Újra láthatóvá váltak a tiszai bőgőshajók roncsai Szolnoknál

A Tisza tartósan alacsony vízállása miatt ismét a felszínre kerültek Szolnok belvárosi partszakaszánál a 19. századi folyami kereskedelem jellegzetes járművei, a tölgyfából készült gabonaszállító "bőgőshajók" roncsai – tájékoztatott a Szoljon.hu Kertész Róbert, a szolnoki Damjanich János Múzeum régésze a lapnak rámutatott, hogy bár a leletek feltűnése látványos, a faszerkezetek tartós levegőre kerülése gyorsítja az állagromlást, a roncsok fizikai kiemelése azonban a jelenlegi technológiai és anyagi feltételek mellett irreális, és több kárt okozna, mint hasznot.

Az aszályos időjárás és a kritikus vízszintcsökkenés következtében jelenleg két, részben az iszap és a ráomlott partfal által borított hajóroncs tatrésze vált szabad szemmel is jól láthatóvá a szolnoki folyószakaszon. A nagyobb, Ferentz névre keresztelt (és tavaly azonosított) hajótest jelentős részét 5-8 méter vastagságú földréteg fedi.

Kertész Róbert tájékoztatása szerint ez a hajó egy 19. századi hajótörés során csapódott a meredek partnak, amely ráomlott a szerkezetre. Paradox módon ez a történelmi katasztrófa biztosította a lelet megmaradását, mivel a föld- és iszapréteg megóvta a tölgyfa szerkezetet a pusztulástól.

A Damjanich János Múzeum szakértője hangsúlyozta, hogy a kiemelés jelenleg nem kivitelezhető: a vízből eltávolított, több mint százéves faanyag azonnal száradni és porladni kezdene, a szakszerű konzerválás pedig komoly, jelenleg nem biztosított restaurátori infrastruktúrát és pénzügyi forrásokat igényelne. A régészek álláspontja szerint a roncsok számára a legbiztonságosabb közeg jelenleg továbbra is a mederben, az őket védő földréteg alatt található.

A bőgőshajók (amelyek nevüket a hajóorron található, nagybőgő csigájára emlékeztető díszítésről kapták) a magyarországi folyami áruszállítás meghatározó eszközei voltak a folyószabályozások és a gőzhajózás, majd a vasút térhódítása előtt. A 19. század második felében Szolnok az Alföld egyik legfontosabb logisztikai csomópontja és a folyami gabonaszállítás központja volt (innen indult az 1847-ben átadott Pest-Szolnok vasútvonal is).

Az első világháborút megelőző évtizedekben mintegy harminc ilyen nagyméretű, emberi és állati (lóvontatású) erővel, valamint széllel mozgatott teherhajó szolgálta a tiszai kereskedelmet, tonnákban mérhető búzát és sót szállítva. Bár a szolnoki lelőhely dokumentálása megtörtént, a vízügyi anomáliák által "felszínre dobott" ipartörténeti emlékek hosszú távú megmentése csak egy átfogó, a folyami örökség megőrzésére fókuszáló intézményi összefogással képzelhető el a jövőben.