Új könyv a Kádár-korszak könnyűzenei cenzúrájáról és intézményrendszeréről

A pártállami kultúrpolitika, az állami zeneipari monopóliumok és a közönség viszonyrendszerének eddig kevésbé kutatott részleteit mutatja be Csatári Bence történész legújabb, Hangadók és hangfogók - A kádári-aczéli könnyűzenei politika alul- és felülnézetből című kötete.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) tudományos főmunkatársának történelmi monográfiája a Kádár-rendszer könnyűzenei életének intézményi és hatalmi mechanizmusait vizsgálja. A kutatás – amely a szerzőnek a Magyar Nemzet című napilapban 2020 és 2023 között publikált cikksorozatán alapul – újdonsága, hogy a korszakot három eltérő szemszögből: az állami apparátus, a zenészek és a rajongók nézőpontjából elemzi, átfogó képet adva a beat, a rock, a diszkó, majd az újhullám és a punk hazai intézményesüléséről.

A kötet részletesen tárgyalja a hazai hanglemezkiadást évtizedekig monopolizáló Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) történetét, az Országos Rendező Iroda (ORI) koncertszervezési gyakorlatát, valamint az Interkoncert külföldi menedzselési tevékenységét. A kutatás bemutatja Erdős Péternek, a korszak "botfülű popcézárjának" a szerepét, aki teljhatalmú irányítóként döntött a zenekarok sorsáról, a "kegygazdálkodás nyerteseiről és veszteseiről". A központosított rendszer működési hibáit és a bürokrácia abszurditását jól példázza a könyvben idézett eset, amikor Erdős az Omega együttesnek egy olyan emlékplakettet adott át, amelyre a nagy kapkodásban a „Koncz Zsuzsának” feliratot gravírozták.

A kiadvány a dorogi hanglemezgyár alapításának gazdasági és politikai hátterére is kitér. Ennek kapcsán a szerző felidézi Petrovics Emil zeneszerző parlamenti felszólalását a kulturális bevételek ipari elvonásáról: „Azt mégsem várhatja senki, és nyilván önök sem várják, hogy zeneművészetünk tartsa el a kohó- és gépipart”. Szintén a dorogi lemezgyár 1976 decemberi indulásához köthető a „Minden magyarnak évente egy lemezt!” szlogen, amely rövid időre bár, de megvalósult.

A történeti áttekintés a korszak emblematikus élőzenei eseményeit és egy "kis magyar fesztiváltörténetet" is magában foglal. A kötet elemzi többek között Louis Armstrong budapesti fellépését, az 1973-as diósgyőri rockfesztivált ("Kis magyar Woodstock"), az Illés együttes visszatérő koncertjét, a "fekete bárányok" fellépését, valamint az István, a király című rockopera bemutatóját, amelyet a korabeli kultúrpolitika kezdetben gyanakvással fogadott („Szent István dalra fakad? Ez akkora képtelenség, hogy csakis zseniális lehet!”).

A rajongói bázis szemszögéből a kutatás feltárja a hatósági retorziók kiterjedtségét is. A koncerteken a karhatalom részéről az egyszerű rendőri pofonoktól és ütlegelésektől kezdve a skála egészen a vízágyúk bevetéséig terjedt.

A Kádár-korszak – és az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitika – a populáris zenét eredendően a kommunista ideológiával antagonisztikus ellentétben álló, lázadó formátumnak tekintette. A hatalom csúcsán elhelyezkedő apparatcsikok stratégiája azonban az azonnali tiltás helyett az irányított, intézményesített domesztikáció volt. Az új zenei stílusokat általában csak több évnyi késéssel engedték a nyilvánosság elé, miután megbizonyosodtak arról, hogy azok nem jelentenek politikai veszélyt a proletárdiktatúrára.

A rendszer szigorú cenzurális logikáját és a meg nem alkuvó együttesek (például a Beatrice) elhallgattatását egyértelműen bizonyítják a fennmaradt pártiratok. A kötet idézi az állambiztonsági és kulturális szervek iránymutatását: „Ahol engedtünk a politikai zsarolásnak, ott mindig a rövidebbet húztuk, ahol nem engedtünk, ott a demagógia, a zavarkeltés szándéka meghátrált. Nem engedtünk a Beatrice-kérdésben – a Beatrice feloszlott”.

Csatári Bence könyve a korszak végét is új megvilágításba helyezi. A kiadvány zárófejezetei a rendszerváltozás időszakára fókuszálnak, dokumentálva a zenei menedzsment átalakulását és az MHV monopolhelyzetének megszűnését. A kutatás feltárja, hogyan zajlott le a kádári elit gazdasági „hatalomátmentése” (az Interkoncert és a zeneipari vezetők szintjén) a demokratikus átmenet előestéjén, egy olyan struktúrában, ahol a művészek egzisztenciája mindvégig a cenzorok és a pártállami vezetők kegyeitől függött.

Csatári Bence: A kádári-aczéli könnyűzenei politika alul- és felülnézetből. Budapest, 2025, 308 o.