Régészek kutatják a Gallipoli csatateret

Winston Churchill flottaügyi miniszter szivarjával rábökött a térképre és azt mondta: `Menjünk oda`. A Gallipoli-félszigeten a kezdeti sikereket követően a hadművelet végül totális kudarcba fulladt. A politikusok végzetes hibát követtek el azzal, hogy titokban, a katonai szakértők megkérdezése nélkül döntöttek az offenzíváról. Könnyedén elsiklottak néhány formális `apróság` felett, mint a csapatok felszerelése, a terepviszonyok feltérképezése, a szállítási nehézségekről már nem is beszélve. Kilencven év múltán most ausztrál, új-zélandi és török régészek vizsgálják át a térség legjelentősebb katonai régészeti ásatási helyévé vált csatateret.

Három nemzet kutatja a csatamezőt

Chris Mackie, a Melbourne-i Egyetem professzora elmondta, az ausztrál, új-zélandi és török régészek részvételével zajló kutatásban a hagyományos - többnyire temetők feltárására kiterjedő - eljárások mellett elektromágneses felmérés is készül, így a helyszín eddigi legteljesebb történeti és régészeti rekonstrukciója válik lehetségessé.

A felmérés elsődleges célja a legfontosabb lövészárkok, parancsnoki pontok, őrtornyok és fontosabb hadműveleti területek azonosítása. A csatatér és a lövészárkok részletes feltérképezése, a fennmaradt haditérképekkel történő összehasonlítása lehetővé teszi az eseménytörténeti rekonstrukciót és megalapozza a terület megóvásának örökségvédelmi tervét is.

A régészek szerint lehetséges, hogy az antikvitás koráig visszamenően találnak majd leleteket, hiszen már az 1915-ös beszámolókban is sokszor említettek ókori maradványokat, cserepeket. A régész professzor reményei szerint a kutatás leletei a közeli Trója legendás romjaival vetekedhetnek. Mindez kétségtelenül a térség legjelentősebb katonai régészeti ásatási helyévé avatja Gallipolit.

Kiút az állóháborúból

Az 1914-es év végére az európai frontokon állóháború alakult ki, előrevetítve a harcászatban bekövetkezett változásokat. Erre egyik hadviselő fél sem volt felkészülve, a politikai és katonai vezetés mindkét oldalon bízott a gyors győzelemben. A kérdés ezt követően magától adódott, hogyan oldják meg a kialakult patt helyzetet.

A "szereplők": Hamilton, Musztafa Kemál, Kitchener és Joffre

Habár Joffre (francia főparancsnok) szüntelenül hangoztatta vízióját, egy a nyugati fronton végrehajtandó döntő támadásról, a szakértők azonban tudták, hogy a terv kivitelezhetetlen. Kitchener (angol hadügyminiszter) a következőket írta Sir John Frenchnek 1915. január 2-án: "....a francia hadsereg nem képes kellő mértékben áttörni a német védelmi vonalakat ahhoz, hogy kiűzze a német erőket Észak-Franciaországból. Ha ez így van, akkor a franciaországi német vonalakat erődítménynek lehet tekinteni, amelyet nem lehet rohammal bevenni, és nem lehet teljesen körülzárni sem."

Kitchener előrelátását igazolta az 1915. március 10-én indított támadás Neuve Chapelle-nél. Időközben az angol kormányban is egyre inkább előtérbe kerültek, akik ellenezték a nyugati fronton végrehajtandó offenzívát. Elsősorban Lloyd George és Churchill nevét emelhetjük ki. Több tényező is közrejátszott abban, hogy a Gallipoli-félszigetre esett végül a választás. Azt azonban semmiképpen nem mondhatjuk, hogy egy tudatosan jól átgondolt, és harcászatilag precízen előkészített tervről volt szó.

Törökország hadbalépése

Azt már háború előtt is lehetett tudni, hogy Németország meglehetősen szoros politikai és gazdasági kapcsolatokkal rendelkezett Törökországban. Ennek ellenére török szempontból nézve, komoly érvek nem támasztották alá a hadbalépést. Egyszerűen Törökország nem volt abban a helyzetben, hogy háborúzzék. Igaz ugyan, hogy Németországon kívül egyik nagyhatalom sem akart szövetkezni a hanyatló Oszmán Birodalommal.

A két ország 1914. augusztus 2-án írt alá szövetségi megállapodást. Habár a török kormányban éles viták folytak a hadbalépést illetően, a harci és politikai események alakulása a háború pártiaknak kedvezett. Angliával a diplomácia kapcsolatok végleg mélypontra süllyedtek, amikor Churchill utasítására lefoglalták a királyi haditengerészet számára azt a két csatahajót (dreadnought), amelyeket a török kormány rendelt meg. Ez tovább erősítette a közismerten német barát Enver (hadügyminiszter) pasa pozícióját.

A végszót mégis a németek mondták ki. 1914 októberében a Visztula és San folyótól kibontakozó orosz támadás arra késztette a német vezetést, hogy mielőbb bevonja Törökországot a háborúba, ezzel csökkentve a keleti frontra nehezedő nyomást. Hivatalosan 1914. október 31-én lépett be Törökország a háborúba. Harcászati szempontból két (Kaukázus, Szuezi-csatorna) sikertelen offenzívát indítottak 1914-ben. Egyedüli eredménynek talán csak az tekinthető, hogy Nyikolaj (orosz hadsereg főparancsnoka) nagyherceg kétségbeesve kért segítséget Kitchenertől, hogy kezdjenek olyan hadmozdulatba, amely elvonna török erőket a kaukázusi fronttól.

A kérést pedig érdemes volt fontolóra venni, hiszen egyértelmű elutasítás esetén, az oroszok az európai frontról csoportosítottak volna át egységeket a kaukázusi erők megsegítésére. Ennek következtében csökkent volna a német hadseregre gyakorolt nyomás a keleti fronton, amely ahhoz vezetett volna, hogy a német erők egy részét kivonják és átvezénylik nyugatra. Ezt pedig az angol és francia vezetés mindenképpen el akarta kerülni. Rövid ideig úgy tűnt, hogy sikerül mindenfajta nehézség nélkül áthidalni a problémákat. Sackville Carden tengernagy, arról tájékoztatta Churchillt, hogy a flotta képes egymaga elfoglalni a Dardanellákat.

A Gallipoli-hadművelet

Brit hadihajók 1915. február 19-én indították az első támadást a Dardanellák ellen. Komolyabb ellenállásba nem ütköztek és szétlőtték a part menti külső erődöket. A tengerészgyalogosoknál sem alakult másképp a helyzet, minden gond nélkül szálltak partra.

Ekkor azonban óriási hibát követett el a katonai vezetés, ahelyett hogy kiaknázták volna a megszerzett pozícióból származó helyzeti előnyüket, további egy hónapig tétlenkedtek.Időközben Carden idegileg teljesen összeomlott, helyét de Roebeck tengernagy vette át. A következő támadást március 18-án indította a flotta, a körülmények viszont már megváltoztak. A törökök megerősítették az erődöket, így a támadó 16 csatahajó heves ellenállásba ütközött. Ráadásul a török védelemnek arra is gondja volt, hogy az aknaszedő hajókat állandó tűz alatt tartsa. Az eredmény nem váratott sokáig magára, öt csatahajó semmisült meg, ebből három aknára futott.

A kudarc világosan rámutatott arra, hogy a flotta önállóan nem képes áttörést elérni. A brit hadvezetésnek két választása maradt, vagy összehangolják a flottatámadást egy gyalogsági akcióval, vagy feladják a Dardanellák ostromát. Útobbi már csak azért is elképzelhetetlen volt, mert Kitchener presztis kérdést csinált az ügyből. Nem tartotta összeegyeztethetőnek Nagy-Britannia nemzetközi tekintélyével egy esetleges visszavonulást. Régi barátját Sir Ian Hamiltont megbízta, azzal a feladattal, hogy foglalja el Konstantinápolyt. A következő szavakkal kommentálta a parancsot : "Ha sikerrel jár, akkor nemcsak egy hadjáratot nyer meg, hanem a háborút is!" Egy valamit biztosra vehetünk, az offenzíva elkészítésénél óriási baklövéseket követett el ismét a katonai vezetés.

Hátrányos időveszteség

Amikor Hamilton útnak indult, nem rendelkezett megfelelő térképekkel és felszereléssel, a török védelmi rendszerről a legfrissebb információja majdnem tíz évvel korábbi volt. Arról már nem is szólva, hogy az egyetlen reguláris hadosztályon kívül a hadsereg másik része, gyarmatiakból és népfelkelőkből állt össze, akik nem rendelkeztek harci tapasztalatokkal. A habot a tortán mégis az jelentette, amikor kiderült, hogy a létfontosságú felszerelések a szállítmányok aljára kerültek. Az átpakolás jelentős időveszteséggel járt, amely azt vonta maga után, hogy a törökök még jobban megerősítették állásaikat.

Ilyen előzményeket követően vette kezdetét április 25-én a partraszállás. A szövetséges haderő megközelítőleg 70 ezer főből állt, magába tömörítve az ANZAC-ot ( ausztráliai és új-zélandi expedíciós sereg ) és a brit 29. hadosztályt. A védelmet Liman von Sanders német lovassági tábornok vezette, habár az útókor nem az ő nevére emlékszik vissza a harcok kapcsán, hanem az itt méltán hírnevet szerző Musztafa Kemáléra. A világháború kirobbanásakor ellenezte a Németország melletti hadbalépést, de ettől függetlenül teljes odaadással hajtotta végre a rábízott feladatokat.

Germanus Gyulától - az események magyar szemtanúja - pontos leírást kaphatunk Kemálról: "...egy magas, szikár arcú ember volt. Hideg kék szeme átfúrta azt, aki merészen eléje áll, de katonáira apai melegséget árasztott....Ott volt az első sorban, ha veszély fenyegetett, és egyetlen szava, bátor pillantása elegendő erőt adott a csüggedőknek, életet a halandóknak." Ő volt az egyetlen török hadvezér, aki nem veszített csatát a világháború alatt. Egyéb érdemei mellett, Fortunával is bensőséges kapcsolatban lehetett. A partraszállás napján április 25-én, miután elfogyott a lőszerük szuronyrohamot rendelt el, a harc hevében egy gránátrepesz eltalálta, és csak zsebórájának köszönhette az életét, amely felfogta a szilánkot.

A partraszállás

A brit expedíciós sereg öt ponton szállt partra Hunter-Weston vezetésével, a Gallipoli-félsziget déli részén. Három szakaszon nem volt jelentős ellenállás, ennek ellenére az egységek megálltak és nem nyomultak tovább a szárazföld belseje felé. Ez két okból nézve is komoly hibának bizonyult. Egyrészről segítséget tudtak volna nyújtani a másik két részen harcoló alakulatnak, ahol közel sem volt olyan rózsás a helyzet. Másrészről elvághatták volna a török utánpótlási vonalakat. A miért álltak meg kérdésre, igen egyszerű a válasz, Hunter-Weston elég gyengekezű és bizonytalan parancsnok volt.

Az ANZAC egységei - kb. 30 ezer fő, William Birdwood parancsnok vezetésével - a brit erőktől északra Gaba Tepe térségében szálltak partra. Önhibájunkon kívül vallottak kudarcot, pedig a harci szellemmel és bátorsággal nem volt probléma. A természet aznap csúnyán "megviccelte" őket. Egy tengeri áramlat következtében a tervezett ponttól, csak másfél kilométerrel távolabb tudtak partraszállni, így a sík terep helyett magas sziklafalakkal találták szembe magukat. Ádáz küzdelem indult Csunuk Bairt magaslat birtoklásáért, az ember-ember elleni küzdelemben végül győzött a török túlerő.

Germanus Gyula is megemlékezett a harcok hevességéről: "...Hogyan döfi át az ausztrál a paradicsomba vágyó török szívét, mint szeli le az indiai gurka kukri késével a török fejét, és mint hasítja ketté ellenfele koponyáját puskatusával a török, mint szakítja ki kezével a kurd az új-zélandi beleit, és egy pillanat múlva halálos sebében ő is lerogyva a földre."

A szövetségesek stratégia pozíciói kivétel nélkül rosszabbak voltak, mint a törököké, akik az összes magaslatot birtokolták. Összefoglalva, harcászati szempontból nem túl sok minden szólt a támadók mellett, a török védelem bármikor tűz alá vehette a part menti állásokat. Liman von Sanders lövetni is akarta az ellenséges hajókat, hogy ne tudjanak vizet szállítani a szárazföldi csapatoknak, de ezt Enver pasa a leghatározottabban megtiltotta.

A végjáték

Teltek múltak a hónapok, de az áttörés nem sikerült, a török védelem stabilan tartotta magát. Ráadásul a szövetségeseknek még a törököknél is nagyobb problémával kellett szembenézniük, a különböző járványokkal. A higéniai állapotok egyik fronton sem voltak éppen rózsásak, de Gallipolinál a földrajzi viszonyoknak köszönhetően ez különösen igaz volt. A betegségek kegyetlenül tizedelték a sereget. Azt mindenki érezte a brit hadvezetésben, hogy a helyzet tarthatatlan és változtatni kell. Kidolgoztak egy új tervet a félsziget egészének elfoglalására.

Változást jelentett az addigiakhoz képest, hogy egy új helyen a félsziget északi részénél található Suvala-öbölnél jelölték ki a támadás fő irányát. A terv értelmében itt két új hadosztálynak kellett partraszállnia, majd a szárazföld belseje felé nyomulva bekerítenie az ellenséges állásokat. Egyidejűleg az ANZAC-nak is támadnia kellett, hogy elvonja a török erők figyelmét. Viszont ismét megmutatkozott, hogy nem ér semmit a jó terv és a pontos időzítés, ha rossz a parancsnok.

Jelen esetben, arra a Fredrick Stopfordra bízták a parancsnoki teendők ellátását, aki soha nem vezetett egyetlen ütközetet sem, és már 1909-ben visszavonult. Stopford kinevezése is jól példázta, azt a kialakult gyakorlatot az angol hadseregben, hogy a parancsnokokat nem tehetségük, hanem életkorúk szerint választották ki.

A hadművelet augusztus 6-án indult, Stopford 20 ezer katonája mindenfajta ellenállás nélkül partraszállt a Suvala-öbölnél. Az időzítés tökéletesen sikerült, a törököket teljesen váratlanul érte a támadás. Ekkor Stopford ahelyett, hogy tovább folytatta volna az offenzívát a félsziget belseje felé, parancsot adott a csapatoknak, hogy ássák be magukat. Végül felettesének Hamilton tábornoknak kellett odamennie, hogy rávegye Stopfordot a támadásra, de akkor már késő volt. A török védelem rendezte a sorait és felkészült az újabb rohamra. Az ANZAC igaz hősiesen harcolt, de a forróság és az utánpótlás hiánya megakadályozta az áttörést.

Hamiltont október elején menesztették, helyére Charles Monroe tábornokot nevezték ki, aki úgy értékelte, hogy a Gallipoli-félszigetért vívott csatát elvesztették, így felesleges tovább folytatni a hadműveletet. Churchill nem éppen túl hízelgően nyilatkozott Monroeról : "jött, látott és kapitulált". December közepén megindult a csapatok kivonása, amely kevésbé volt veszélyes vállalkozás, mint a partraszállás, ekkor viszont a törökök nem éltek a kínálkozó alkalommal. Az események nagy vesztese Churchill volt, aki nemcsak miniszteri posztját, de jó hírnevét is elveszítette.