„A saját szavam akkor vonom vissza, amikor akarom” – könnyűzene a Kádár-korszakban

Hogyan viszonyult a hatalom a rockzenéhez? Milyen hatást váltott ki egy nyugati zenekar fellépése? Hogyan működött a könnyűzenei cenzúra? Milyen lehetőségei voltak egy rockzenekarnak a Kádár-korszakban? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatott, aki ellátogatott a Nemzeti Emlékezet Bizottságának kutatója, Csatári Bence Jampecek a Pagodában - A Magyar Rádió könnyűzenei politikája a Kádár-rendszerben című könyvének megjelenése kapcsán tartott beszélgetésre. A munkáról – Halmy Kund moderálása mellett – Benkő László és Schuster Lóránt beszélgetett a szerzővel.

„A rádióban és a televízióban hemzsegtek az ávósok” 

A könyv szerzője a Magyar Rádió udvarán található, zsúfolásig megtelt Pagodában azzal kezdte a beszélgetést, hogy tíz évvel idősebb bátyját egyszer nagyon megverték P. Mobil-koncerten. Csatári Bence a moderátor, Halmy Kund kérdésére kifejtette, hogy első könnyűzenei élménye, és a műfaj iránti érdeklődése egy karácsonyi élményére vezethető vissza. Kisgyerek volt, amikor a család Trabantja elakadt a dugóban. Kiderült, hogy a Beatrice koncertje miatt torlódott fel a kocsisor, hatalmas tömeg özönlött ugyanis a rendezvény helyszínére. Amint a szerző bátyja meghallotta, hogy a Ricse-koncert lesz, azonnal ki is szállt a kocsiból, hogy csatlakozzon a tömeghez. A történész szintén az autóban tartózkodó, ’56-os emigráns nagybátyja éppen akkor tért haza New Yorkból, és nem fért a fejébe, hogy ilyesmi Magyarországon is megtörténhet. Ahhoz már hozzá volt szokva, hogy a Kiss tömegeket vonz egy-egy koncertre, de egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ez lehetséges a kádári Magyarországon is.

Benkő László a könyv címére (egyben a könyvbemutató helyszínére) utalva kifejtette, hogy a Kádár-korszakban rendszeresen a Pagodában vagy a Magyar Televízió aulájában találkoztak a magyar előadóművészek, ezért ez a két helyiség gyakorlatilag mindig tele volt. A kelet- és közép-európai kommunista országok vezetői az elnyomás számos eszközét bevetve igyekeztek a nép szabadságát korlátozni, azt azonban alig tudták megakadályozni, hogy az emberekhez eljussanak a Szabad Európa Rádió hírei (annak ellenére, hogy egy hatalmas antennával igyekeztek zavarni a közvetítést).

Schuster Lóránt Benkő Lászlóra reagálva hozzátette, hogy a zenekarokat csak egy darabig engedték be a portán, a belső helyiségek megközelítéséhez már személyi igazolványra volt szükség, és komoly ellenőrzésekre lehetett számítani. Hogy a kommunista vezetők mennyire rettegtek a lázadó fiataloktól, arra a P. Mobil frontembere egy magyar nyelvre is lefordított csehszlovák illemtankönyv példáját hozta fel, amelyben a kazettás magnótól kezdve a rockzenéig számos, a fiatalabb nemzedékhez köthető fogalmat és tárgyat a „nyugati fellazítás” eszközeinek bélyegeztek, mivel „nem tudtak vele mit kezdeni” – összegzett az együttesvezető. Hozzátette, hogy az újító zenészeket az Egyesült Államokban is sokan elítélték, jó példa erre Elvis Presley, akinek a lemezeit katolikus fundamentalisták taposták össze.

Schuster megemlítette, hogy nem csak a magyar Szabad Európát hallgattak: egy táblázatot vezettek a külföldi rádióadók műsorairól, és így jutottak el hozzájuk például Jimi Hendrix első dalai. Ha Magyarországra jött egy külföldi együttes, a hatalom fokozott készültségbe helyezte a karhatalmi erőket. Erre olykor meg is volt az oka: a Spencer Davis Group 1967-es budapesti fellépésén például teljesen elszabadult a pokol, miután valaki felgyújtott egy pereces bódét. A fiatalok azt skandálták, hogy „lesz még ötvenhat”, a karhatalom pedig lovas rendőrök bevetésével próbálta megelőzni az indulatok elszabadulását. Schuster felidézte, hogy voltak, akik cigarettacsikkeket dugtak a rendőrlovak hátsójába, akik emiatt ledobták magukról a gumibotozó és kardlapozó rendőröket. A P. Mobil frontembere hozzátette, hogy a lázadó fiatalok motivációi között fontos megemlíteni, hogy nem akartak úgy élni, mint a szüleik generációja.

Egy alkalommal a P. Mobil a Kertészeti Egyetemen koncertezett, amelynek épülete előtt számos, nyilvánvalóan magas beosztású pártfunkcionáriusok tulajdonát képező autó állt. „Mi van, P. Mobil-koncertre jön a Központi Bizottság?” – reagált a különös jelenségre Schuster. Kiderült, hogy az egyetem hűtőházában őrizték az elitnek félretett élelmiszereket. Schuster Lóránt felidézte, hogy Rajnák László, az Ifipark egykori vezetője egy alkalommal azt kérte tőlük, hogy ne csak szórakoztassák, műveljék is a közönséget. „Lejátszottunk egy Grand Funk Railroad-számot, utána elmondtam egy Ady-verset” – emlékezett vissza a zenekarvezető, hogyan heccelték a rettegett vezetőt, aki persze kérdőre is vonta a rebellis zenészeket.

Schuster hozzátette, hogy a hatalom arra törekedett, hogy „megölje” a rockzene műfaját, és még a punkokat is megpróbálták integrálni. A könyv szerzője erre reagálva kifejtette, hogy 1959-ben a KISZ-t is azért hozták létre, hogy egyrészt integrálja, másrészt szórakoztassa a fiatalokat. A Kádár-korszakban számos olyan szervezet létezett, amely a könnyűzenei életet felügyelte, és ezekben a testületekben gyakran korábbi karhatalmisták is vezető pozíciót foglaltak el. „A rádióban, a televízióban és a könnyűzenei szervezetekben hemzsegtek az ávósok” – foglalta össze tapasztalatait Schuster Lóránt.

Koncerten csápoló pópáktól a Kádár-korszak popcézárjáig

A zenekarok a korszakban mindig segítették egymást, különösen, ha a hatalommal szembeni összefogásról volt szó. Benkő László felidézte, hogy a könnyűzenei hatalmasságok egy alkalommal az Omega és az LGT között feszülő ellentétet kihasználva próbálták elérni, hogy a Beatrice ne lépjen fel a két zenekarral együtt, amikor azonban az együttesek tagjai erre rájöttek, mindent megtettek azért, hogy a Ricse mégis velük együtt állhasson színpadra.

„A kommunisták egyszerre szerettek volna dugni is, meg szűznek is maradni” – jellemezte Schuster Lóránt a hatalom zenészekkel kapcsolatos hozzáállását, míg ugyanis minden lehetséges eszközzel igyekeztek működésüket ellehetetleníteni, a rockzenekarok koncertjei komoly bevételi forrást jelentett, így előfordult, hogy olykor egyenesen a könnyűzenei „vonalon” mozgó pártfunkcionáriusok kérték meg az együtteseket egy-egy fesztiválon való fellépésre. Csatári Bence hozzátette, hogy ennek ellenére manapság az egykori zenészek többsége 30-50 ezer forintos nyugdíjból tengődik.

A Kádár-korszakban a könnyűzenei cenzúra egyik elsődleges eszköze az 1959-től 1985-ig működő Táncdal- és Sanzonbizottság volt. Először ők ellenőriztek le minden új dalt, mielőtt a szélesebb közönség is megismerhette volna azokat. Jellemző adat, hogy az 1971-ben az eléjük kerülő 1200 számból 800-at visszautasítottak, 300 esetében pedig azt javasolták, hogy írják át a szöveget – idézte fel a megdöbbentő adatot Csatári Bence.

Benkő László elmesélte, hogy amikor néhány évvel ezelőtt felléptek Oroszországban, nem hittek a szemüknek, mert az első sorokban több idős, szakállas pópa csápolt. A koncert után elmondták, hogy nekik a kommunista időszakban Benkőék zenéje nyújtotta a szabadság élményét. Schuster Lóránt is felidézett egy, a korszakra jellemző történetet. Egy alkalommal B. Tóth László műsorában járt vendégként a rádióban. A felvétel alatt lejátszották az R-GO Szerelmes vagyok mint egy nagyágyú című számát, majd a műsorvezető megkérdezte Schustertől, hogy tetszett-e neki a dal. A P. Mobil frontembere világossá tette, hogy nem rajong a Szikoráék által képviselt stílusért, mire B. Tóth teljesen elsápadt. A műsor után kérdőre is vonta Schustert, mondván, ezért őt akár ki is rúghatják. A zenekarvezető ezután kifejtette: az együtteseknek megvolt a lehetősége a megjelenésre, a P. Mobil például szerepelt a rádió- és tévéújság hátlapján, amely szinte minden háztartásba eljutott, és így remek promóciós lehetőséget jelentett. Ezzel összefüggésben, a megfelelő kapcsolatok révén is lehetett eredményeket elérni, persze csak egy bizonyos határig.

Az oldott hangulatú beszélgetésen Erdős Péter neve is említésre került. Benkő László felidézte, hogy az Omega Gammapolis című dalának „Oly hosszú volt a 33 év” sorában a popcézár rendszerellenes kritikát hallott ki (a számot 1978-ban vették fel, a 33 év tehát 1945-re is utalhatott). A következő évben megjelenő Omega-albumra már az „Oly hosszú volt a 23 év” szöveggel került fel a dal, mivel azonban ez 1956-ra utalhatott, a Magyar Rádió nem játszotta a Gammapolist. Schuster Lóránt Erdős Péterrel kapcsolatban idézte egy hírhedtté vált, a korabeli viszonyokat jól jellemző mondatát: „A saját szavam akkor vonom vissza, amikor akarom” A P. Mobil frontembere a beszélgetést összegezve kijelentette: fontos, hogy szülessenek hasonló könyvek, hogy a fiatalabb generációk is megtudják, milyen romlott rendszerben élt szüleik és nagyszüleik generációja.