Több ezer zsidó életét mentette meg a holokauszt idején Ángel Sanz Briz

114 éve, 1910. szeptember 28-án született Ángel Sanz Briz, a holokauszt alatti diplomáciai embermentés egyik főszereplője. 1944 végén valamiért elterjedt Budapesten, hogy a spanyol és vatikáni védlevelek jelentik a legbiztosabb védelmet. Valójában ez a védettség sokszor vált semmissé, mikor az iratok tulajdonosai az okmányokat széttépő és a védett házakban razziázó nyilas pártszolgálatosokkal találták szembe magukat. Ezzel együtt is a becslések szerint több ezer magyar zsidó életét mentette meg a spanyol nagykövetség ügyvivője.

Hírek és híresztelések a káosz városában

A vidéki zsidóság 1944 tavaszi deportálása után a mentési akciók a fővárosra korlátozódtak. A holokauszt alatti zsidómentést a szakirodalom lakossági, katonai, egyházi, és diplomáciai embermentési, illetve zsidó önmentési kategóriákba sorolja. Ezek azonban sokszor nem váltak szét élesen egymástól, az akciók egymásba folytak, mindenki azzal segítette az üldözötteket, amivel tudta. Ebből is következik, hogy az embermentés a legtöbbször csapatmunkát jelentett. Az olyan ismert diplomaták, mint Raoul Wallenberg vagy Carl Lutz mellett sok ügyintéző és szervező működött, akiknek a nevét nem őrizte meg a történelem, de szerepük legalább olyan fontos volt, mint feletteseiké.

Ángel Sanz Briz 32 évesen érkezett meg Budapestre, azaz elég fiatalon találta magát ennek a rendkívül bonyolult és veszélyes helyzetnek a kellős közepén. A diplomata 1910-ben a spanyolországi Zaragozában született. Jogi, majd diplomáciai tanulmányokat végzett, részt vett a spanyol polgárháborúban Franco oldalán, majd Kairóban működött üzleti megbízottként. 1942-ben kapta meg kinevezését a budapesti spanyol követség ügyvivői posztjára és 1944. december elejéig töltötte be azt.

Sanz Briz ügyvivő a spanyol külügyminiszternek írt jelentéseiből kirajzolódik, 1944 második felében hogyan látta a diplomata a magyar belpolitikát, a németek március 19-ei bevonulására adott reakciókat és a zsidók helyzetét.

Utóbbiról 1944 júliusában a következőt írta: „Ez a faji csoport mindmáig könnyű, kéznél levő áldozat, amelyet a jelenleg hatalmon lévő pártok tevékenységük során bármikor elővehetnek. Határozottan állítják nekem, hogy a deportált izraeliták száma már 500 000-hez közelít. Sorsukról a fővárosban riasztó hírek keringenek. Az egyik ilyen makacsul szállongó hír, hogy a zsidó szállítmányok nagyrészét (s ezeket marhavagonokban továbbítják, amelyek mindegyikében 80 személyt helyeznek el, valósággal egymásra halmozva), egy Kattowitz közvetlen közelségében fekvő koncentrációs táborba viszik, ahol gázzal gyilkolják meg őket, holttestüket pedig zsiradéknak használják meghatározott ipari termékekhez. Nem állítom határozottan, hogy ilyen barbárság létezik, de jelzem Méltóságodnak ezt a rémhírt, minthogy itt a fővárosban makacsul terjed.”

Horthy Miklós 1944 augusztusától a semleges országok diplomáciai képviseletei számára lehetővé tette, hogy a zsidónak minősülő magyar állampolgárok számára bizonyos számban védelmüket garantáló okmányokat állítsanak ki. Az adott kormány ezekkel az igazolásokkal garanciát vállalt az érintettek országból való kiutaztatására, illetve a kiutazásig az országon belüli védelmére. A kormányfő ezt részben azért tette, mert tartott a háború utáni felelősségre vonástól, részben pedig engedett a semleges államok diplomatái által gyakorolt nyomásnak. Az okmányokból kétféle volt forgalomban: a védlevelek (Schutzbrief) az adott személy védettségét garantálták, a védőútlevelek (Schutzpass) elvileg a kibocsájtó országba való utazást engedélyezték.

Sanz Briz 1944 nyarán kormánya nevében felajánlotta, hogy spanyol útlevelet ad a spanyol származású (szefárd) zsidóknak, és tárgyal a magyar kormánnyal védelmükről. A magyar kormányzat 200 spanyol zsidó személy számára engedélyezte a dokumentumok kiállítását, amit Sanz Briz először 200 családra változtatott, majd igyekezett a védettek körét minél jobban növelni. A becslések szerint összességében mintegy 5000 fő részére állított ki védlevelet.

A védlevelek kiadásába több diplomata is bekapcsolódott: Carl Ivan Danielsson, a Svéd Királyi Követség vezetője és Raoul Wallenberg, a követség titkára; Carl Lutz a Svájci Követség Idegen Érdekeket Képviselő Kivándorlási Osztályán; Valdemar és Nina Langlet a Svéd Vöröskereszt képviseletében; Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt fődelegátusa; Angelo Rotta, a Pápai Állam nunciatúrájának vezetője; Carlos Sampaio Garrido portugál követ és Carlos Branquinho ügyvivő.

A védettség kényes egyensúlya

A védlevelek hivatalosan az 1944. októberi nyilas puccs után sem veszítették el érvényességüket. Szálasi Ferenc ugyanis igyekezett jó külkapcsolatokat kiépíteni és céljaira felhasználta a védlevelek elismerését. Kikötötte azonban, hogy csak azon kormányok okmányait fogadja el, akik hivatalosan elismerik a nyilas kormányt. Erre azonban a semleges államok nem voltak hajlandók, de a védettség megtartása érdekében vad ígérgetésekbe kezdtek, próbálták húzni az időt, amennyire csak lehet.
Sanz Briz is így tett.

A németekkel kötött megállapodás következtében november 6-tól újraindultak a nyáron Horthy rendeletére leállított deportálások. Mindeközben tovább rontott a zsidóság helyzetén, hogy Szálasi is érzékelte, nincs nemzetközi respektje, ezért a hatóságok, a rendőrök és a razziázó nyilas pártszolgálatosok novembertől egyre kevésbé fogadták el az okmányokat. Ezzel együtt is a védlevelek iránti igény óriási volt, nehéz lenne megmondani, hogy a kérvények száma volt-e nagyobb vagy a hamisítványoké. Utóbbiban fontos szerepet vállaltak a különféle cionista, illegális baloldali szervezetek, de kibontakoztak a mentés és önmentés egyéni akciói is.

A nyilasok uralta Budapesten a zsidó közösség tagjai úgy vélték, számukra a legnagyobb biztonságot származásuk elrejtése vagy valamiféle védettség megszerzése jelenti. Aki a keresztény papírokkal való bujkálás mellett döntött és megpróbálta minél hitelesebben magára ölteni egy idegen személyazonosságot, sok kockázatot vállat és számtalanszor lebukhatott. Aki bízott a semleges országos diplomáciai védettségében, az sem nyugodhatott meg, mert ezek értéke szinte napról napra, igazoltatásról igazoltatásra változott.

A semleges országok védett házakon lobogó zászlói mézesmadzagként vonzották a nyilasokat és egyik kedvelt célpontjukká váltak. A hamis védlevél is menthetett életet, és ezzel együtt a valódit is szemrebbenés nélkül téphették szét a nyilasok és kísérhették tulajdonosát egész családjával együtt a Duna-partra. A fővárosi zsidóság számára ekkor nem voltak jó vagy rossz döntések, túl sok volt az ismeretlen az egyik napról a másikra való létezés egyenletében. Egy volt a biztos: ebben a kegyetlen matematikában mindenki azon volt, hogy az életben maradás kerüljön az egyenlőségjel másik oldalára.

A védlevelek kiosztása melletti másik fontos törekvés a védett házak felállítása volt. A mai XIII. kerületben, Újlipótváros területén 1944 őszén létrehozták a nemzetközi gettót, ahol a svéd, svájci, vatikáni, spanyol és portugál védőokmányokkal rendelkezők számára védett házakat jelöltek ki. Sanz Briz eredetileg két házat kapott, amire a spanyol védettséget kiterjesztette, Ferenczy László csendőr ezredessel való tárgyalásai során sikerült ezt a számot feltornáznia. A lakóépületek mellett kórházakat, árvaházakat és szülőotthonokat is spanyol védelem alá helyeztek. A spanyol védett házakban becslések szerint 2-3 ezer ember szorongott az ostrom végére.

A spanyol követségen dr. Farkas Zoltán, a követség jogtanácsosa segítette Sanz Brizt a jogi-diplomáciai ügyekben és tolmácsolt is neki. Emellett ideköthető egy másik fontos személy, Giorgio Perlasca működése is. Az olasz Perlasca a harmincas évek közepén még Franco tábornok oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban, a németekkel azonban nem volt hajlandó együttműködni és nem ismerte el a segítségükkel létrejött Salói Köztársaságot sem.

A spanyol diplomata és az olasz katonaszökevény

1944. október közepén kereste fel régi barátját, Ángel Sanz Brizt, akitől papírokat és feladatokat kapott. A spanyolul nem tudó olasz katonaszökevényt Sanz Briz összekötőként használta a követség és a védett házak, valamint a nyilas pártházak között. Szerencsére spanyolul a nyilasok sem tudtak. Feladatkörébe tartozott az is, ha valakit a nyilasok elhurcoltak a védett házból, annak kiderítette fogva tartási helyét, utána eredt és kiszabadította.

Perlasca minderről memoárjában számolt be: „Az én folytonos, közvetlen beavatkozásaim és Sanz Briz diplomáciai lépései világossá tették a magyar hatóságok előtt, hogy a védlevél vagy ideiglenes útlevél egyszeri kiállításával nem tartjuk munkánkat befejezettnek, hanem éppen ezzel kezdődik az igazi munkánk. A házparancsnokok mindenütt keresztények voltak, szabadon közlekedhettek és cselekedhettek, sőt még a házmestereket is bevontuk, hogy kapcsolatot tartsanak a követséggel. Házparancsnokok és lakásparancsnokok a védettek listáját naponta ellenőrizték és fontosnak tartották, hogy azonnal értesítsék a követséget, ha valaki hiányzott a számbavételnél; ilyen esetben mindent megtettünk, hogy nyomára jussunk az eltűntnek, és az esetek 99%-ában sikerült megtalálni [...].”

Megoszlottak a vélemények afelől, melyik védlevél ér többet, mit ismernek el jobban a hatóságok és a razziázó nyilasok. Karsai László egyik tanulmányában azt írja, hogy leginkább a vatikáni és spanyol védetteket kímélték, akik egyéni, külföldi állampolgárságot igazoló okmányokkal rendelkeztek.

A védlevelek értékének latolgatása Szép Ernő Emberszag című regényében is megjelenik, az idézett részlet alátámasztja a spanyol védettség erejéről szóló legendát: „Akkorra már ezer meg ezer remegő zsidónak volt Pesten svéd meg svájci passzusa, meg már portugál is! Pénzkérdés. A svájci, azt mondják, az olcsóbbik, azt ötezerér is kapni, a portugálok, egyelőre, legalább tízezret kérnek. (Kicsit később a spanyol passzus is divatba jött, sőt az lett a favorita, akár egy szép spanyol táncosnő.) Esküdtek rá szegény zsidók, szegény gazdag zsidók, hogy a spanyol védetteket biztosan nem bántják a németek, akármi lesz is; legföljebb ki kell majd menni Spanyolországba.”

Nem sokkal a háború után, a Szabadság című napilap 1945. június 21-i számában ugyancsak a spanyol védettség biztosabb elfogadásáról írtak és emellett Farkas Zoltán jogtanácsos szerepét is kiemelték: „A nyilasok nem értették, miért védi Franco a pesti »csillagosokat«, de nem merték megbántani a »spanyol szövetséges«-t. A »spanyol házak« lakói közül a nyilas terror aránylag nagyon kévén áldozatot szedett. Köztudomású volt Budapesten, hogy a »spanyol védettség a legjobb«. Ez igaz is volt, de kizárólag Farkas Zoltán ügyessége és bátorsága mentette meg a védetteket, akik között a művészi, politikai. egyházi és társadalmi élet kiválóságai együtt voltak megtalálhatók az egyszerű, szegény iparosok, munkások, munkaszolgálatosok ezreivel.”

Ha pontos számokat nem is tudunk, az biztos, hogy a védlevelek (és hamisítványaik) több ezer embert megvédtek a kényszermunkára, a novemberben felállított pesti gettóba hurcolástól, a nyilas razziák során a kivégzésektől és a Dunába lövéstől, és a megmentetteknek csupán elenyésző része volt spanyol származású.

Sanz Briz nem akart belemenni a Szálasi-kormány diplomáciai elismerésébe, és emiatt nem akart a kormánnyal együtt a nyugati határszélre költözni, ezért december 6-án elhagyta Budapestet. Ekkortól kezdve az álspanyol Perlasca tárgyalt a nyilasokkal, Spanyolország képviselőjének adva ki magát Jorge Perlasca néven. Sanz Briz távozását igyekeztek átmenetinek beállítani. A magyar kormány azonban az elutazást a diplomáciai kapcsolatok megszakításaként értelmezte. A nyilasok elkezdték kiüríteni a spanyol házakat, ezt Perlascanak sikerült megakadályoznia, aki egészen 1945. január 16-áig vezette a spanyol követséget.

Sanz Briz 1945 után diplomataként folytatta életét, többek között az Egyesült Államokban, Peruban, Guatemalában, 1976-tól pedig 1980-ban bekövetkezett haláláig a Vatikánban képviselte Spanyolországot. 1999-ben megkapta a Jad Vasem Világ Igaza kitüntetését. Budapest angyala címmel spanyol tévéfilmet készítettek róla, 2015-ben pedig utcát neveztek el róla a magyar fővárosban.