10 meglepő tény a második világháborúról

A második világháborúval kapcsolatban rengeteg különféle hiedelem él napjainkban is, amely téves információn alapszik, de vannak olyan területei is a konfliktusnak, amelyekre egyszerűen keveset gondolunk. Alább olvasható tíz meglepő tény, amelyekről ritkán hallani.

Franciaország több tankkal és löveggel rendelkezett 1940-ben, mint Németország

Gyakran előfordul az a feltételezés, hogy Németország egyszerűen csapatai lehengerlő létszámával és légierője fejlettségével tudta győzelemre vinni villámháborús taktikáját 1940-ben. A valóság ettől jelentősen eltér. 1940. május 10-én, amikor a német csapatok megtámadták Franciaországot, 135 hadosztályukból csupán 16 volt gépesített – azaz közlekedett gépjárművekkel. A többi egység lovaskocsikra, illetve saját lábára volt kénytelen hagyatkozni. Franciaország önmagában 117 hadosztállyal rendelkezett, így brit szövetségeseivel kiegészülve nem volt hátrányban a németekkel szemben.

Franciaország emellett több tüzérségi eszközzel is rendelkezett: 10 700-zal, míg Németország kevesebb, mint 7400 darabbal. Míg Németország  2439 darab harckocsit tudott harcba küldeni, Franciaország 3254-et, amelyek nagy része nagyobb volt a németekéinél, és jobb fegyverzettel és páncélzattal is bírt. A német győzelmet ezen a fronton tisztán a stratégia, illetve a taktika hozta meg, amelyek által el tudták kerülni a nagy francia erőkkel való közvetlen összecsapást.

A britek meglepő prioritásokat fogalmaztak meg az emberanyag elosztásában

Nagy-Britannia már a két világháború között eldöntötte, a szigetországot védő haditengerészet és a hasonló célokra egyre inkább alkalmas Királyi Légierő fogja a legtöbb fejlesztést és embert kapni, a szárazföldi haderő szerepe másodlagos. Csak Franciaország eleste után kezdték meg az addig elhanyagolt hadsereg formába hozatalát (a szárazföldi haderő rossz állapotát a Dunkerque-nél hátrahagyott nagy mennyiségű hadianyag hiánya is tetézte).

Egészen 1944-ig azonban még mindig nem a szárazföldi haderő volt a prioritás, de nem is a haditengerészet vagy a légierő, hanem a Repülőgép-gyártási Minisztérium. A háború során Nagy-Britannia 132 500 repülőgépet épített, ami páratlan teljesítmény – különösképpen ha azt is figyelembe vesszük, hogy az 1940-es angliai csata során a Királyi Légierő vadászrepülő-parancsnoksága még nem rendelkezett 750 repülőgéppel sem.

A szövetségesek kereskedelmi hajóveszteségei alig voltak 1% felett

A szövetséges szállítóhajók veszteségei az Atlanti-óceán északi felén, a Jeges-tengeren és a Nagy-Britannia körüli vizeken mindössze 1,48%-osak voltak. Összesen 323 090 egyéni hajóút indult, amelyek közül csupán 4786 végződött a hajó ellenség általi elsüllyesztésével. Ezek közül 2562 brit hajó volt, de összehasonlításul a világ tengerein minden nap átlagosan körülbelül 2000 brit hajó volt úton (az első világháború német tengeralattjárói csak brit hajóból 5000-et süllyesztettek el).

A hajókonvojok nagyobbrészt biztonságban voltak, habár többször előfordult, hogy nagyszabású támadások érték őket. Az egyéni hajózók és a konvojokról leszakadók voltak a legnagyobb veszélyben, de szükség volt a gyorsabb egyéni hajózókra, hogy csökkentsék a kirakodási időt és a kikötőknél keletkező torlódást, amely a konvojrendszer legnagyobb hátránya volt.

Nagy-Britanniában volt a legenyhébb jegyrendszer Európában

Franciaország és Nagy-Britannia jegyrendszer nélkül léptek be a háborúba. Míg Nagy-Britannia 1940 januárjában óvatosan elkezdte kialakítani, Franciaország egészen 1940. júniusi vereségéig nem vezette be. Németország ezzel szemben már a háború előtt átállt a jegyrendszerre, és mind a fegyveres erők, mind saját lakosságának élelmezése gondot jelentett neki a háború egész ideje alatt.

Az élelmiszerhiányt a megszállt területekről igyekezett pótolni, ami azt eredményezte, hogy még Franciaország városaiban is előfordult az éhezés. A britek nem éheztek a háború alatt, és habár sokféle élelmiszerre vonatkozott a jegyrendszer, igen jelentős számúra nem, így ezeket korlátlan mennyiségben lehetett továbbra is vásárolni. 1945-re minden bizonnyal jobban éltek a britek, mint Európa többi része.

A japánok kamikaze rakétákkal is rendelkeztek

Nem csak a németek állítottak hadrendbe rakétameghajtású repülőket a háború során. Korai győzelmeik után a japánok nehezen tudták tartani a lépést a szövetségesek technológiájával, kifejlesztették azonban a Jokoszuka MXY–7 típust, amelyet az Óka (cseresznyevirág) becenévvel illettek. Ez egy rakétahajtású repülőgép volt, amelyet öngyilkos manőverekben alkalmaztak hajók ellen a háború végéhez közeledve.

Egy „anyarepülő” hordozta addig, amíg a cél közelébe nem ért, majd ez elengedte, és az Óka siklani kezdett a cél felé. Ezután a pilóta beindította a rakétahajtást, amivel majdnem 1000 km/h sebességűre gyorsult, és így találta el a célt. Az Óka-pilótákat a japánok dzsinrai butainak, azaz viharisteneknek nevezték, de a típus számlájára mindössze három elsüllyesztett ellenséges hajó írható. Igen nagy igényű fejlesztés volt, amely azonban nem hozott sok eredményt.

A háború legtapasztaltabb harctéri parancsnokának neve ma szinte ismeretlen

Harold Alexander brit marsall nevét a háború végére csaknem minden brit lakos ismerte. Igazán figyelemre méltó karrierje volt, és ő volt az egyetlen tiszt a háborúban, aki minden rendfokozatban vezetett frontvonalbeli csapatokat. Miután helyettes dandártábornoki rendfokozatig vitte az első világháborúban, 1939-ben ő lett a Nowshera-dandár parancsnoka a mai Pakisztán területén található Északnyugati Határtartományban (ma Hájber-Pahtunhva).

Ezután 1940-ben ő vezette a brit 1. hadosztályt Franciaországban, majd 1942-ben a Burmában szolgáló brit erőket. Végül a Közel-Keleten is vezetett csapatokat, mielőtt megkapta a szövetséges erők legfelsőbb parancsnokságát a Földközi-tengeren. Egyedi volt a brit tisztikarban amiatt is, hogy korábban német csapatokat is vezetett – Lettországban, a Szovjet-Oroszország elleni harcok során 1919-1920-ban.

Nagy különbség volt a szövetségesek és a németek pilótaászai között

A német légierő, a Luftwaffe teljesen másképp viszonyult saját „ászaihoz”, mint a szövetségesek. Nem csupán hosszabb repüléseket vártak el tőlük szünet nélkül, de aktívan segítették az ígéretes pilótákat minél több légi győzelemhez – egységük többi pilótája védte őket, miközben ők sorra lőtték le az ellenséges repülőket. A keleti fronton az eleinte elavult taktikákat és repülőgépeket alkalmazó szovjet légierővel találták magukat szemben, ami által a német pilóták rengeteg „skalpot” összegyűjtöttek.

A II. világháború legeredményesebb vadászpilótája Erich „Bubi” („Kölyök”) Hartmann volt, 352 légi győzelemmel (345 szovjet és 7 amerikai repülőt lőtt le), míg a szövetséges oldalon a legeredményesebb a szovjet Ivan Kozsedub volt, összesen 66 légi győzelemmel (ebből kettő amerikai P–51-es volt, amelyek tévedésből támadtak rá). Amerikai részről Richard I. Bong volt a legeredményesebb 40 légi győzelemmel, míg brit részről James „Johnnie” Johnson 38-cal.

A Luftwaffe „eltűnt” vadászrepülőgépe

Miközben Willy Messerschmitt a híres BF109-et fejlesztette, a rivális Heinkel tervezőirodája szintén egy teljesen fém építésű egyfedelű (monoplán) vadászt fejlesztett, He–112 néven. Mindkét típus korai prototípusai hasonló teljesítményre voltak képesek sebesség és emelkedési gyorsaság terén, és mindkettő utazósebessége 600 km/h körül volt.

A He–112 egy igen fontos előnnyel is rendelkezett, ez rendkívül stabil, befelé visszahúzódó futóműve volt, amely nagy mértékben megkönnyítette az újonc pilóták számára is a landolást, továbbá 1150 kilométeres hatósugarával felülmúlta a 850 kilométer hatósugarú BF109-et. Ideális partnerként szolgált volna a Messerschmittek mellett, ráadásul nagy hatósugara kimondottan előnyös lett volna például az angliai csata során. Mivel azonban Hermann Göringnek mindezek ellenére a BF109 tetszett jobban, kizárólag ez került rendszerbe állításra.

A He–112 iránt érdeklődött Magyarország, Románia, Spanyolország és Japán is, a korlátozott darabszámú repülőből néhányat be tudtak szerezni. Magyarországon a Weiss Manfréd Műveknél hazai gyártásra is volt kísérlet, azonban a német gyártó nem bizonyult kellőképpen együttműködőnek, főleg ami a motorok licencjogait illette.

Az amerikai Parsons-zubbony tervezésénél a kényelem volt a szempont

Az amerikai csapatok azóta ikonikussá vált viselete volt a háború során az M41-es felső, avagy a „Parsons-zubbony”. 1941-ben állt rendszerbe, miután az amerikai 5. hadosztály 1940-ben nyári és őszi gyakorlatokon kipróbálta az ország középnyugati térségében, illetve Alaszkában. Nevét a hadosztály parancsnokáról, Parsons vezérőrnagyról kapta.

A ruhadarab azonban egy háború előtti civil széldzsekin alapult. Az amerikai hadsereg ugyanis felismerte, hogy mivel újoncai nagy része sorkatona, a kényelem, a tartósság és a praktikum előnyt kell, hogy élvezzenek a szigorúan vett „katonás” megjelenéssel szemben. Cipzárral és gombokkal is zárható, egyszerű, könnyű és meleg zubbony volt, amelyhez kevés szabás szükségeltetett, és nem járt anyagpazarlással. Mindemellett az Esquire magazin divatrovatának szerkesztőségével egyeztetve tervezték.

A német haderő – és az ország – gépesítettsége minimális volt

A német háborús propaganda, miszerint a Harmadik Birodalom modern, nagymértékben gépesített hadsereggel bírt, a mai napig meghatározza az ezzel kapcsolatos közgondolkodást. A valóságban 1939-ben a német társadalom volt a nyugati világ egyik legkevésbé autós társadalma, a nagy autópálya-építések és a Mercedes versenyautóinak sorozatos Grand Prix-győzelmei ellenére.

A háború kitörésekor Németországban 47 emberre jutott egy autó. Nagy-Britanniában ez a szám 14 volt, Franciaországban nyolc, az Egyesült Államokban pedig négy. Ez a szám azért fontos, mert minél kevesebb autó van egy adott társadalomban, annál fejletlenebb a gépjárművekhez kapcsolódó infrastruktúra – kevesebb javítóműhely, kevesebb benzinkút, és kevesebb vezetni tudó ember van. E téren a hiányosságokat igen nehéz rövid időn belül pótolni. Ennek is része volt tehát abban, hogy a német hadsereg – amint az fentebb is említésre került – főként a vasutakra, lovaskocsikra, és a katonák lábára volt utalva a háború során.