A frontra szökő grófkisasszonytól a cigarettázó vértanúig: hét híres önfeláldozó nő

„Az önfeláldozás a női jellem alapvető vonása. S ez is másfajta, mint a férfié, aki úgy áldozza fel magát, hogy tudva tudja, áldozata summája annak a kudarcnak, melyet maga folytat áldozata erkölcsi értelmével. A nő föláldozza magát, mivel ez örömet szerez neki” – írta egyszer Jiří Wolker cseh költő. Sorai vajon mennyire helytállóak? Az önfeláldozás csak az élet elvesztésével válik teljessé? Vagy az is hasonlóan méltó áldozat, amikor valaki teljes földi létét szenteli egy nemes célnak? Bár számtalan asszonyt emelhettünk volna ki, összeállításunkban az önfeláldozás hét különleges női példáját mutatjuk be.

A dühös oroszlánok

„Az asszonyok is kövekkel, forró vízzel és szurokkal rohannak a falakra, az ellenségben nagy kárt tesznek, s nem is emberek ők, hanem dühös oroszlánok módjára viselkednek. Többek között egy asszony a leányával együtt ott volt a bástyán harcoló férje mellett. Amikor a férfi puskagolyótól eltalálva holtan összerogyott, nem temette el az asszony addig, amíg bosszút nem állt érte. Felkapta férje kardját és pajzsát, rövidesen három törököt levágott” – jegyezte fel Hieronymus Ortelius német krónikaíró az 1552-es egri várvédő asszonyokról, akikről számos nemzet történetírói emlékeztek meg csodálattal.

Ascanio Centorio degli Hortensi itáliai történetíró például spártai amazonoknak nevezte őket.

I. Szulejmán oszmán szultán 1552 nyarán hatalmas hadjáratot indított a szétszakított Magyar Királyság ellen. Seregei számos erősséget elfoglaltak, mire az utolsó állomás, Eger alá érkeztek.

A „rozzant akolnak” nevezett vár bevétele megnyitotta volna az utat a gazdag felvidéki városok felé. A 70 ezer fős török sereggel szemben Dobó István várkapitány mindössze 1800 várvédőt tudott felsorakoztatni, ám ennek is csupán a fele volt képzett katona.

12 napi ágyúzás után, szeptember 29-én indított általános rohamot a török. Ostromlétrák tucatjai csapódtak a várfalakhoz, és százával másztak fel az ostromlók.

Egerben több nő is férje és családja mellett maradt, ők igyekeztek a várvédők keze alá dolgozni: üstökben vizet és szurkot forraltak, és a röpködő nyílvesszők és puskagolyók zápora közepette vitték fel a falakra, hogy a felfelé kapaszkodó oszmánok nyakába zúdítsák.

Olykor kődarabokat hajítottak a török áradat közé. Az újabb és újabb rohamok azonban olyan hatalmasak voltak, hogy sok esetben maguk a nők is kardot ragadva keltek harcra a támadókkal.

Nagyban köszönhető az ő bátorságuknak is, hogy október közepén a világ egyik legerősebb birodalma szégyenszemre feladni kényszerült az ostromot. Eger megvédése csodaszámba ment.

A lámpás hölgy

„Nem az egyes embert szereti, hanem az egész emberiséget, végtelenül önzetlenül akarja ezt szolgálni” – írták egyszer az ápolónői szakma megteremtőjéről, Florence Nightingale-ről.

A firenzei származású, jómódú családba születő leány mindig is lázadt a nők beskatulyázott szerepe ellen. Hitt abban, hogy ő többre hivatott. A környékbeli rászorulókat folyamatosan támogató Florence 17 évesen az Úr hangját vélte hallani, aki arra utasította, hogy életét szentelje mások szolgálatának.

Bár kitűnő humorérzéke volt, mikor bejelentette szüleinek, hogy ápolónő szeretne lenni, egyáltalán nem nevettek, hiszen ez akkoriban úrinőhöz nem méltó, alantas munkának számított.

Haragjukat természetesen az sem csillapította, hogy titokban részt vett egy nővérképző tanfolyamon, és hogy külföldi útja során kórházakat tanulmányozott. Ellenállásukat közel egy évtized alatt tudta megtörni.

1853-ban kitört a krími háború, és az angol közvélemény elszörnyedt a katonai kórházakban uralkodó állapotokat taglaló jelentéseken. Jó barátja, a hadügyminiszter egy évvel később Nightingale-t bízta meg a nővéri ügyelet ellátásával.

A zsúfolt és büdös barakkokban a több ezer beteg közül soknak nem jutott sem ágy, sem ruha, sem gyógyszer, napi fél liter víz jutott ivásra és mosdásra, a patkányok és a bolhák pedig mindenhol nyüzsögtek.

A napi 20 órát dolgozó Nightingale jobb higiéniai viszonyokat teremtett, javított az élelmezésen, az adminisztráción, mindennap órákat töltött a barakkokban, éjszakánként pedig egy lámpással a kezében járkált az ágyak között, és vigasztalta betegeit.

Ők pedig rajongtak érte. Így érdemelte ki a „lámpás hölgy” nevet, lámpása az ápolás jelképe lett. Munkája révén a halálozási arány hónapok alatt 42 százalékról 2,2-re csökkent. (Tevékenysége előtt egy sebesült katona nagyobb valószínűséggel maradt életben a harctéren, mint a kórházban.)

Habár hazatérve nemzeti hősként fogadták, a kitüntetéseket visszautasította. Hosszú életét végig a betegápolásnak szentelte, mint egyszer írta: „A betegápolás féltékeny valami, nem tűri, hogy aki neki él, más urat is szolgáljon”.

„Ki lehet a tébolyult lány?”

A New York Times 1887-ben egy „rejtélyes lelencről” cikkezett, aki „vad és űzött pillantással néz”, és egyre csak azt sikoltozza: „Nem emlékszem, nem emlékszem!”

A titokzatos, tébolyult lány rendkívül koszos ruházatban jelent meg egy átmeneti munkásszállón, és egy éjszaka alatt elérte, hogy mindenki féljen tőle, és tébolyultnak nyilvánítsák. Az egyébként gyönyörű nőt – aki kubai menekültnek mondta magát – másnap átszállították a Blackwell-szigeti elmegyógyintézetbe.

Az intézményben áldatlan állapotok uralkodtak: az étel ehetetlen, a víz romlott volt, a bent lakók körül patkányok rohangáltak, miközben fagyos szél járta be a fűtetlen épületet.

Az ott dolgozók rendszeresen kegyetlenkedtek az elmebetegekkel, akiknek némán kellett tűrniük, hogy fejükre vödörszám zúdítják a hideg vizet.

A rejtélyes nő tíz nap elteltével távozhatott az intézmény falai közül. Nem sokkal később kiderült, hogy nem más ő, mint Nellie Bly, a „száguldó riporter”, akinek Joseph Pulitzer adta azt a feladatot, hogy őrültséget színlelve jusson be a hírhedt épületbe, majd miután kihozta őt, írjon egy leleplező cikket az ott folyó tevékenységről.

Tíz nap az őrültek házában című írásával elérte, hogy New York városa egymillió dollárt juttasson a gyógyintézetnek, hogy kirúgják a kegyetlenkedő ápolókat, megszüntessék az embertelen állapotokat, és szabadon engedjék a mentálisan egészséges fogvatartottakat.

„A bolondokháza a Blackwell-szigeten embereknek szánt patkányfogó, ahová könnyű bekerülni, de ha egyszer valaki bent van, lehetetlen onnan kijutni” – summázta tapasztalatait Nellie, aki nem kis rizikót vállalt embertársai sorsáért.

A tudomány oltárán

„A tudományos munkát nem a közvetlen haszna alapján kell megítélni. Önmagáért, a tudomány szépségéért kell végezni” – mondta egy alkalommal Marie Curie, aki egészségét is veszélyeztetve egész életét szeretett tudományának szentelte.

Marie Skłodowska egy elszegényedett lengyel nemesi családnak volt a legfiatalabb gyermeke. A kenyerét kezdetben magántanítóként és nevelőnőként kereső, nővére orvosi tanulmányait anyagilag is támogató, hihetetlenül szorgalmas lány a Sorbonne-on szerzett matematika-, majd fizikatanári oklevelet.

Diplomája megszerzése után hazasietett, hogy megszerzett tudását hazája szolgálatába állítsa. A krakkói egyetem azonban neme miatt megtagadta alkalmazását, így visszatért Párizsba.

A mágnesesség iránti érdeklődése hozta össze későbbi férjével, Pierre Curie-vel. Közös munkájuk során felfedezték a Marie hazájáról polóniumnak elnevezett új radioaktív elemet, valamint a rádiumot is.

Egy fűtetlen fakalyibában négy hosszú év alatt 8 tonna bányameddőből állítottak elő 0,1 gramm rádium-kloridot, ebből kénsavval vonták ki a fémet. Az embert próbáló munka során egészségügyi állapotuk is jelentősen leromlott. A tudós házaspár – habár fényesen meggazdagodhatott volna – az eljárást szabadalom nélkül tette közkinccsé.

A radioaktivitás felfedezéséért 1903-ban fizikai Nobel-díjat kaptak, amelyet főként lakásfelújításra használtak fel, a többi részt pedig rászoruló diákoknak, illetve rokonságuknak adták.

Az 1911-ben másodszor is Nobel-díjban részesülő asszony az első világháború idején megszervezte a francia katonai egészségügy röntgenhálózatát, megtanult vezetni, és az általa felszerelt röntgenkocsikkal járta a hadikórházakat.

Abban az időben még senki nem gondolta, milyen veszélyes védőruha nélkül sugárzó elemekkel dolgozni, Marie-nak is ez lett a veszte. Az 1934-ben leukémiában elhunyt tudós asszony jegyzetei, bútorai és egyéb tárgyai még ma is radioaktív sugarakat bocsátanak ki.

A kényelmet feladó grófkisasszony

„Sok a sebesült, és micsoda sebesülések! Nem lehet felismerni, hogy ezek a hörgő, ordítozó, széjjelszakított emberek fiatalok-e vagy öregek, még kevésbé elképzelni, hogy ezek az arcok valaha mosolyogtak. Kilógó agyvelők, törött csontok, fityegő végtagok, egyenruháik csupa sár és vér” – írta naplójába 1916 májusában Andrássy Ilona grófnő, az olasz front egyik főnővére.

„Iloncsi” élete mesésen kezdődött, ám a fiatal lány a biztonságos arisztokrata létből szabad akaratából csöppent a világégés veszélyes forgatagába.

Férje, Esterházy Pál gróf bevonult, ő pedig ápolónőnek állt. Nem sokáig bírta a pesti levegőt, és hamarosan férje után szökött Galíciába, ahol már valódi hadiállapotokat talált.

Kezdetben illegálisan ápolta a front mellett a betegeket, később pedig – immár engedéllyel – sokkot kapott bakákkal birkózott a srapneltűzbe kerülő, véráztatta padlójú kórházban, ahol gyakran olyan látványban volt része, amilyenről kislány korában bizonyosan nem álmodott.

Habár az arisztokratákat nem kötelezték, hogy az első sorokban szolgáljanak, Esterházy, amikor csak tehette, kihelyeztette magát a lövészárkokba. „Ő nem akarja, hogy jobb sorsa legyen annál a szegény paraszt családapánál, aki százezrével az első sorokban védi a hazájukat” – írta a férjéről.

1915 júliusában jött a hír, hogy egy orosz golyó kioltotta a férfi életét. Vesztesége ellenére Ilona teljesítette kötelességét, és ígéretéhez híven elutazott a Magyar Vöröskereszt olasz frontbeli táborába.

Gépiesen, de lelkiismeretesen végezte feladatát, miközben a veszélyt egyre elszántabban kereste. Sikerült elérnie, hogy a közvetlen front melletti elsősegélynyújtó helyre mehessen dolgozni.

„Az út felfelé igazán izgató volt, a legkülönbözőbb detonációk között száguldoztunk fel a hegyre. Az utolsó darabon fegyverrel lőttek ránk az olaszok, (…) egy szanitécet húsz lépésre tőlünk széttépte egy gránát” – jegyezte fel naplójába. A néhány napos életveszélyes kalandot túlélve hat hét szabadságot kért, ám sohasem tért vissza a frontra.

A cigarettázó vértanú

Néhány nyilas állt 1944. december 27-én este a budapesti Szabadság híd lábánál. Fegyvereiket – egy szemtanú szerint – hat nőre irányították, akiket arra kényszerítettek, hogy vetkőzzenek mezítelenre, majd valamennyiüket a Dunába lőtték.

Egyikük a halála előtt leendő gyilkosai felé fordult, letérdepelt, majd égre emelt tekintettel, széles karmozdulatokkal keresztet vetett. Hamarosan az ő holttestét is magával ragadta a folyó fagyos sodra.

A kassai Szociális Testvérek Társaságának tanfolyamát elvégző Salkaházi Sárára – aki néhány hónapig eljegyzett menyasszony is volt – eleinte kissé furcsállva néztek a nővérek, ugyanis a lány meglehetősen „szabados” életet élt.

Több felvidéki magyar újságba is írt, cigarettázott, fesztelen életmódjáról pedig csak évekkel később tudott leszokni.

„Alleluja! Ecce ego, mitte me!” (Íme, itt vagyok, engem küldj!) – hangzott jelmondata, amikor 1940 pünkösdjén szerzetesi fogadalmat tett.

A fáradhatatlan szervező hírében álló nő hamarosan átköltözött a magyar fővárosba, és belevetette magát a munkába. Kegytárgyüzletet vezetett, családokat látogatott, hitoktatott, felügyelte a gyermekkonyhát, és szerkesztette a rend folyóiratát.

A társaság a kezdetektől küzdött a nemzetiszocialista eszmék ellen, a német megszállás idején pedig a testvérek mintegy ezer üldözött életét mentették meg úgy, hogy hamis papírokkal munkásnők otthonaiban bújtatták el őket.

Egy valamiért megsértődött asszony azonban elárulta őket a nyilasoknak, akik 1944 decemberében átkutatták a Bokréta utcai otthont. A vezető nővéreket elhurcolták, a „kihallgatás” helyett azonban legyilkolták őket a Duna partján.

Krisztus szegényeinek anyja

„Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, sokkal inkább az elhagyatottság érzése” – mondogatta Teréz anya. A törékeny, ám határozott asszony a szegények érdekeit mindig az önmagáé elé helyezte.

Sohasem habozott, ha egy gennyes kelés kitisztításáról vagy egy leprás megérintéséről volt szó. Az általa alapított otthonokban súlyos betegek, elhagyott gyermekek és hajléktalanok tízezrei találtak menedékre.

Amikor 1979-ben neki ítélték a Nobel-békedíjat, a szokásos bankett a kérésére elmaradt, s az erre fordítandó pénzt is a védencei kapták. Nem véletlen, hogy Anjezë Gonxhe Bojaxhiu, ismertebb nevén Teréz anya milliók példaképévé vált.

Az albán származású Anjezë 18 évesen egy belső hangot követve lépett be az írországi Loreto Nővérek Rendjébe. Egy évvel később a nevét Lisieux-i Szent Teréz, a misszionáriusok védőszentje után kapó lányt már Indiában találjuk misszionáriusként. Később kilépett a zárdából, és ápolónőként kezdte járni Kalkutta nyomornegyedeit.

Az általa alapított Szeretet Misszionáriusai elnevezésű rend a nélkülözők megsegítésére otthonok tucatjait hozta létre, s a vezető nővér hamarosan világhírnévre tett szert. Akadtak azonban kritikusai is.

Sokan az otthonok felszereltségével voltak elégedetlenek, a vádak szerint többeket akaratuk ellenére tettek ki az utcára, a német Stern magazin számításai szerint pedig 1991-ben a rendhez befolyt összegnek csupán mindössze hét százalékát fordították jótékonysági célokra. Mindez azonban semennyire sem értékteleníti azt a tényt, hogy Teréz anya egész életét Krisztus szegényeire áldozta.

A már életében is szentként tisztelt apácát halála után hat évvel avatták boldoggá, ami példátlanul gyorsnak számít. 2016 óta pedig már a szentek sorát gyarapítja.