Új kiállítás nyílt a boszorkányüldözések történetéről
Az ókori gyógyítóktól a középkori máglyákon át a modern feminista mozgalmakig ívelően, közel kétszáz műtárgyon és dokumentumon keresztül mutatja be a boszorkányság intézményesített üldözésének társadalom- és politikatörténeti hátterét a nantes-i Történeti Múzeum (Château des ducs de Bretagne) legújabb tárlata.
A június 28-ig látogatható kiállítás szakít a mesékből és a populáris kultúrából (például az Óz, a csodák csodája vagy a Harry Potter univerzumából) ismert, hegyes kalapos, seprűn lovagló boszorkányok sztereotípiájával, és a jelenség történeti, demográfiai és jogi aspektusait helyezi a középpontba. Krystel Gualdé, a múzeum tudományos igazgatója és a kiállítás kurátora történelmi forrásokkal támasztja alá, hogy a boszorkányperek áldozatai leggyakrabban a társadalom perifériájára szorult, független, özvegy, gyermektelen, beteg vagy idős nők voltak.
A tárlat rámutat arra, hogy a boszorkányüldözés valójában a nők társadalmi pozíciója elleni, politikai célokat szolgáló rendszerszintű fellépés volt, amely a katolikus és a protestáns területeken egyaránt jelen volt. Ezt a hatalmi törekvést jelzi, hogy a világi és egyházi hatóságok a társadalmi kontroll eszközeként még az egyszerű vidéki mulatságokat, például a népszerű májusfa-táncot is betiltották az 1510-es és 1520-as években. A perek kimenetelét gyakran anyagi érdekek is motiválták: a kivégzett nők vagyonát rutinszerűen felosztották a vádlók, a bírák és a hóhérok között, a gyanúsítások pedig legtöbbször családtagok, szomszédok vagy féltékeny ismerősök feljelentésein alapultak.
A tárlaton bemutatott térkép adatai szerint Európában az évszázadok során mintegy 90-110 ezer boszorkánypert folytattak le. Az üldözések földrajzi epicentruma egy a Pireneusoktól a Rhône völgyén, az Alpokon és a Flandrián át egészen Skóciáig húzódó ív mentén helyezkedett el. Franciaországban a központi hatalomtól távol eső, erős helyi hagyományokkal rendelkező régiókban, például Baszkföldön volt a legintenzívebb a boszorkányvadászat, ahol a kiküldött inkvizítorok és a helyi bíróságok bevonása a központi királyi hatalom megszilárdítását szolgálta.
Az európai boszorkányüldözés jogi és teológiai alapját az 1487-ben megjelent Malleus Maleficarum (Boszorkányok pörölye) című kódex teremtette meg, amely a boszorkányságot kifejezetten nőkhöz köthető bűncselekményként definiálta. A hiedelemrendszer gyökerei azonban az ókori görög-római világba nyúlnak vissza, ahol a valós gyógyító és jósló képességekkel rendelkező nőket a formálódó birodalmi hatalom és a korai kereszténység egyaránt fenyegetésként értékelte, és tevékenységüket "mágiaként" bélyegezte meg. A repülő boszorkány motívuma például már az ókori római szerzőnél, Senecánál megjelent, aki Médeiát ruházta fel ezzel a természetfeletti képességgel, míg a csecsemőgyilkosságok vádja szintén az ókori mítoszokból eredeztethető. A 14. századra a boszorkányság fogalma végérvényesen összefonódott az eretnekséggel, és az egyház a nőket tette felelőssé az időjárási anomáliákért, a járványokért és az éhínségekért, a démoni rituálékat (sabbatokat) pedig antitetikus, az isteni rendet felforgató eseményként írták le.
A 16. századi művészetben a boszorkányság és a sabbatok ábrázolása – többek között Albrecht Dürer vagy Hans Baldung Grien rézmetszetein – ürügyként szolgált az alkotóknak a női aktok vallási vagy allegorikus kontextus nélküli, szabad megjelenítésére.
A kiállítás részletesen kitér az üldözések lezárásának intézményes folyamatára. Franciaországban XIV. Lajos vetett véget a tömeges pereknek, miután a királyi udvart is elérte az úgynevezett "mérgezési botrány" (Affaire des poisons), amelybe az uralkodó korábbi szeretője, Madame de Montespan is belekeveredett egy "La Voisin" nevű nő feketemágiás és mérgezési ügyei révén. Az uralkodó 1682-es rendelete dekriminalizálta a boszorkányságot, és puszta babonának, imposztorkodásnak minősítette azt. Európában az utolsó hivatalos, halálos ítélettel végződő boszorkányperre Svájcban került sor 1782-ben.
Ez is érdekelhet
A 19. század közepén Jules Michelet 1862-es, A boszorkány (La Sorcière) című műve historiográfiai paradigmaváltást hozott: a korábban démonizált és elítélt nőket a lázadás és a patriarchális társadalommal szembeni ellenállás szimbólumaivá emelte. Ezt a narratívát vette át a 20. század második felében a feminista mozgalom – köztük az 1960-as években alapított WITCH nevű szervezet –, amely a nők jogaiért folytatott küzdelem szimbólumaként tekint a boszorkányokra, vizuálisan is kisajátítva a fekete ruha és a hegyes kalap motívumát.
A nantes-i múzeum kutatói szerint a történelmi boszorkányüldözések mechanizmusai ma is aktuálisak: a társadalmi feszültségekből fakadó alaptalan pletykák, a közösségi médiában terjedő összeesküvés-elméletek és a nők jelenkori elnyomása a világ számos pontján pontos pszichológiai és szociológiai párhuzamot mutat az évszázadokkal ezelőtti európai eseményekkel. Mindemellett a hiedelmek nem tűntek el nyomtalanul, amit a kiállítás záró szekciójában bemutatott, a normandiai régióból származó, kortárs viaszfigurák és átokrituálékhoz használt tárgyak is bizonyítanak.
