10 nagy katonai tévedés a történelemből

A történelem során rengeteg vesztes csata volt a rossz időjárásnak, elégtelen fegyverzetnek, vagy egyszerűen a balszerencsének köszönhető. Sok esetben azonban a rossz döntések és a hiányos tervezés okoztak vereséget. Az alábbiakban felsorolásra kerül a történelem tíz legnagyobb ilyen hibák által eldöntött ütközete.

Csangping, Kr. e. 260

A kínai történelem „a hadakozó fejedelemségek kora” néven ismert időszakában, Kr. e. 260 júliusában a nyugat-kínai Csin fejedelemség már három éve ostromolta a Csao fejedelemség irányítása alatt lévő Sangdang nevű erődítményt. Hsziaocseng fejedelem Csao Kuo tábornokot küldte az ostromló sereg szétverésére egy 450 000 fős sereg élén. A Bai Csi által vezetett Csin sereg a vártnál kisebb volt, és meg is kezdte a visszavonulást. Csao Kuo utánuk iramodott, hátrahagyva utánpótlását – amelyen a visszavonulást színlelő Bai Csi serege így rajtaüthetett, elpusztítva azt, és kettévágva Csao Kuo seregét.

Az élelmiszerhiánnyal küszködő Csao Kuo beásta magát csapataival, és várta a felmentősereget, miközben katonái éheztek és szomjaztak. Körülbelül 40 napi kisebb-nagyobb harc után Bai Csi íjászainak sikerült megölniük Csao Kuót, ezután az óriási sereg megadta magát. Bai Csi a feljegyzések szerint arra adott parancsot, hogy az összes hadifoglyot – akik lehettek akár 400 000-en is – végezzék ki. Ha ez megtörtént, minden valószínűség szerint elevenen eltemethették a katonákat. Csao Kuo létszámfölényből indulva veszítette el a csatát azzal, hogy gondolkodás nélkül rohant a visszavonulást színlelő ellenségnek.

A Trasimenus-tó, Kr. e. 217

Kr. e. 217 júniusában Hannibál karthágói hadvezér Észak-Itálián keresztül masírozott seregével Róma felé. Gaius Flaminius Nepos római parancsnok csatára akarta kényszeríteni, Hannibál azonban egy ideig ügyesen elkerülte az ütközetet. Június 24-ének reggelén Flaminius a Trasimenus-tó (ma Trasimeno) partján követte Hannibált, amikor előőrse utolérte Hannibál utóvédjét – a pun hadvezér csapdát állított a rómaiak számára.

Flaminius elmulasztotta a további felderítést az erdős környéken, és minden csapatát egyenesen harcba küldte a karthágóiak felé. A szétesőben lévő római alakzatokat ezután Hannibál oldalba támadta az erdős domboldalról, ahol korábban elrejtőztek. Valóságos mészárlás következett: maga Flaminius mellett 30 000 emberének fele elesett. A punok további 10000 foglyot ejtettek, míg 5000 római katona élve el tudott menekülni. Flaminius meggondolatlan támadásával Róma súlyos vereséget szenvedett.

Carrhae, Kr. e. 53

Kr. e. 53-ban Marcus Licinus Crassus római hadvezér hadjáratot vezetett a Pártus Birodalom ellen. A fennmaradt adatok szerint serege 35 000 és 45 000 közötti legionáriust számolt, továbbá 4000 lovast, valamint 12 000 harcost különféle szövetséges népekből. Miután Crassus tudomására jutott, hogy a pártus sereg Armenia Magnában hadakozik éppen, úgy döntött, egyenesen Mezopotámia gazdag vidékei felé veszi az irányt. A kis-ázsiai Carrhae-nál (a mai törökországi Harrán) egy 10 000 fős pártus sereggel találta szemben magát, amely Surena pártus hadvezér parancsnoksága alatt állt.

Crassus menetből azonnal támadásba vezette seregét a kisebb létszámú pártusok ellen ahelyett, hogy hagyta volna katonáit pihenni egy éjszakát a közeli folyó mellett arra az esetre, ha Surena megpróbál elmenekülni. A fáradt, szomjas és éhes római katonák nem tudtak jó teljesítményt nyújtani, és Crassust hamarosan körülzárták a pártusok. Surena béketárgyalást ajánlott fel, de amikor Crassus megérkezett a pártus táborba, megölték. A római sereg megkísérelte a visszavonulást, a pártusok azonban követték őket, és felüket megölték. További 10 000 embert elfogtak, és eladtak rabszolgának. Crassus azzal, hogy megtagadta katonáitól a pihenést és vízkészleteik feltöltését, halálra ítélte seregét és saját magát is.

Jarmúk (Hieromüax), 636

Kr. u. 636-ban, alig négy évvel Mohamed próféta halála után Khalid ibn al-Valid arab hadvezér egy 40 000 fős sereg élén fosztogatta a Bizánci Birodalom déli tartományait. A bizánciak egy 100 000 fős sereget küldtek két parancsnok, a többnyire „Udvarmester Theodórosz” néven ismert Theodórosz Trithüriosz és Baänész (más átírásokban Vahan) örmény származású hadvezér irányítása alatt.

Augusztus 15-én a bizánciak rátaláltak az arab seregre a mai Szíria területén, a Jarmúk folyónál. A két parancsnok között azonban nagy volt a bizalmatlanság – mindketten úgy hitték, hogy a másik át akarja venni a sereg kizárólagos irányítását –, így egyikőjük sem volt hajlandó teljes seregével támadni. Öt napon keresztül kisebb, sikertelen támadásokkal próbálkoztak, majd amikor az arabok támadást indítottak, ismét képtelenek voltak az együttműködésre, és az ellenség apránként megsemmisítette a bizánci sereget. A bizánci parancsnokok közötti bizalmatlanság nagyban elősegítette az iszlám kalifátus terjeszkedését nyugat felé.

Hattín, 1187

1187-ben a muszlimokat egységes erővé kovácsoló Szaladin ostromolni kezdte a mai Izrael területén található Tiberias várát. Guidó jeruzsálemi király Akkónál sereget állított fel, hogy megtörje az ostromot, amelynek sikere komoly fenyegetést jelentett volna. Guidó nemesei közül többen a La Saphorie nevű erődítmény felé akarták venni az irányt, hogy onnan Szaladin utánpótlási vonalait fenyegessék, Guidó azonban ezt gyáva és királyhoz nem méltó eljárásnak tartotta, és egyenesen a sivatagon keresztül Tiberias felé parancsolta seregét.

Szaladin könnyű lovasai végig zaklatták a kereszteseket rajtaütéseikkel, akadályozták őket a vízlelőhelyekhez való hozzáférésben, és rendszeresen felgyújtották körülöttük a száraz bozótot. Amikor a szomjhalál közelében lévő keresztesek megfelelő mértékben legyengültek, Szaladin támadást indított, és megölte vagy foglyul ejtette a sereg nagy részét, köztük Guidó királyt is, akinek büszkesége okozta ezáltal vereségét.

Azincourt, 1415

1415 októberében, a százéves háború során V. Henrik angol király Észak-Franciaországon menetelt keresztül serege élén, amikor egy annál nagyobb francia erővel találta szemben magát Charles d'Albret parancsnoksága alatt. Henrik csapatai élelmiszerhiánnyal küzdöttek, és az őszi időjárásban a kint táborozás is gyengítette állapotukat. D'Albret-nak csupán annyit kellett tennie, hogy elvágja az angolok által uralt terület felé vezető útvonalukat, és megsemmisíti vagy megadásra kényszeríti őket. Amikor azonban Henrik király feltartott lobogókkal és éneklő katonákkal megindult a franciák felé, a francia parancsnok ezt kihívásnak vette, és maga is támadást indított.

Nehéz páncélzatú lovagjait az eső által sártengerré változtatott agyagos talajon keresztül vezette csatába, így a francia előrenyomulás gyötrelmesen lassú volt. A lovasok rendre elcsúsztak, lassú haladásuk pedig tökéletes célponttá tette őket az angol íjászok számára. Mire az angolokhoz értek, a franciák már fáradtak és rendezetlenek voltak. Több ezer francia (köztük maga d'Albret) elesett, miközben az angolok lehetséges, hogy csupán száz embert vesztettek. D'Albret a nem megfelelő terepen való támadással megpecsételte serege sorsát.

Moszkva, 1812

Napóleon francia császár 1812 júniusában 680 000 főt számláló, franciákból és meghódított területeinek katonáiból álló sereget vezetett az Orosz Birodalom ellen. Az orosz csapatok három hónapon keresztül – időszakos harcokkal – a „felperzselt föld” taktikáját alkalmazva visszavonultak, de a franciák tovább nyomultak előre, és próbálták döntő ütközetre kényszeríteni az orosz felet. Végül szeptemberben eljutottak egészen Moszkváig, amelyet azonban addigra az oroszok felégettek.

Napóleon egy hónapot várt a romos Moszkvában I. Sándor cár békeajánlatára, amely azonban nem jött – jól tudta a cár, hogy az idő a császár ellen dolgozik. Miután nem maradt semmiféle tartaléka, Napóleon megkezdte visszavonulását – ugyanazon az útvonalon, amerre jött (erre a sereget visszavonulása során követő orosz csapatok is aktívan igyekeztek kényszeríteni). Ekkor már egyre hidegebbé kezdett válni az idő, a Grande Armée pedig sem megfelelő ellátmánnyal, sem téli ruházattal nem rendelkezett. Az orosz rajtaütések által okozott veszteségeket tovább növelték a fagy és a betegségek.

Mire Napóleon elhagyta Oroszországot, 380 000 embere meghalt, 100 000-en fogságba estek, a maradékból pedig 50 000-nél is többen alkalmatlanok voltak bármiféle további szolgálatra. A folyamatos előrenyomulással és a már lerabolt, illetve kiürített útvonal követésével Napóleon oroszországi hadjárata teljes kudarcba fulladt.

Balaklava, 1854

1854-ben a krími háború folyamán egy kombinált brit–francia–török sereg ostromolta Szevasztopol kikötővárost. Október 25-én egy nagy orosz sereg megtámadta az ostromlók ellátmányraktárait Balaklavánál. Az ezt védő török katonák elhagyták a magaslatokon elhelyezett tüzérségi állásaikat, így az értékes fegyverek orosz kézre kerültek.

Lord Raglan brit parancsnok azt az utasítást küldte könnyűlovas dandárja parancsnokának, Lord Cardigannak, hogy ne hagyja, hogy az oroszok elvigyék az ágyúkat. Cardigan azonban saját pozíciójából nem látta a magaslatokat, így félreértette a parancsot – csak az előtte a völgyben lévő orosz ágyúkat látta, így azok ellen indított támadást. A dandár 670 lovasából 270 meghalt vagy megsebesült, és csaknem az összes ló odaveszett. A nem egyértelmű parancs, illetve annak félreértése egy értékes egységébe került a briteknek. A britek számára szégyenteljes eset Tennyson híres költeménye, A könnyűlovasság támadása által vált világszerte ismertté, a brit közvélemény pedig ennek köszönhetően sokáig hősökként ünnepelte Cardigan egységét.

Little Bighorn, 1876

1876 júniusában George Custer, az amerikai hadsereg alezredese a 7. lovasezred 647 emberét vezette a lakota, csejen és más indián törzsekből álló indián szövetség a Little Bighorn folyó mentén táborozó csapatai ellen. Custer több irányból tervezte megtámadni a tábort, hogy összezavarja az ellenséget, és megakadályozza a rendezett ellenállást. Valójában az indiánok tudták, hogy jön, és felkészülten várták.

A Custer által vezetett 210 embert először elvágták a többi amerikai csapattól, majd megsemmisítették. A Reno őrnagy és Benteen százados által vezetett csoportok vissza tudtak vonulni, majd egy védhető helyen kitartottak a következő 24 órán át, amíg meg nem érkezett az erősítés. Erőinek szétosztásával Custer mind a csatát, mind életét elvesztette.

Sztálingrád, 1942-1943

1942 nyarán a németek és szövetségeseik a keleti front déli szakaszán kezdtek előrenyomulásba a Kaukázus felé, hogy az ott található olajmezőket megszerezzék, illetve hogy a Volga és Don folyók természeti kincsekben gazdag vidékét kiaknázhassák. E művelet bal szárnyának biztosításához volt szükség a Volga mentén fekvő Sztálingrád városának elfoglalására.

Az előrenyomulás olyan jól indult, hogy Hitler a 4. páncélos hadsereget kivonta belőle, és Sztálingrád elfoglalásához vezényelte a 6. hadsereg mellé. Ez nagy mértékben lelassította a dél felé történő haladást. Sztálingrádnál aztán az elszánt szovjet védelem arra sarkallta Hitlert, hogy további csapatokat kössön le itt, végül pedig aztán a szovjet ellentámadás következtében mindet elveszítse. Azzal, hogy egy másodlagos célra fordította energiáit, Hitler nem érte el eredeti célját, ráadásul egy egész hadserege – több százezer ember – odaveszett.