Marlene Dietrich, az amerikaiak titkos fegyvere

Amint a német születésű filmcsillag, Marlene Dietrich szenvedélyesen búgó hangja felcsendült a rádióban, az amerikaiak sejtették, hogy odaát a front túloldalán egyenruhába bújtatott marcona németek ezrei zuhannak melankóliába, szeretteikre és a háború által szétzúzott civil életükre gondolva. A rekedtes hangú melódia többet ért minden golyónál.

Ha zavart akarsz, vess be nőket

Valahol a csendes-óceáni hadszíntéren, a harcok szünetében, meggyötört amerikai tengerészgyalogosok gyűlnek a rádió köré, hogy hazai dallamokkal oldják a háború okozta feszültséget. A rádióban felcsendül egy szomorú dallam, majd egy női hang hallatszik: „Helló Joe. Magányos vagy? Az otthon hagyott kedvesedre gondolsz, hogy vajon hiányzol-e még neki, és hű-e még hozzád? Vagy azon aggódsz, hogy a családod boldogul-e nélküled?” Ezen a ponton az érzelmileg felkavart bakák vélhetőleg kikapcsolták a rádiót – elhallgattatva a Tokyo Rose-t.

A Tokyo Rose és Axis Sally név alatt futó amerikai nők valóban létező személyek voltak, akik a japán és náci propaganda szolgálatában állva, az éteren keresztül próbálták megtörni a távoli országokban állomásozó amerikai tengerészgyalogosok szívét. A hölgyek a szövetségesek veszteségeiről, hűtlen feleségekről, gondokkal küszködő anyákról és az Amerikai Egyesült Államok belső bajairól szóló történetekkel traktálták a katonákat, akik a nyugtalanító híreket korabeli, a harcolók körében kedvelt könnyűzenei körítéssel tálalva kapták meg. A németek és a japánok abban bíztak, hogy honvágyat ébresztenek az amerikai katonákban, megtörhetik harci moráljukat, vagy megingathatják bizalmukat a kormányzatukban.

Ezeket a manipulatív rádióadásokat az amerikai hadügyminisztérium szakértői rögvest a pszichológiai hadviselés kategóriájába sorolták, a sokat látott öreg katonák pedig egyszerűen „moral operation”-nak („MO”-nak), azaz hangulatkeltő tevékenységnek hívták. Ezt a sötét, az érzelmekre ható játékot azonban ketten játszották, és az amerikaiaknak sikerült egy rendkívül hatékony válaszcsapást mérniük az európai hadszíntéren tevékenykedő Axis Sallyre. A csodafegyver nem volt más, mint a nemzetközi filmsztár, Marlene Dietrich, aki a német hadsereg állományát megcélzó propagandaadásokban, Lili Marlene néven mutatkozott be. A pszichológiai hadviselés amerikai gurui megtalálták a Jolly Jokert.

Az amerikai hadügyminisztérium titkos akciókért felelős szervezete az Office of Strategic Services (röviden OSS, a Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA elődje) több ok miatt döntött Dietrich mellett. Nemcsak azért, mert lehengerlő szépségű filmcsillag volt, hanem mert német anyanyelve mellett hosszú ideje szívből utálta Adolf Hitlert és az általa képviselt náci ideológiát. Az OSS ezenkívül azt is tudta, hogy a színésznőt egy fenyegetés is motiválja, amelyről Dietrich nem mert a nyilvánosság előtt beszélni.

A végzet asszonya színre lép

A szövetségesek propagandafegyvere, a német katonaszívek megbolygatója, Marie Magdalene Dietrichként született 1901 decemberében, Berlin külvárosában. Apja porosz rendőrtiszt, anyja egy híres gyémántcég jövendőbeli örököse volt. Dietrich és nővére, Elizabeth még kislányok voltak, amikor egy lovasbaleset következtében elvesztették édesapjukat. Évekkel a tragédiát követően, édesanyja nőül ment egy, a német császári hadseregben szolgáló tiszthez, aki az első világháborúban elesett. Az újabb sorscsapás, valamint az 1918-as fegyverszünetet követő német politikai és gazdasági összeomlás miatt az egész család nyomorba süllyedt.

Dietrich soha nem szerette a nevét, túl közönségesnek tartotta. A fiatal tinédzser, akinek a hegedű lett a mindene, Marlene Dietrichként mutatkozott be mindenkinek, és eltökélt szándéka lett, hogy a tehetségét a klasszikus zene terén bontakoztassa ki. Az élet azonban nagy rendező, és nem sokkal a tűzszünet életbe lépését követően a fiatal lány súlyos sérülést szenvedett a bal csuklóján. A hegedűművészi álmok szertefoszlottak, és Marlene, hogy családja túlélje a pénzügyi káoszt, varrónőként kényszerült elhelyezkedni.

A filmgyártás azon kevés tevékenységek közé tartozott, amely a válság sújtotta Németországban az első világháborút követő katasztrofális években indult gyors virágzásnak. A filmszakma 1922-ben fedezte fel Dietrichet, és a találkozás mindkét fél jövőjére nagy hatást gyakorolt. A némafilmek kora volt ez, ahol a színészek hangja nem, sokkal inkább küllemük és fizikális megjelenésük számított. Így minden film „nemzetközi” termék lehetett, a német színészek és filmek pedig rengeteg hívet szereztek Európában és Amerikában egyaránt. A szőke, göndör hajfürtű, érzéki megjelenésű Dietrich a filmvászon ünnepelt szépe lett, és hírneve hamarosan túlnőtte hazája határait.

1924-ben Dietrich nőül ment a segédrendező Rudolf Sieberhez. A szent unió papíron örök ideig, Sieber 1976-ban bekövetkezett haláláig tartott. Dietrich azonban elég tágan értelmezte a házasság intézményét, és nem tartotta szükségét annak, hogy állandóan férje és közös gyermekük, Maria mellett legyen.

Dietrich némafilmes karrierje 1929-ben Josef von Sternberg filmrendezővel történt találkozása után lezárult. Sternberg ugyanis szerepet ajánlott neki egy korai hangosfilmben. A Kék Angyal című darab eredetileg az érett, népszerű és befutott német színész, Emil Janning számára íródott, az érzéki és kegyetlen kabaréénekes táncosnő, Lola Lola szerepét megformáló Dietrich azonban ellopta a show-t a tiszteletbeli tanárt alakító Jannings elől. A történetben szereplő Ronda tanár úr a táncosnő bűvkörébe kerülve otthagyja állását, a köznevetség tárgyává válik, végül belehal a szerelembe és a szégyenbe. A femme fatale és a tisztes polgár tragikus találkozásának ábrázolása akkoriban elég merésznek számított, és valósággal sokkolta a nagyérdeműt.

A filmet és annak rendezőjét, von Sternberget, valamint a Dietrichet és az általa a filmben előadott, fülledt erotikával fűszerezett Falling in Love Again című dalt az amerikai közönség kitörő lelkesedéssel fogadta. A siker kiaknázása végett a rendező és szexi sztárja Hollywoodba utazott, ahol a Paramount stúdió mindkettőjüket leszerződtette. Sternberg nem tétlenkedett: Dietrichhel és a szívtipró Gary Cooperrel rögvest leforgatta a Marokkó című romantikus filmdrámát, amely az 1930-as év sikerfilmje lett. Marlene a filmben egy szabad szellemű fiatal dizőzt alakított, aki a kor szellemét tekintve eléggé megbotránkozató módon, férfiöltözetet, szmokingot viselt, és attól sem riadt vissza, hogy provokatív módon, szájon csókoljon egy másik nőt. A film sikere két dologban manifesztálódott: Dietrichet az alakításáért Oscar-díjra jelölték (ez volt az egyetlen jelölése pályafutása során), illetve még szorosabbra fűzte a két művész munkakapcsolatát.

Felszáradt könnyek

Újabb és újabb filmek jöttek más rendezőkkel, de a tömegek Dietrich felé irányuló rajongása az 1930-as évek közepére lanyhulni kezdett. A színésznő szülőföldjét elkerülve Nyugat-Európába utazott, ahol leginkább szerelmi ügyeivel hívta fel magára a figyelmet. Ebben az időszakban lépett be a politika az életébe.

Dietrich lakásában volt egy családi fotó, amelyből egy részt egyszerűen letéptek. Kiderült, ő rongálta meg a képet, amelynek a kitépett részén valamikor nővére volt látható. Később vált csak világossá: attól kezdve, amint Hitler átvette az irányítást Németország felett, egészen a második világháború végéig, tudatosan kerülte a családját.

A Harmadik Birodalom propagandagépezetének feje, Joseph Goebbels a harmincas években számtalan kecsegtető ajánlattal próbálta Dietrichet hazacsábítani, az ünnepelt sztár azonban minden alkalommal udvariasan elhárította a náci propagandafőnök ajánlatát. A művésznő úgy gondolta, hogy ezzel rendben is van a dolog. Aztán jött a hidegzuhany. Svájci vakációja alkalmával Dietrich összefutott a Nyugaton a helyzet változatlan című híres háborúellenes regény írójával, Erich Maria Remarque-kal.

Remarque elmesélte, hogy egyik alkalommal az éjszaka közepén egy telefonhívást kapott, és jóakarói figyelmeztették, hogy azonnal tűnjön el az otthonából, mert a Gestapo már úton van, hogy letartóztassa. Remarque a nácizmus hangos bírálójaként tudatában volt annak, hogy rajta van egy, a rendszer ellenségeiről fenntartott listán, de bízott abban, hogy nemzetközi elismertsége majd megvédi őt a zaklatásoktól. Tévedett, szökése után Svájcban értesült arról, hogy a feldühödött és bosszúálló Gestapo letartóztatta, majd halálra kínozta a nővérét. Az író szinte belebetegedett a fájdalomba és a bűntudatba.

Dietrichet szinte sokkolta a történet, és társaságban egyre többször kikelt a nácik ellen, de soha nem a sajtóban. Korábbi szeretője, Douglas Fairbanks elmesélte, hogy egy párizsi hotelben töltött éjszaka során Dietrich elárulta neki: egy Hitler elleni merénylet tervét fontolgatja. Hosszas és szenvedélyes beszélgetés során Fairbanksnek végül sikerült lebeszélnie a sztárt a merész idea megvalósításáról, aki szinte egyáltalán nem rejtette véka alá véleményét a gyűlölt náci rendszerről. Hollywoodba visszatérve Dietrich üzeneteket kapott a német kormánytól, amelyben burkoltan utaltak arra, hogy ha nem tér vissza szülőföldjére, akkor csúnya dolgok történhetnek otthon maradt szeretteivel.

Hollywoodban eközben egyre több, a filmiparban dolgozó, Németországból elmenekült emberrel találkozott, akik azt javasolták neki, hogy nyíltan vállalja náciellenességét, de abban az időben a filmstúdiók nem tolerálták az ilyen típusú politizálást. Így, amikor az újságírók azt kérték tőle, hogy mondjon vélemény a Németországban folyó dolgokról, a színésznő röviden lezárta a kérdést azzal, hogy idiótának titulálta Hitlert.

Dietrich 1937-ben határozott lépésre szánta el magát: kérelmezte az amerikai állampolgárságot. „A németek és én többé nem beszélünk egy nyelvet” – nyilatkozta a sajtónak. Ez bátor kijelentés volt, amely komoly dilemmával járt. Dietrich így nyilatkozott az esetről később: „Miután világossá tettem, hogy nem térek vissza Németországba, és felveszem az amerikai állampolgárságot, illetve azt, hogy megtagadom a nácikat és a bukásukért fogok ténykedni, attól fogva a nővérem biztonságáért kezdtem aggódni. Nem tarthattam kapcsolatot az anyámmal és a nővéremmel, akit még a családi fotóról is kitéptem és megpróbáltam a létezését is kitörölni a gondolataimból. Attól féltem, hogy a nácik bosszúból rajta torolják meg tetteimet.”

A háború kitörése Európában áttörést hozott Dietrich karrierjében, aki így ismét reflektorfénybe került. Az 1939-es népszerű, Destry Rides Again című westernfilmben, az ízig-vérig amerikai Jimmy Steward oldalán játszott, és ebben a filmben énekelte el a See What the Boys in the Back Room Will Have kezdetű, Frank Loesser által írt dalt, amely a Lili Marlene mellett repertoárja egyik állandó darabjává vált. A színésznő ismét felfutó népszerűségét kihasználva megragadta az alkalmat, hogy világossá tegye, melyik oldalon is áll. Szilárdan és nyíltan kiállt a német rendszer ellenzői mellett. A sajtónak egyértelműen megfogalmazta a véleményét: „A könnyek, amelyeket eddig Németországért ejtettem, felszáradtak.” Amikor az Egyesült Államok háborúba lépett, Dietrich személyes varázsát latba vetve segített a háborús kötvények népszerűsítésében, és az országot a nyakába véve számtalan laktanyában és kiképzőtáborban szórakozatta a bakák ezreit. Ebben az időben hallott először az OSS-ről, vagyis a Központi Hírszerző Ügynökségről.

Küzdelem a katonalelkekért

Amint az USA belépett a háborúba, és megindította hadműveleteit Észak-Afrikában és a Csendes-óceán déli részén, az amerikai katonák azon nyomban a pszichológiai hadviselés célpontjaivá váltak az ellenség által sugárzott rádióadásokon keresztül. Ezekben a műsorokban az érzelmeikre hatást gyakorolva próbáltak zavart kelteni a soraikban. Bár az érzelgős japán és német rádióadások hatástalannak bizonyultak, az OSS emberei jó ötletnek találták, hogy a rádiót, mint fegyvert, bevessék az ellenség ellen. Úgy vélték, hogy erre a feladatra az amerikai kereskedelmi rádiósok sokkal alkalmasabbak lehetnek.

A felkészülés több hónapot vett igénybe, végül 1943 tavaszán az OSS elindíthatta az első propagandaadásait, amelyekkel az Olaszországban harcoló német alakulatokat célozták meg. Egy másik kampány a partizánok ellen Jugoszláviában és Görögországban bevetett Wehrmacht alakulatok demoralizálását tűzte ki célul egy, a semleges Törökországból felállított rádióállomáson keresztül. Később hírszerkesztők, zenészek és különféle, a szórakoztatóiparban dolgozó művészek hathatós munkájával a nagy-britanniai Woburnból a Katonarádió Calais is megkezdte az európai kontinensen állomásozó németek harci moráljának a megtörését.

Évekkel a háború befejezése után az OSS utódszervezete, a CIA egy rövid összeállítást készített az 1940-es évek „rádióháborújáról”. A jelentésben a hollywoodi és a New York-i Madison Avenue-n dolgozó reklámszakemberek szerepéről olvashatunk:

„1944 áprilisára a woburni rádióadások színvonala a szakemberek hiánya miatt megkérdőjelezhetővé vált, ezért szükséges volt útnak indítani az úgynevezett Muzac projektet, amelynek gerincét hollywoodi szövegírók, egy nyolctagú együttes és a szupersztár Marlene Dietrich alkotta. A csoport egy zenei részleget állított fel New Yorkban, amelynek munkáját a J. Walter Thompson reklámügynökség gárdája segítette és tette teljessé. A részleg a propaganda szövegek mellett 312 német és amerikai dalt írt és rögzített. Egy átlagos, napi 12 órás sugárzás alatt híreket közöltek a frontról, légi riasztásokról és bombakárokról informálták a hallgatókat, illetve hadifoglyok politikai kommentárjait és németországi belföldi híreket sugároztak.”

Az OSS érezte, hogy Dietrich szerződtetésével megütötte a főnyereményt. A színésznő ugyanis utat talált a honvágytól gyötört német katonák szívéhez, akik a háborús idők slágere után csak Lili Marlene-nek nevezték a távolba szakadt isteni nőt. A Lili Marlene című dal, amelyről Dietrich a nevét kapta, eredetileg egy, az első világháború idején született vers alapján íródott, és olyan elementáris hatást gyakorolt a fronton harcolókra, hogy egy rövid ideig még a lejátszását is megtiltották a németek.

A Lili Marlene szerepét magára öltő Dietrich mélyen felkavarta a szeretteik, a normális élet és az otthonuk után vágyakozó, fegyverben álló németek lelkét. A német katonaszívek megtörésére hivatott szakemberek pedig meggyőző, Tokyo Rose és Axis Sally által az éterbe sugárzott agitációknál kifinomultabb üzeneteket adtak a színésznő szájába.

A háború előrehaladtával Dietrich egyre kevesebb időt töltött Hollywoodban, hogy energiáit a háborús erőfeszítésekre fordítsa. Ebben az időszakban mindössze egy filmet forgatott, azért is kár volt. A Kismet című, a mesebeli Bagdadban játszódó kalandfilm a Metro-Goldwyn-Mayer égisze alatt készült 1944-ben, de megbukott a pénztáraknál. A forgatás után egészen a német kapitulációig a színésznő az amerikai csapatokat szórakoztatta: turnézott Észak-Afrikában, Olaszországban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, és elkísérte a harcoló alakulatokat Németországba is. Bár már elmúlt negyvenéves, a flitteres, testhez simuló ruhában és aranyszínű magas sarkúban színpadra lépő színésznő megigézte a katonákat. A színpadra kacéran kiálló, távoli németországi revüszínházas tapasztalataira támaszkodó Marlene énekével, hegedűjátékával és az éneklő fűrészén előadott éteri hangzású melódiáival elkápráztatta közönségét, és a frontokon helyt álló katonák ünnepelt sztárjává vált.

Ikonikussá váló beköszönő szövegével, amely még az amerikai és észak-afrikai fellépései alatt született, újra és újra megdobogtatta a férfiszíveket: „Sziasztok fiúk, valószínűleg én vagyok az egyetlen lány a világon, aki 18 ezer férfival randizik egyszerre. Ez az első alkalom az életemben, hogy egész éjszaka fenn vagyok csak azért, hogy harminc mérföldet utazzak egy találka miatt. Az is az első alkalom, hogy 18 ezer ember előtt állhatok.”

Franciaországi turnéja során mindvégig a front közelében tartózkodott. Találkozott George Patton tábornokkal, de arra is volt alkalma, hogy német hadifoglyokkal készítsen interjúkat, amelyek egy részét le is adták a rádióban.

Marlene fáradhatatlanul turnézott a felperzselt Európában, hogy a harcoló férfiakat szórakoztassa. Dietrich önfeláldozó munkája, az amerikai hadsereg moráljának erősítése és a németek letörése érdekében folytatott kommunikációs tevékenysége nem maradt köszönet nélkül. 1945 szeptemberében amerikai katonák és OSS ügynökök erőfeszítéseinek köszönhetően a Németországban tengődő és otthonától elszakított több millió hontalan ember között sikerült megtalálni a filmszínésznő édesanyját, akit Dietrich hosszú évek elteltével végre újra viszontláthatott. A találkozó éppen időben történt, ugyanis az idős özvegy hetekkel később meghalt.

Szülőföldjén, Németországban azonban sokan nem rajongtak érte. Amikor a legyőzött és romokban álló Berlinbe látogatott, sokan nem akartak tudomást venni róla, a németek egy részének szemében nem volt más, mint áruló. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért vállalta az amerikai és szövetséges csapatok szórakoztatását, Marlene röviden csak ennyit válaszolt: „tisztességből”. Szerepvállalását, a frontokon teljesített „szolgálatát” fogadott hazájában azonban nagyra értékelték: Harry Truman elnök 1947-ben szabadságérdemrenddel tüntette ki. Berlin 2002-ben választotta díszpolgárává.