányult erre a tettre. A szerző alaposan kiaknázta Bonfini Tizedeit, de csak a szövegkörnyezetet adta vissza Nándorfehérvár és Jajca esetében. Zrínyi Miklóst sem „hatotta meg” a vitéz hőstette. A 17. század kiváló írója Bonfini művét bizonyosan használta. Jajca ostromának leírásakor egészen biztos, hogy figyelmesen elolvasta a szerzőt, de amikor Mohamed visszafoglaló kísérletét részletezte, a névtelen tettét említés nélkül hagyta. A komplett magyar krónikát alkotó Pethő Gergely is követte elődei hozzáállását, sőt a XVIII. századi, már tudományosnak tekinthető történetírás is hasonló álláspontra helyezkedett. Timon Sámuel, Palma Károly Ferenc, Pray György és Katona István egyre részletesebb Magyarország történetei nem találták felidézésre méltónak ezt a momentumot.

Élénk nemzeti emlékezet

A történeti népszerűsítő munkák azonban másként viszonyultak a vitéz cselekedethez. Pétzeli József 1788-ban adta ki a Haszonnal mulattató mesék című művét. Az, hogy Jajca várába helyezte a tettet, jól mutatja, hogy a hős alakja ekkor még nem szilárdult meg. A szerző a magyar vitézt második Decius-ként emlegette, illetve, hogy feláldozta magát a hazáért. Nála jelent meg az a motívum is, hogy a tett és a vár megvédése között egyértelmű összefüggés található. Hatvany Pál 1796-ban már Nándorfehérvárra helyezte az eseményeket, 1809-ban Kisfaludy Sándor pedig már a legnagyobbakhoz hasonlította az önfeláldozó katonát.

Kisfaludy későbbi drámájában is megemlékezett a vitézről. Az ostrom után ugyanis Rozgonyi Sebestyén mesélte el a történetet V. László királynak és Cillei Ulriknak. Rozgonyi azonban nem ismerte a hős nevét. A korszakban a vitéz alakja szépirodalmi figura lett, Vörösmarty Mihály két költeményt is szentelt neki. A 18-19. század fordulóján a nem magyar ajkúak is felfedezték a nándorfehérvári tettet. A szepességi származású, de Bécsben élő Johann Karl Unger közzétett egy balladát Hans Körmend, avagy a Haza felszentelése címmel. Ő volt az első, aki megnevezte a vitézt, aki szerinte a Hans Körmend, azaz Körmend(i) János nevet viselte. Nem lehet pontosan tudni, hogy milyen forrás alapján állította ezt. Nincs kizárva, hogy az ő személyes ötlete volt.

A döntő fordulatot Döbrentei Gábor indította el. A Tudományos Gyűjtemény 1824. évfolyamában hozta a nagyvilág tudtára az addig névtelen hős személyét. Beszámolója szerint, amely Dugovics Titus, ki magát, csak hogy Nemzete győzzön, halálra szánta címet viselte, 1821-ben Szombathelyen járt, ahol Horváth József Elek költő egy beszélgetés során megemlítette, hogy fény derült a nándorfehérvári hős nevére. A vármegye egyik esküdtje, Dugovics Imre birtokában volt Mátyás király egyik adománylevele, amelyben Bertalanra, Dugovics Titusz fiára birtokot ruházott. Ez az oklevél valójában egy másolat volt, amelyet Kresznerics Ferenc plébános készített az eredetiről.

Bizonyítéknak tűnt továbbá a Bercsényi Miklós 1705-ben Dugovics György számára kiállított menlevele. Ebben Bercsényi megemlítette, hogy György most a németek embere, egyébként pedig „kinek Tit Eleje Belgrádi toronál Magyar mód el holt”. Harmadik bizonyíték egy 1588. december 27-i datálású oklevél, amely szintén megemlítette a „nagy withiz Belgrády Thitus”-t. Ezt a három kútfőt közölte Döbrentei, aki több oldalon keresztül bizonyította Titusz magyar voltát. Néhányan reagáltak a közleményre, de Döbrentei újabb cikkek próbálta bizonyítani igazát, de a magyar közvélemény nem fogadott volna el egy „szláv” hőst.

A vasi helytörténet, különösen a nagysimonyiak különösen büszkék Dugovics Tituszra. A falu hagyománya sokáig úgy tartotta, hogy maga Titusz is ott született. Több emlékművet avattak, az általános iskolát is róla nevezték el. 2006. július 21-én, a hőstett 550. évfordulóján fa-emlékoszlopot állítottak. Dugovics hírnevét az irodalomnak és a művészetnek köszönhette. Wagner Sándor 1859-ben festette meg az epizódot megörökítő képet. Igaz a jelenet némileg eltér a Bonfini által közölt eseménytől. Kisfaludi Stróbl Zsigmondot is megihlette a téma. A szépirodalmi alkotások közül Jókai Mór és Mikszáth Kálmán műveit érdemes kiemelni.

Velük párhuzamosan a ponyvairodalomban is nagy népszerűségnek örvendett a nándorfehérvári hőstett. A drámaírók időnként egész furcsa szerepet szántak Dugovicsnak. Hollós Korvin Lajos Hunyadi című drámájában például kezdetben Cillei bérgyilkosaként jelent meg, akinek meg kell ölnie Hunyadi Jánost, később azonban átállt hozzá. Kodály Zoltán 1956-ban Vörösmarty A nándori toronyőr című versét írta át férfikari kórusműre. A kilencvenes években többen kritika alá vették Dugovics személyét. A Magyar Nagylexikon 1998-ban megjelent szócikkében Rácz György, Engel Pállal egyeztetve már komoly kétségeinek adott hangot.

Az impozáns historiográfiai áttekintés után a három forrás vizsgálata következik. Mátyás 1459-ben a Pozsony megyei Tejfalut adományozta Dugovics Bertalannak. Házi Jenő részletesen foglalkozott Pozsony vármegyével, ő azonban gyűjtésébe ezt az oklevelet nem vette be. Ugyanakkor más források alapján kizárható, hogy a Dugovics família birtokos lett volna Pozsony megyében. Valószínű, hogy a Döbrentei által közölt oklevél hamis: az ehhez felhasználtat 1459. június 22-én állították ki. Ebben Sitkei Bertalan kapott birtokot valahol Vas megyében. A hamisítást minden bizonnyal tudós vénájú ember követte el, elképzelhető, hogy a tettest Kresznerics Ferenc plébánosban kell keresni, aki Dugovics Imre kérésére készíthette el a dokumentumot. Hasonlóan gyanús Bercsényi 1705-ös menlevele is. A szöveg nem igényelte a híres ős megemlítését, ráadásul a Rákóczi-szabadságharc idején a nándorfehérvári hős személye egyáltalán nem volt (köz)ismert.

Az 1588-ban kiállított oklevéllel kapcsolatban is fenntartásokat lehet megfogalmazni. A forrás szerint már a Dugovics család már ekkor rendelkezett nemességgel, azonban a tények azt mutatják, hogy a famíliát csak I. Lipót nemesítette 1674. augusztus 25-én. Az oklevelek ilyen jellegű manipulálása összefüggésbe hozható azzal a vizsgálattal, amelyet a Dugovics család nemességével kapcsolatban folytattak le a 19. század elején. A per végül kedvezően ért véget, azonban Imre mégis szükségesnek tartotta, hogy – az esetleges további pletykák megelőzése végett – ilyen kiváló őst kreáljon magának és családjának. De azt sem zárhatjuk ki, hogy Imre „csupán” nagyobb dicsőséget kívánt elérni a híres „rokon” révén.

A 15. századi források vizsgálata azt mutatja, hogy keringett valamiféle történet egy ismeretlen katonáról, aki így adta bizonyságát hősiességének. A 18-19. század fordulóján ezt a vitéz tettet fedezte fel újra a magyar történelmi emlékezet, amely a romantikus nemzeti múlt-kép egyik fontos epizódja lett. Az 1820-as évek elején ezt a hírességet használta ki Dugovics Imre, aki saját családját kívánta rokonságba hozni a belgrádi hőssel. Céljai elérése érdekében a hamis oklevelek gyártatásától sem riadt vissza. Azonban ő sem gondolta, hogy Döbrentei Gábor lelkesedésének köszönhetően Dugovics Titusz alakja bekerül a nemzeti panteonba.