Új műfajt teremtett leleplező riportjaival az első száguldó riporter, Nellie Bly

A washingtoni Hírmúzeum, a híres Newseum önálló tablót szentelt neki: neve első helyen szerepel azok között, akik új fejezetet nyitottak az oknyomozó újságírásban. Hogy mindezt nőként érte el, ma már nem hangzik olyan hihetetlenül, de nem árt emlékeztetni rá: Nellie Bly a XIX. században élt, amikor a szüfrazsettek még választójogért harcoltak.

„Kis árva lány, jelentkezz!”

Vajon írógépen írt már, mint Mark Twain, aki 1873-ban kapta az egyik első tesztpéldányt a Remington-gyártól? Vagy még tollal körmölte riportjait? Akár így, akár úgy történt, teljesítményének nagyságát senki sem vitatja. Módszerének etikusságáról azonban mind a mai napig vitáznak, annak ellenére, hogy szép számmal akadtak követői a XX. században is.

Például a német Günter Wallraff, akinek bevallottan Bly volt a példaképe, és aki hol török vendégmunkásnak, hol hajléktalan alkoholistának adta ki magát, és az így szerzett szomorú tapasztalataival sokkolta a közvéleményt. Nos, e módszert a szép, fiatal nő, Nellie Bly találta ki, aki elmebetegnek tettetve magát jutott be egy borzalmas hírű gyógyintézetbe. Leleplező riportja, ami után az intézményben kénytelenek voltak javítani a betegek helyzetén, megadja a választ az etikai dilemmákra is. Ha csak így lehet jobbítani a legelesettebbek sorsát, ugyan kinek lehet ellenvetése e módszer ellen…?!

Bár első írását, egy olvasói levelet „Kis árva lányként” szignálta, az 1864. május 5-én született Elizabeth Jane Cochrannak volt családja. Pennsylvaniában, Cochran’s Millsben, a mai South Park Townshipben éltek, és a krónikák feljegyezték, hogy a család „Pinkynek” becézte a rózsaszínű ruhákért rajongó kislányt, aki talán a jövőjét is rózsaszínben remélte látni.

Apja egyszerű munkásként kezdte, aztán sikeres vállalkozó lett, aki megvásárolta az üzeme és a háza körüli földeket, és olyan gazdag lett, hogy a városkát is róla nevezték el Cochran’s Millsnek. Ám korán, végrendelet nélkül halt meg, a család szűkös anyagi viszonyok közé került, és az édesanya új, brutális házastársa csak rontott a helyzetükön; a család végül 1880-ban Pittsburghben kötött ki.

Elizabeth kezébe ekkoriban kerülhetett rendszeresen újság, és a Pittsburgh Dispatch egyik cikke alaposan fel is bosszantotta. A cikk írója – a XIX. század végén nem szokatlan módon – arról írt, milyen nevetségesek is azok a nők, akik a gyerekszülésen és -nevelésen túl önálló karrierre vágynak ahelyett, hogy a háztartásukkal foglalatoskodnának. Elizabeth azonnal tollat ragadott, és a „Kis árva lány” jeligével írt olvasói levelében alaposan lehordta a szerzőt.

A főszerkesztőnek annyira megtetszett a bátor, szókimondó írás, hogy felhívást tett közre: „Kis árva lány, jelentkezz!” A kis árva lány pedig jelentkezett, és bár nem tudjuk, hogy a főszerkesztő miért sejtett férfit e jelige mögött, mindenesetre Elizabeth női volta igencsak meglepte, és először nem is akarta alkalmazni a lányt. Ám végül mégis megegyeztek, és Elizabeth ekkor vette fel a népszerű zeneszerző, Stephen Foster egyik dala nyomán a cserfes szolgáló, Nellie Bly nevét.

Kezdetben gyárakban dolgozó nőkkel készített interjúkat: a lány jól ismerte ezt a világot, hiszen már 14 évesen munkába kellett állnia, és megtapasztalta, hogy a nőknek csak a legrosszabbul fizetett, ócska melók jutnak. Írt lányanyákról, prostituáltakról, sőt, először itt próbálta ki később világhírt hozó módszerét: gyári munkásnőnek állt, és lopáson kapatta magát. Azt mindenesetre megtanulta, hogy az igazságszolgáltatás nem bánik kesztyűs kézzel a piti bűnözőkkel, míg az embertelen körülményeket üzemeikben fenntartó, munkásaikat éhbérért dolgoztató gazdagoknak mindent elnéz.

Az újság tulajdonosai – leginkább a gyárosoktól érkező támogatások elapadásától tartva – ekkor besokalltak: Nellie-t a női rovathoz irányították, ahol a legizgalmasabb téma a fűzőviselet volt. A még csak 21 éves lány úgy döntött, nagyobb fába vágja a fejszéjét. Szerencséjére az újság vezetői minél távolabb akarták tudni, úgy hogy beleegyeztek: tudósítson a „minden lében kanál” riporter Mexikóból.

„Szép, de bolond!”

Nellie Bly közel fél évet töltött a közép-amerikai országban, ahol dúlt a korrupció, tombolt a szegénység, és a politikusok nem válogattak az eszközökben, ha el akarták hallgattatni ellenfeleiket. Nellie egyik riportjában egy újságíró bebörtönzése ellen emelt szót, és egyenesen az elnököt, Porfirio Díazt bírálta. A cikk miatt – ami aztán az újságíró Hat hónap Mexikóban címmel megjelent riportkönyvében is helyet kapott – Nellie-t kiutasították az országból.

Egyesek szerint örülnie kellett volna, hogy ennyivel megúszta. Nellie azonban nem örült: 1887-ben feladta pittsburghi munkáját, és New Yorkba költözött. Öt munkanélküli hónap után sikerült bejutnia a nagy hatalmú Joseph Pulitzerhez, a New York World tulajdonosához, aki (ismerjük a zseniális magyar származású újságíró-szerkesztő kitűnő szimatát!) végre méltó feladatot adott neki.

Méltó feladat? Nellie kitalálta, hogy őrültséget színlelve jut be a Blackwell-szigeti női elmegyógyintézetbe, és leleplező cikket ír az ott uralkodó, rettentő állapotokról, amelyekről állítólag sokan tudtak, de senki sem mert szót emelni ellenük. Bly semmit sem bízott a véletlenre. Szakadt, koszos rongyokba öltözött, napokig nem mosakodott, és órákig gyakorolta a tükör előtt, hogyan legyen a tekintete minél üresebb és távolba veszőbb.

Így jelentkezett be egy női átmeneti szállásra, ahol Nellie Moreno néven kubai menekültnek adta ki magát, és huszonnégy óra alatt olyan jeleneteket produkált, hogy lakótársai egyenesen az életüket féltették tőle. „Ez volt életem legjobb éjszakája” – mondta utólag, amikor a „szép, de bolond” jelzővel illetett új pácienst átszállították a Blackwell-szigeti intézménybe.

Pokoli tíz nap következett. Az étel ehetetlen, a víz ihatatlan volt: a betegeknek esőnek, hidegnek kitéve egész nap némán kellett ülniük egy kemény padon. Mindenfelé patkányok rohangáltak körülöttük, a fürdővíz jeges volt, és vödörszám zúdították az ápoltak fejére. Nellie legmegdöbbentőbb felfedezése azonban az volt, hogy rájött: a lakók között sok mentálisan egészséges nő van, akik bevándorlók, de nyelvtudás nélkül nem tudtak kapcsolatot teremteni senkivel, környezetük ezért őrültnek gondolta őket.

„A bolondokháza a Blackwell-szigeten embereknek szánt patkányfogó, ahová könnyű bekerülni, de ha egyszer valaki bent van, lehetetlen onnan kijutni” – summázta tapasztalatait Nellie, aki még azt is hozzáfűzte: „Furcsa ezt mondani, de minél normálisabban beszéltem és viselkedtem, annál őrültebbnek tartottak.” Végül tíz nap után a The World küldött egy ügyvédet, aki elintézte, hogy Bly-t szabadon bocsássák.

Az újságírónő sztorija óriási felháborodást keltett, az intézmény pszichiáterei bocsánatot kértek, az illetékesek pedig egymillió dollárt szavaztak meg a betegek ellátásának javítására, igaz, annyit azért hozzátettek, hogy a város már korábban is fontolgatta a mentális intézetek költségvetésének felemelését. Akárhogy is, Bly riportja egészen biztosan hozzájárult a folyamat felgyorsításához. Egy hónappal később az újságíró saját szemével győződött meg arról, hogy az intézmény lakóinak sorsa jobbra fordult. Nellie cikke később könyv alakban is megjelent Tíz nap az őrültek házában címmel, és hatalmas sikert aratott.

72 nap alatt a Föld körül

Leleplező riportok sora következett, majd egy ötlet, ami a világhírt is meghozta az újságírónak. 1889-ben Verne híres regénye nyomán úgy döntött, hogy kevesebb mint 80 nap alatt ő is körbe utazza a Földet. Hiába akartak férfi kísérőt adni mellé, egyetlen táskával vágott neki a nagy útnak.

Hogy már akkoriban sem volt idegen a sajtótól a bulvárszellem, annak most örülhetünk, hiszen a korabeli beszámolók részletesen leírták a 40×17 centiméteres kézitáska tartalmát, amelybe még egy tégely arckrém is belefért. Az izgalmakat fokozta, hogy a viszonylag új alapítású Cosmopolitan – ismertségét növelendő – is útnak indította saját riporterét, az ellenkező irányból.

Az olvasók ráadásul fogadhattak, vajon ki kerül ki győztesen a nagy csatából: Nellie Bly, Elizabeth Bisland, vagy Phileas Fogg, Verne halhatatlan hőse megőrzi az elsőségét. Nos, Nellie győzött: utazott hajón, vonaton, biciklin, lovon, teveháton, riksán, végül is 72 nap, 6 óra, 11 perc alatt sikerült megkerülnie a Földet. Élményeiről a The World naponta beszámolt, s 1890-ben a 72 nap alatt a Föld körül című könyve is megjelent. Ennek alkalmából találkozhatott, és interjút készíthetett magával Jules Verne-nel.

„A világ leghíresebb újságírónője” (Pulitzer sem volt ügyetlen, ha reklámról volt szó!) magánéletével is meg tudta lepni rajongóit. Feledhető szépirodalmi próbálkozásai ugyan nem arattak nagy sikert, bezzeg, amikor 31 évesen kétheti ismeretség után hozzáment a nála majd negyven évvel idősebb iparmágnáshoz, Robert Seamanhoz, a hírek csak róla szóltak. 1904-ben, férje halála után átvette annak fémgyártó üzemét, még találmányai is voltak: egy tejeskannát és egy szemétgyűjtőt jegyeztetett be az asszonynevén.

Bár az USA egyik legjelentősebb gyártulajdonosának számított, végül is alkalmazottjainak sikkasztása miatt csődbe ment. Ismét újságíróként helyezkedett el, egy riportja kapcsán azonban azzal vádolták meg, hogy akadályozza az igazságszolgáltatást, ezért elfogatóparancsot adtak ki ellene. Erre 1914-ben Bécsbe menekült, egy korabeli bon mot szerint miatta tört ki a világháború, hogy legyen miről tudósítania.

Tény, megfordult csatamezőn, tudósított is, sőt állítólag 1917 után még az USA kormányának segítségét is kérte, hogy Ausztriát kimenekítse a bolsevikok befolyása alól. 1919-ben tért vissza Amerikába, ahol tanácsadó rovatot vezetett, önkéntes munkát vállalt egy árvaháznál, és ő maga is örökbe fogadott egy árva gyereket. 1922-ben, 58 évesen halt meg, Arthur Brisbane, a híres lapszerkesztő búcsúztatta mint Amerika „legjobb riporterét”.