12 találmány, amellyel az amerikai őslakosok rukkoltak elő

Az amerikai kontinens őslakosait a legelterjedtebb narratívák a hódítók technológiájával szemben esélytelen, kőkorszaki fejlettségi szinten élő emberekként ábrázolják. Ezzel szemben e népek számos olyan találmánnyal álltak elő a kontinens európai gyarmatosítását megelőző elszigeteltségükben, amelyek arra sarkallták felfedezőiket, hogy föníciai, atlantiszi, származásukról költsenek elméleteket e fejlesztések magyarázatára – de volt olyan is, aki úgy gondolta, hogy a bibliai zsidók egy elveszett törzséről van szó. Mely ma is használt találmányokat köszönhetjük az Újvilág eredeti lakóinak?

A kukorica

Habár egy növény esetében furán hangozhat annak „találmányként” való emlegetése, tény, hogy a ma ismert, világszerte termelt kukoricafajok nemesítése mintegy 10 000 évvel ezelőtt kezdődött az amerikai kontinensen.

Emellett a kukoricatermelő őslakosok útmutatására is szüksége volt az európaiaknak ahhoz, hogy maguk is eredményesen termeszthessék a mára nélkülözhetetlenné vált növényt.

A kukorica nemesítés előtti ősének az összefoglaló nevükön teoszinte nevű fűfélék tekinthetők, amelyeket a mai Észak-Guatemala és Dél-Mexikó területén kezdtek az őslakosok szelektíven termeszteni a nagyobb termés, illetve az ember által fogyasztható mértékben puha szemek jellemzőbbé tétele érdekében.

Miután létrehozták a kellően gazdaságosan termeszthető és könnyen ehető termésű növényt, az innen terjedt tovább a kontinensen északi és déli irányba egyaránt.

A kaucsukgumi

Számos amerikai őslakos találmány szinte ismeretlen volt egészen addig, amíg az európaiak kereskedelmi hálózatuk és gyártási infrastruktúrájuk segítségével gazdaságossá nem tették előállításukat. Ilyen a kaucsukgumi is, amely természetes formájában a kaucsukfából nyerhető ki.

Maga Kolumbusz is vitt magával Spanyolországba egy kaucsukgumi labdát a Karibi-térségből, szélesebb körű elterjedésére azonban 1830-ig kellett várni, amikor Charles Goodyear kifejlesztette a vulkanizálás eljárását. Ez ellenállóbbá tette a gumit a szélsőséges hideggel és meleggel szemben, ezt követően pedig az élet számtalan területén került felhasználásra.

Termeléséhez az európai gyarmattartó hatalmak hatalmas kaucsukfa-ültetvényeket hoztak létre Dékelet-Ázsiában, itt zajlik a világ kaucsukgumi-előállításának nagy része ma is.

A kajak

Az észak-amerikai sarkvidékeken élő inuitok fejlesztették ki az apró, keskeny csónakot, amelynek zárt „fülkéjéből” nehezebb kiesni, és egy esetleges borulás esetén a benne utazó nem süllyed el azonnal (az ennyire hideg éghajlatokon élő népek tagjainak jellemzően nincs alkalmuk megtanulni úszni, így a vízbe kerülés náluk sokszor egyenlő a halállal).

A klasszikus inuit kajakok teljes egészükben természetes anyagokból készültek, többnyire fa vagy bálnacsont vázra kifeszített, varrott fóka- vagy egyéb állatbőrből. Napjaink kajakjai gyakran műanyagok vagy szénszálas anyagok felhasználásával készülnek, azonban a koncepció teljes mértékben megfelel az eredetinek.

A hószemüveg

Az inuitok élőhelyük extrém körülményeihez többféleképpen is kénytelenek voltak alkalmazkodni. A nagy kiterjedésű hómezőkről visszaverődő napfény (beleértve annak ultraibolya tartománybeli sugarait) hamar képes károsítani a látást, ennek megelőzésére számos anyagból készítettek maguknak védőfelszerelést.

Az inuit „hószemüvegek” készülhettek fából, csontból, agancsból, vagy bőrből – mindegyik változat lényege egyaránt egy vékony vágás a szilárd felületen, amelyen keresztül a viselő kilát hasonlóan ahhoz, mintha szemhéjával hunyorítana. Az inuit „hószemüvegek” tekinthetők a mai hó-, illetve napszemüvegek előfutárainak.

A függőhíd

Az Andok nehéz terepén élő inkák rájöttek arra, hogy a hegyekben előforduló különböző növények szálait összefonva akár hosszú kábeleket is létrehozhatnak (akár olyan vastagokat is, mint az emberi test), amelyekből rendkívül erős, ám rugalmas hidak hozhatók létre.

Az inkák által épített némelyik függőhíd hosszabb és nagyobb teherbírású volt, mint bármely európai kő- vagy fahíd. Ma már világszerte alkalmaznak modern, acélból készült kábeleket alkalmazó függőhidakat, azonban egy inka stílusú függőhíd még létezik Peru Canas tartományában, az Apurímac folyó felett egy szakadékban. A Queshuachaca („keszvacsaka”) hidat mintegy öt évszázada folyamatosan, évente karbantartják a helyiek, hogy használható maradjon.

Az emelt ágyás

A Mexikói-völgy őslakosai voltak azok, akik – főként mocsaras területeken, illetve tavak partján – a föld összehordásával és magasított ágyásokba döngölésével tették nem csupán a víztől védetté, de sűrűségének növelésével tápanyagban gazdagabbá is. Ezek eredeti neve „csinampa” vagy „csinamitl” volt. Ez az eljárás volt a modern emelt ágyásos zöldségtermesztés előfutára.

A cumisüveg

Az észak-amerikai irokézek körében bevett szokás volt szárított, majd zsírozott medvebélhez egy madártollból készült apró csövet rögzíteni, melynek segítségével ebből etetni lehetett a csecsemőket.

Érzéstelenítők és fájdalomcsillapítók

A kontinens őslakos gyógyítói a fájdalomcsillapítás úttörői voltak. A mai Virginia állam területén a helyi indiánok a csattanó maszlagot (Datura stramonium) használták külső fájdalomcsillapítóként: gyökerét porrá őrölték, majd a sebekre és horzsolásokra tapasztották.

A növényt emellett belsőleg is fogyasztották fájdalomcsillapítóként, például törött csontok sínbe rakásához.

A csattanó maszlag hatóanyagai később sokáig megkerülhetetlen alkotóelemei voltak a gyógyszeripar által előállított fájdalomcsillapítóknak is, mára modernebb, kevésbé veszélyes anyagok váltották ki őket.

Ennek oka elsősorban az, hogy a csattanó maszlag magvaiban lévő hatóanyagok könnyen adagolhatók túl halálosan, illetve önmagukban elfogyasztva delíriumos, hallucináló állapotot idézhetnek elő.

Az őslakosok egy másik természetes fájdalom- és gyulladáscsökkentő szere a fekete fűzfa (Salix nigra) kérgéből készített főzet volt.

Az ebben található, szalicin nevű hatóanyag az emberi testben szalicilsavvá alakul, amely azonos a modern fájdalomcsillapító tabletták fő aktív hatóanyagával.

A fecskendő

Míg Európában Alexander Wood skót orvos újításáig ismeretlen volt a gyógyszerek üreges tűvel a véráramba való juttatása, az amerikai kontinensen több nép is állított elő állati hólyagból és üreges madárcsontból alkalmatosságot erre a célra.

A függőágy

Amikor Kolumbusz Kristóf először találkozott a Karibi-térség őslakosaival, felkeltették a figyelmét azok gyapotszálakból szőtt, két fa vagy oszlop közé függesztett alkalmatosságai, amelyeket gyakran említ ekkoriban írt leveleiben.

Az itteni taino nyelv „hamaka” szavát vette át a spanyol is, amely „hamaca” néven emlegeti a függőágyat, ebből ered az angol „hammock” szó is.

Habár a kora újkori hajózás modern ábrázolásainak nélkülözhetetlen eleme, valójában Kolumbusz előtt az európai hajók legénysége sem ismerte egyáltalán a függőágyat. A karibi őslakosokkal való találkozást követően azonban óriási sebességgel terjedtek el.

Fogamzásgátlás

Az észak-amerikai soson és navahó indián nők a gyöngykölesek nemzetségébe tartozó Lithospermum ruderale rendszertani nevű növényt (közkeletű angol nevén „stoneseed”, azaz „kőmag”) fogyasztották fogamzásgátlóként.

A modern korban egereken végzett kísérletek alátámasztják termékenységcsökkentő hatását, mellékhatásait azonban még nem vizsgálták érdemben.

Szájvíz

Észak-Amerika északkeleti régióiban több indián nép is alkalmazta a Coptis trifolia rendszertani nevű vadon termő, a boglárkafélék családjába tartozó növénnyel öblögettek tisztálkodáskor, valamint a fogak és a száj egyéb fájdalmainak (például a kisgyermekek fogzási fájdalmainak)  enyhítésére.