Rendeződhet a horvát-szlovén határvita
Horvátország elfogadja közvetítőnek az Európai Uniót a Szlovéniával folytatott határvitában. Az erről szóló közleményt Stipe Mesić elnök, Ivo Sanader kormányfő és horvátországi parlamenti pártok vezetőinek tanácskozása után adták ki Zágrábban. A dokumentum hangsúlyozza: a párbeszéd feltétele, hogy a jogvitát véglegesen a hágai Nemzetközi Bíróság előtt rendezze a két állam. Cikkünkben felidézzük, hogy miről is szól a vita, és valójában hol húzódnak a problémás határok.
Határvita a történelmi előzmények tükrében
Az utóbbi hetekben a magyar média is sokat foglalkozott Horvátország és Szlovénia viszonyával. A Jugoszlávia felbomlása óta megoldatlan határvita Horvátország uniós csatlakozási szándékával új fejezetéhez érkezett, Zágrábnak ugyanis szüksége van - az Unió tagállamaként helyzeti előnyben lévő - Szlovénia támogatására is. Ljubljana azonban nem hajlandó engedni, mivel Horvátország csatlakozási dokumentumai olyan törvényekre hivatkoznak, amelyekben a határvonalat a horvát fél egyoldalúan határozza meg. A horvát csatlakozási tárgyalásokon megakadályozták több új fejezet megnyitását, illetve lezárását.
Római örökség Pulában
A két ország között több kérdés vár megoldásra. Jugoszlávia széthullása után a Ljubljanska banka nevű pénzintézet jogutód nélküli megszűntével horvát magánszemélyek nagy összegű megtakarításai tűntek el, de a jugoszláv időkben közös beruházásként épített, szlovén területen fekvő krškói atomerőmű körül is rengeteg a megoldatlan probléma. A legégetőbb azonban a határvita ügye. A keleti határ követi a két nemzetet tömörítő államalakulatok között történetileg kialakult határvonalat, ám itt is akad jó néhány vitás szakasz. A Mura folyó medrének természetes változása és szabályozása miatt például a kataszteri nyilvántartás alapján mindkét ország rendelkezik területekkel a túlparton. Hasonló okokból egyéb folyóvizek alkotta határok is kérdésesek, de ezen kívül is több száz hektárnyi vitás terület van.
Horvátország és Szlovénia isztriai határszakaszának ügye azonban teljesen más. Egyrészt a történelem során, 1945 előtt a két népet Isztria területén határvonal nem választotta el, másrészt a szlovén tengeri kijárat miatt a terület gazdasági és kereskedelmi jelentősége lényegesen nagyobb. Éppen emiatt a leghevesebb vitát az isztriai szárazföldi és legfőképpen a tengeri határvonal kérdése váltotta ki.
Az Isztriai-félszigeten jelenleg három ország osztozik: a nagy részét birtokló Horvátországon kívül Szlovénia és Trieszt, valamint a kikötővároshoz vezető széles földsáv révén Olaszország. E földrajzilag egységes, mediterrán éghajlatú terület története igen sokszínű. Nevét illír „őslakóiról“ kapta, akik egészen az i.e. 177-ben bekövetkező római hódításig uralták. A római uralom alatt (részben illír települések helyén) épültek ki Isztria legnevesebb városai, mint Tergeste (Trieszt), Parentium (Poreč) és Pietas Julia (Póla, Pula). A római befolyást - némi longobárd és gót korszakot követően - a kulturális szempontból szintén jelentős nyomokat hagyó Bizánci Birodalom fennhatósága váltotta fel, I. Justinianus idején (i.sz. 538-ban).
A szláv törzsek a 6-7. század folyamán jelentek meg Európa ezen részén, a tartós szláv betelepülést azonban a romanizált illír és kelta lakosság ellenállása akadályozta meg. Jelentős szláv beáramlásra a félsziget Frank Birodalomhoz történő csatolása után került sor, a frank földesurak ugyanis földjeikre sok szláv földművest telepítettek. A nagyobb tengerparti városok többsége azonban képes volt autonómiájának megőrzésére, a középkori Horvát Királyság pedig csak Isztria kis keleti sávjára tudta kiterjeszteni fennhatóságát.
Az Isztria-szerte sokhelyütt ma is látható oroszlános címerek a Velencei Köztársaság korából maradtak fenn, amely államalakulat a 13. század végétől egészen a 18. századig uralma alatt tartotta a félsziget nagy részét. A tengeri kijárat miatt különösen érdekelt Habsburgok, a Trieszt feletti fennhatóság átvételével, a 14. század utolsó negyedében jelentek meg a térségben. A 16. századtól a török hódítások elől menekülő népcsoportok telepedtek le Isztriában, tovább színesítve a terület etnikai összetételét. Napóleon hódításainak korában, 1809-ben Illyria Tartomány része lett, majd a lipcsei csatát követően az uralmukat helyreállító Habsburgok az Illír Királyság néven egyben tartott illír tartományokat végül csak 1849-ben osztották fel. Isztriát összevonták Görz-Gradiskával és Trieszttel. Az így kialakult, közös császári helytartóval rendelkező területet Tengermelléknek (Küstenland) nevezték el.
Olaszok és megszállók
A 19. században az isztriai kulturális és politikai élet egyértelműen olasz irányítású volt. A lakosság többségét kitevő horvát és szlovén népesség ekkor még javarészt paraszti életmódot folytatott. Az ekkoriban csak alakulóban lévő polgárságuk körében a nemzeti érzést a horvátországi illír mozgalom tagjai ébresztették. A szlovének politikai öntudatra ébredése először 1848-ban jelentkezett. A horvátok és a szlovének nemzeti jogaik védelmében, a nyelvi-kulturális egyenjogúság elérése érdekében együttműködtek. Az „olaszosítás” elkerülésére az 1870-es évektől újságokat és egyleteket alapítottak, a 20. század elején pedig már közös politikai egyesületek létrehozásáig is eljutottak (Horvát-Szlovén Nemzeti Párt).
Az első világháborút követően a Monarchia felbomlásával nem teljesülhettek azok elképzelései, akik Isztriát a délszláv államhoz szerették volna csatolni. Olaszország az 1920-ban megkötött rapallói szerződés értelmében elfoglalta a nyugati szlovén- és horvátlakta területeket. Az olasz uralom alatt maradt délszláv nyelvű lakosság számára a két világháború közötti időszak rendkívül nehéz volt. Az olasz hatóságok intézkedéseinek hatására kifejezetten veszélyeztetett helyzetbe kerültek: iskoláikat bezárták, korlátozták nyelvhasználatukat, sokakat névváltoztatatásra kényszerítettek.
A második világháború alatt először a londoni jugoszláv emigráns kormány hozta szóba a nyilvánosság előtt Isztria ügyét. 1941 nyarán brit forrásokra hivatkozva annak Jugoszláviához csatolását jósolták. 1943 szeptemberében a népfelszabadító mozgalom szervei sorra hozták a később elfoglalt területek Jugoszláviához csatolásáról szóló határozatokat. Ezeknek a nemzetközi jog szerint különösebb jelentősége nem volt, de jelezték a területen élők akaratát. Az isztriai olasz pártok mindegyike elvetette a Jugoszláviához való csatlakozást. Ez alól nem jelentett kivételt az Olasz Kommunista Párt (OKP) sem, holott tagjainak nagy része részt vett a partizánmozgalomban. Jelentős befolyással volt a dolgok menetére, hogy a Komintern már 1942 közepén határozatot hozott, miszerint az OKP-nak át kell engednie Isztriát. Olaszország kapitulációját követően, 1943 októberében a szlovénlakta területek nagy részét megszállás alatt tartó náci Németország Isztria nagy részét is elfoglalta. Az usztasa vezetésű Független Horvát Állam (NDH) pedig megszállta Fiumét (Rijeka) és Isztria egy kisebb keleti sávját is.
Tito 1945. március 9-i rádióbeszédében kijelentette, hogy a délszláv állam területén kívül eső nemzeti részeket Jugoszláviához fogják csatolni. A ma Szlovéniához és Horvátországhoz tartozó isztriai területekről először az USA, Nagy-Britannia és Jugoszlávia 1945. június 9-én, Belgrádban kötött megállapodása rendelkezett. A megegyezés szerint a két világháború között olasz megszállás alatt lévő, Júliai tartománynak nevezett területet két megszállási övezetre osztották. Az A-zóna, amely Trieszt és Görz (Gorizia, Gorica) körzetén kívül az Isztria déli részén lévő Póla (Pula) városát is magába foglalta, szövetséges igazgatás alá került, a B-zóna pedig jugoszláv fennhatóság alá. A két zóna határát az ún. Morgan-vonal mentén húzták meg. E vonal déli része a mai szlovén-olasz határ mentén húzódott, Trieszttől északra azonban annál keletebbre. Érdekesség, hogy Jugoszlávia nemsokára bevezette az ún. jugo-lírát, amely csak a B-zónában volt használatban.
Mindkét zónában jelentős katonai erők állomásoztak. Az A-zónában Anders tábornok parancsnoksága alatt csak a lengyel katonák száma meghaladta a 120 ezret (!). A párizsi békével, 1947. február 10-én végül Jugoszlávia megkapta a teljes B-zónát, valamint Pólát (Pula) és környékét, Szlovénia területén pedig a Morgan-vonaltól nyugatabbra húzták meg a határokat. Ezzel Jugoszlávia területe összesen 7.000 km2-el bővült, melynek lakossága meghaladta a 470 ezret.
Határváltozások a 20. században
A jugoszláv-olasz határ kérdése azonban nem oldódott meg véglegesen, francia javaslatra ugyanis létrehozták a Trieszti Szabad Területet (TSzT), melyet szintén két zónára osztottak. E terület A-zónája is szövetségi, B-zónája pedig jugoszláv katonai igazgatás alá került. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország már 1948 márciusában nyilatkozatott adott ki, miszerint a TSzT Olaszországhoz csatolása mellett vannak. Jugoszlávia a szovjet-jugoszláv viszony megromlása miatt jelentős hátrányba került, de nem volt hajlandó engedni. A tárgyalásokon folyamatosan azt hangoztatták, hogy nem mondanak le a TSzT B-zónájáról, de Triesztről sem. Olaszország pozícióit erősítette az ország fokozatos közeledése a nyugati hatalmakhoz, valamint az a tény is, hogy a trieszti helyhatósági választásokon az Olaszországhoz való csatlakozást támogató polgári pártok győztek.
Végül 1954. október 5-én a londoni egyezménnyel végleg felosztották a TSzT-t is. A teljes B-zóna és az A-zóna kicsiny (11 km2) területe Jugoszláviához került, az A-zóna nagy része, tehát Trieszt városa és a hozzá vezető földsáv Olaszország része lett. Jugoszlávia népessége újabb 62.700 lakossal nőtt, de a jelentős szlovén és némi horvát lakossággal rendelkező Trieszt elvesztését nagy veszteségként könyvelték el. A londoni szerződéssel tulajdonképpen megoldódott az olasz-jugoszláv határ kérdése, jogilag azonban csak az 1975. november 10-én aláírt osimói egyezmény zárta le a kérdést. A végleges rendezés elhúzódásának okát abban kell keresnünk, hogy az olasz kormány saját nyilvánossága előtt nehéz helyzetben volt az újabb területvesztés miatt és Jugoszlávia is nehezen nyugodhatott bele Trieszt elvesztésébe.
A belső határoktól Jugoszlávia felbomlásáig
A második Jugoszlávia külső határai tehát így alakultak ki, a jugoszláv tagköztársaságok belső határainak ügye azonban nem rendeződött ilyen egyértelműen. A köztársaságok határait az etnikai vagy a történelmi elv alapján határozták meg. Bosznia-Hercegovinától eltekintve általában az etnikai elv volt a döntő. A szlovén-horvát etnikai határ meghatározása azonban nem volt egyszerű. Tudvalevő, hogy azonos nyelvcsoporthoz tartozó népek esetében általában nincs éles nyelvhatár és az egyes falvakban az erős regionális tudattal rendelkező lakosság nemzeti öntudata is kezdetleges szinten állt. A 19. századi források szerint a szlovén-horvát nyelvi határ Isztria nyugati részén még a nagyrészt a mai határt jelentő Dragonja folyótól mintegy 15 kilométerrel délebbre, a Mirna folyónál húzódhatott. A 20. század második negyedében azonban a két folyó közötti terület már horvát többségűnek számított.
Az első, hosszútávon is meghatározónak bizonyult határkijelölés 1944. február 10-én történt. Egy Malija nevezetű szlovén falucskában „az operatív feladatok könnyítésére” elhatárolták a szlovén és horvát népfelszabadító mozgalom által ellenőrzött területeket. A jelenleg elérhető források alapján nem világos, hogy Milan Guček, a Szlovén Népfelszabadító Front kerületi bizottságának titkára és Andrija Babić, a Horvát Kommunista Párt területi bizottságának képviselője milyen felhatalmazás alapján egyezett meg. A határt nagyjából a mai határ szerint húzták meg, vagyis alapvetően a Pirani-öbölbe torkolló Dragonja folyó mentén. Az így meghúzott határtól északra horvát lakosságú település nem volt, délre viszont maradtak szlovénok.
1944 áprilisában néhány szlovén falu kérte Szlovéniához csatolását, és valóban a szlovén koperi járáshoz osztották őket. 1947-ben viszont újra horvát fennhatóság alá kerültek. 1954-ben, a TSzT felosztásával a Szlovén Népköztársaságé a koperi, a horvátoké pedig a bujei kerület lett. A két tagköztársaság isztriai határszakaszának korrekciójára legközelebb 1956-ban került sor: Szlovéniához került 8 falu. Felsőbb utasításra minden egyezkedés a „testvériség” jegyében folyt, a jelentésekből azonban az derül ki, hogy a horvát partizánok és a helyi szlovén lakosság között sok helyütt voltak feszültségek. Nem egészen világos, hogy ki és mikor döntött a föderális egységek határairól, a döntések feltehetően a magas pártvezetés köreiben születtek. A köztársasági funkcionáriusok sokszor nem akartak vagy nem is tudtak fellépni a meghúzott határok ellen. Sok esetben a föderális állam belső határait csak adminisztratív formalitásnak tekintették, és a határvonalakon vitázni a nemzeti kérdés (főleg horvát-szerb viszonylatban jelentkező) érzékenysége miatt sem volt célravezető.
A tengeri határok
1. A Horvátország által (a Račan-Drnov ek egyezmény előtt) javasolt tengeri határvonal.
2. A Račan-Drnov ek egyezmény szerinti tengeri határvonal.
3. A Račan-Drnov ek egyezmény szerint Szlovéniának átengedett "tengeri folyosó".
4. A Račan-Drnov ek egyezmény szerint kialakított horvát "tengeri exklávé".
5. Tengeri határ Olaszországgal (az 1957-es osimói egyezmény alapján).
6. A Račan-Drnov ek egyezmény szerint Horvátország által Szlovéniának átadni tervezett tengeri terület.
A helyzet Jugoszlávia felbomlásáig alapvetően nem változott. A két ország 1991-es függetlenné válásakor elfogadta a Badinter-bizottság döntését, miszerint a jugoszláv köztársasági határok legyenek az utódállamok külső határvonalai. A jugoszláv törvények alapján azonban a tagköztársaságok között a tengeren nem volt határ, Jugoszlávia teljes tengeri területe „közös víznek” számított. A szlovén fél a jugoszláv idők gyakorlatára hivatkozva a teljes Pirani-öböl feletti fennhatóságot szerette volna, valamint kijutást a nemzetközi vizekre.
A horvát értelmezés szerint a tengeri határ a Pirani-öböl közepén húzódik és Szlovénia csak a horvát vizeken keresztül juthat ki a nemzetközi tengerre. A kérdés Ivica Račan horvát miniszterelnök és szlovén kollégája, Janez Drnovšek 2001-ben aláírt megállapodásával megoldódni látszott. A szlovének a Pirani-öböl 80%-áért és a horvát vizekből kialakított, a nemzetközi vizekkel összeköttetést biztosító, 3.600 méter széles „tengeri folyosóért“ cserébe csekély mértékű területi kompenzációt vállaltak Isztria területén és a Mura mentén. A megállapodás azonban nem lépett életbe, mert a horvát szábor nem ratifikálta azt. A két ország között folyamatosan téma volt az ügy nemzetközi egyeztető fórum elé vitele, amit Szlovénia különféle ürügyekkel többször elhárított.
A határvita kérdése Horvátország EU-csatlakozásának megakasztásával kapott újra nagyobb nyilvánosságot. A szlovén fél érvelése világos: a határt prejudikáló törvényekre hivatkozó dokumentumok elfogadása ugyanis gyakorlatilag azt jelentené, hogy egyetértenek a horvátok határmegállapításával. EU-elnökségük ideje alatt a franciák kompromisszumos megoldásként azt javasolták, hogy Zágráb írásban vállaljon garanciát arra, hogy a csatlakozási tárgyalásokon felhasznált dokumentumok semmilyen formában sem prejudikálják a horvát-szlovén határ még vitatott szakaszát. A horvát kormány erre hajlandó is lett volna, Ljubljana azonban követelte, vállalják azt is, hogy e dokumentumokat azon a nemzetközi egyeztető fórumon sem használják fel, amely elé a határ kijelölésének ügye a jövőben Zágráb szándéka szerint kerülhet. Ez utóbbi követelés tejesítését a Sanader-kormány határozottan visszautasította.
Az egyébként is euroszkeptikus horvát lakosság köreiben az uniós tagsággal szembeni ellenszenv tovább nő, a legutóbbi felmérések szerint már 38%-uk ellenzi a csatlakozást és csak 23%-uk nyilatkozott egyértelműen mellette. Persze ezúttal is napvilágot láttak különféle összeesküvés-elméletek, és valóban nem lehet kizárni, hogy a szlovén vétóban egyes, Horvátország uniós tagságának hátráltatásában érdekelt csoportok tevékenysége is közrejátszik. Annyi azonban bizonyos, hogy a vita megoldását nem segíti a szlovén tengerpartot felszabadító partizáncsapatok nemzeti hovatartozásának firtatása és a másik fél hibás lépéseinek állandó ismételgetése sem. Mindkét fél részéről több kompromisszumkészségre lenne szükség. Bíztatóak az egyre elmérgesedő viszony jobbításán fáradozó civil kezdeményezések. 2008 júniusában például a két ország 6 neves történésze, köztük Peter Vodopivec és Neven Budak hívta fel nyilatkozatában a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára.
A Terra Recognita Alapítvány oldala
