Véres konfliktusok közepette vetették meg lábukat az angol telepesek az Újvilágban

Mikor 1613 tavaszán Samuel Argall túszul ejtette Wahunsonacock lányát, azt remélte, hogy hosszú távú békét csikarhat ki a póheten főnöktől az indiánok és az elgyötört virginiai pionírok között. Az „indián királylányt” Jamestownba vitték, ám a kormányzó, Sir Thomas Gates inkább vendégként, mintsem fogolyként bánt a lánnyal, aki a keresztény hitre is áttért. Mire a póheten főnök beleegyezett, hogy teljesítse az angolok békefeltételeit, leánya beleszeretett egy nála 10 évvel idősebb angol telepesbe, a virginiai dohánytermesztés világhírű megalapozójába. Pocahontas és John Rolfe szerelme – amelyből a Disney 1995-ben rajzfilmet is készített – az amerikai történelem egyik legromantikusabb legendája. Az 1614. április 5-én kötött házasság csakugyan békét teremtett az angolok és az indiánok között – a pár 1616-ban Angliába is elhajózott, ahol „az indián hercegnőt” még I. Jakab király udvarában is bemutatták –, ám az első telepesek érkezése – ahogy a gyarmatosítók és a bennszülöttek kapcsolata – sajnos messze nem volt sikertörténet.

Az elveszett kolónia rejtélye

Az első rendszeres kapcsolattartásra az észak-amerikai indiánok és az európaiak között már a 16. században sor került. A Maine és Új-Fundland közötti partvidéken rendszeresen korzóztak angol, portugál és holland halászhajók, baszk bálnavadászok, illetve francia szőrmekereskedők, és kapcsolatba léptek az indiánokkal, akik főleg hódprémet cseréltek az európaiak fém- és üvegáruira.

Florida területén a spanyolok 1513-tól fogva megpróbáltak kolóniát alapítani, a mai Kanada keleti részén pedig 1534-től a franciák igyekeztek megtelepedni.

A 16. század végén I. Erzsébet angol királynő jóvoltából indult expedíció az Újvilágba az első állandó település megteremtése céljából. 1585 júliusában 108 vakmerő férfi érte el a Roanoke-szigetet a mai Észak-Karolina partjainál. A bennszülött indiánokkal való kapcsolat eleinte barátságos volt, sőt a telepeseket még élelemmel is ellátták, hogy ne haljanak éhen.

Az idilli állapotnak azonban hamarosan vége szakadt: amikor a telepesek kifogytak az élelmiszerből, akkor ellopták az indiánok tartalékait, de volt olyan is, hogy figyelmeztetés nélkül gyújtottak fel falvakat, egy másik alkalommal pedig lefejeztek egy törzsfőnököt.

Két évvel később, 1587 augusztusában 116 telepes (17 nővel és 9 gyerekkel) ért partot a Roanoke-sziget északi részén. Az Angliából kivándorlók első alkalommal hoztak létre állandó települést az Újvilágban, de ma egy pár levélen kívül szinte semmit nem tudunk róluk, hiszen egy utánpótlással érkező hajó 1590 júliusában egyetlen élő telepest sem talált a szigeten: nem voltak nyomai harcnak, csak egy szomszéd sziget fatuskóba karcolt nevét találták, így a hajó dolgavégezetlenül hagyta el a szigetet.

Az elveszett kolónia rejtélye – bár azóta régészeti, genealógiai és történeti kutatásokat is folytattak – a mai napig megoldatlan: egyes feltételezések szerint a kolónia vezetője, Sir Ralph Lane agresszivitása miatt a korábban békés indiánok végeztek a telepesekkel, míg mások szerint a viszontagságos időjárás és a soha nem látott szárazság miatt betelepültek a szárazföldre, és az indiánok között éltek tovább.

Egy harmadik – kevésbé hihető – elmélet arra utal, hogy a dél felől érkező spanyolok mészárolták le a kolónia tagjait.

Jakab király városa

1606 végén a Virginia Company of London kiváltságlevelével egy három hajóból – Susan Constant, Discovery, Godspeed – álló flotta, fedélzetén száz telepessel vágott neki a kissé hosszúra nyúlt, 5 hónapig tartó útnak, hogy aztán 1607 tavaszán megérkezzen az Újvilág partjaira, a mai Virginia magasságában.

Cape Henry-nél szálltak partra, de – biztonsági megfontolásból – további mintegy 60 kilométert tettek meg a szárazföld belseje felé, míg végül egy félszigeten telepedtek le, s egy folyó partján alapították meg – I. Jakab angol király tiszteletére – Jamestown gyarmatát. A gyarmatosítók egy, a közelben élő virginiai indián törzsek által be nem népesített helyen vertek tábort, ami nem volt véletlen: a kolónia messze feküdt a művelhető mezőgazdasági területektől, a folyó enyhén sós vize ihatatlan volt, a szúnyogok pedig sok bosszúságot okoztak.

Az angolok – csakúgy, mint Roanoke-on – Jamestownban is gyorsan függővé váltak az indiánoktól. John Smith kapitány, a telepesek vezetője (1608-1609) a bennszülöttek mindennapjairól a következőket írta:

„A férfiak halászattal, vadászattal és harcokkal töltik idejüket, minden más férfi és női munkát elutasítanak, ami annak az oka, hogy a nők sokat dolgoznak, míg a férfiak sokat henyélnek. A nők és a gyermekek intézik el a maradék munkát: gyékényt fonnak és kosarakat, edényeket és mozsarakat készítenek, kukoricát ültetnek és zúznak, kenyeret sütnek, elkészítik az ételeiket, és minden ilyesféle terhet maguk cipelnek.”

Amikor John Smith és néhány bizalmasa megtámadtak egy falut, hogy kukoricát lopjanak, az angolok vezetőjét a póheten harcosok fogságba ejtették. A legenda szerint a póheten törzsfőnök lánya, Pocahontas mentette meg az életét, mikor elé vetette magát és megakadályozta a kivégzését.

„A kivégzésem percében Pocahontas a saját fejét kockáztatta, hogy megmenthesse az enyémet; és nem csak ennyit tett, de arra is rábeszélte apját, hogy engem biztonságban visszakísérjenek Jamestownba” – írja úti beszámolójában az angol felfedező, aki súlyos sérülése miatt 1609-ben kénytelen volt visszahajózni Angliába.

A romantikus köd szertefoszlik

Pocahontas és Sir John Rolfe házassága csupán romantikus epizódot jelentett az indiánok és a telepesek rövid múltra visszatekintő, ám súlyos ellentétekkel terhes kapcsolatában. 1617 márciusában, egy nappal azelőtt, hogy visszaindultak volna angliai, I. Jakab király udvarát is érintő körútjukból Amerikába, Pocahontas megbetegedett és váratlanul elhunyt. (Halálát himlő vagy tuberkulózis okozhatta.)

Rolfe ekkor úgy döntött – fiukat, Thomast hátrahagyva –, egyedül tér vissza Virginiába, ám 1622-ben, az indiánok és a telepesek közötti kiújult ellenségeskedés során egy indián támadásban életét vesztette.

Persze a virginiai telepesek addigi élete sem volt könnyű. A telepeseket szörnyű körülmények, elviselhetetlen szárazság várta az új hazában, a dendrokronológiai vizsgálatok szerint egy nagyjából 800 éves időszak hét legszárazabb esztendeje fogadta őket.

Az 1609–10-es „ínséges időkben” még rosszabb helyzetbe kerültek, és az 500 érkezőből mindössze 61 élte túl ezt az időszakot; a telepesek – a legújabb kutatások szerint – még a kannibalizmustól sem riadtak vissza a túlélés egyre halványodó reményében.

Jamestownban és környékén állandó konfliktus dúlt a gyarmatosítók és az indiánok között, amit csak tetézett, amikor az angolok a póheten törzsfőnököt I. Jakab király alkirályává akarták koronázni, és arra kérték, hogy menjen Jamestownba „az apjához” – akkor a bennszülöttek megsejtették, hogy jogtalanul vazallusukká akarják őket tenni. Az indiánoknak elegük lett és felkelést szítottak.

A leszámolás napja 1622. március 22-ének reggelén vette kezdetét. Az indiánok sorra megtámadták a James folyó mentén fekvő ültetvényeket és településeket, majd közel háromszáz gyarmatosítót – az angolul beszélő telepesek mintegy negyedét-harmadát – meggyilkolták, s bár az 1608–1624 között az ideérkező mintegy 6000 telepesből csak 3400-an maradtak, az angolokat nem tudták elűzni.

Londonban őrjöngtek az emberek, a gyarmatosítóknak kiállítottak egy kiváltságlevelet, amely feljogosította őket a tömeggyilkolásra.

A háromszáz éves háború

A jamestowni indián mészárlást egy nagyjából 300 évig tartó, megszakításokkal folyó háború (1622-1924) követte, amit a szakirodalom észak-amerikai indián háborúknak nevez. Az angol-póheten háború 1610 és 1677 között zajlott, és a Virginiában 1677. május 28-án II. Károly angol király és a virginiai bennszülött törzsek képviselői között megköttetett egyezmény (Treaty of Middle Plantation) zárta le.

1500 körül a mai USA területén jelenlegi becslések szerint 2,8-5,7 millió közötti számú indián élt, de a keleti parti régióban is legalább több százezren voltak. A betolakodók legbrutálisabb és leghalálosabb szövetségesei a baktériumok és vírusok voltak, így a himlő, a kanyaró vagy éppen a tífusz. Az indiánok szervezete ugyanis nem volt ellenálló e betegségekkel szemben, és akár egy egyszerű megfázás is halálos lehetett nekik.

Így terjedt el egy járvány – talán bubópestis, egy 2010-es kutatás szerint leptoszpirózis – 1616-1619 között az atlanti partvidéken, amelyet valószínűleg az európai halászok hurcoltak be, és amely leginkább a wampanoag indiánokat sújtotta.

Egyes területeken az indiánok 90%-a meghalt, de volt, ahol egyetlen bennszülött sem maradt, hogy a halottakat eltemethesse. Ehhez jöttek még az angolok erősebb fegyverei: fémkéseik, kardjaik, baltáik, pisztolyaik, puskáik és ágyúik, amelyekkel az indiánok nem vehették fel a versenyt.

Több mint három hónapos utazás után, 1620. november 21-én a Mayflower nevű hajóval 41 angol puritán kötött ki családjával együtt a Cod-foknál. A telepesek először békét kötöttek a bennszülött wampanoag indiánokkal – az angol gyarmatosítók az első hálaadást az indiánokkal ünnepelték –, de a barátságos egymás mellett létezés itt sem tartott sokáig. „Fülöp király háborújában” (1675-76), mindössze 14 hónap alatt ötezren vesztették életüket, az áldozatok több mint kétharmada őslakos volt.

Már 1650 körül megkötötték az egyik első szerződést az indiánok és a gyarmatosítók között, amelyben az őslakók egy elkülönített területet kaptak – az indián rezervátumok kezdeteként. A 17. század folyamán minden törzset, amelynek az európai telepesek által elfoglalt területen volt székhelye, rezervátumokba száműzték. A törzsek elveszítették eredeti területeiket, az indiánok katonailag, politikailag és gazdaságilag is jelentéktelenné váltak.