Több rejtélyes trónkövetelő is keserítette a Könyves Kálmán utáni királyok életét

Valószínűleg sokan ismerik akár regényekből, akár régebbi történelmi összefoglalókból, hogy II. (Vak) Béla király milyen körülmények között jutott trónra. A haldokló II. István megbánva apja, Könyves Kálmán bűnét úgy határozott, hogy jóváteszi azt, és egyetlen élő férfi rokonát, unokatestvérét teszi meg örököséül. Ez az idilli kép azonban egyáltalán nem igaz. A töredékesen ránk maradt történeti forrásokból egy egészen más eseménysor bontakozik ki.

Élő emberekre rakatott lóganéjból tüzet

Könyves Kálmánt a magyar történetírás a legnagyobb Árpád-házi uralkodóink egyikeként tartja számon. Törvényei, egyházi reformjai, valamint Horvátország meghódítása a tartós eredményei közé sorolhatók. Bár életét beárnyékolta az Álmos herceggel folytatott állandó küzdelem, mégis úgy örökíthette át a trónját II. Istvánra (1116–1131), hogy az tulajdonképpen minden oldalról biztosítva volt.

Ha Kálmánt a legtehetségesebb magyar uralkodók egyikének tekintjük, akkor II. István ennek a sornak a másik végén kullog. Számos vereséget szenvedett, többek között a csehektől, a velenceiektől, majd a kezdeti sikerek után megrázó kudarcot vallott az 1127–1129-es magyar–bizánci háborúban is. Ez a küzdelem vélhetően azért tört ki, mert a bizánci császár, II. Ióannész (1118–1143) befogadta a száműzetésben élő Álmos herceget. Bár Álmos herceg 1127-ben elhunyt, ez nem jelentette azt, hogy István trónját többé senki nem fenyegette.

A II. Istvánról szóló krónikarészleteket olvasva feltűnő, hogy ő az első uralkodó, akinek az életében rendkívül komoly szerepet játszottak a magyar előkelők különböző csoportjai. A külföldi forrásokból gyakran visszaköszönő elem, hogy a királyi hatalomnak – Európa-szerte szokatlan mértékben – engedelmeskednek a magyarok, teljességgel idegen II. István időszakától. Sőt, oroszországi hadjáratán a királyt a főemberei egyszerűen arra kényszerítették, hogy adja fel a vállalkozást, és térjen haza.

Hogy uralmának gyengeségei miből fakadtak, pontosan nem tudjuk. Nem kizárt, hogy valamiféle betegségben szenvedett (ezt nemcsak a magyar krónikák, hanem Ióannész Kinnamosz bizánci történetíró is megemlíti), amely ráadásul uralmának vége felé azt is nyilvánvalóvá tette az ország előkelői számára, hogy vér szerinti utódot a királytól nem várhatnak.

A 2018-ban elhunyt történész, Makk Ferenc – aki több írásában foglalkozott ezzel a korszakkal – István uralkodásának keménykezűségét emelte ki, a XIV. századi krónikakompozícióban például valóságos válogatás maradt fenn a király kegyetlen rendelkezéseiből.

Egy Krisztina nevű úrnőt megégettetett, élő emberekre rakatott lóganéjból tüzet, hogy azon főzessen, és nagy gyertyákat csöpögtetett az emberek alfelébe. (Tegyük hozzá, hogy a bizánci források tudnak arról, hogy egy magyar nő árulta el a bizánciaknak a tervezett magyar hadmozdulatokat, ha az említett Krisztina azonos vele, akkor valamelyest érthetőbb a király ítélete.)

A korszakban (mint azt később is látni fogjuk) a kegyetlen leszámolások egyáltalán nem voltak példa nélküliek, így valószínűtlen, hogy az a fajta nagy egymásra találás, amit a korábbi történészek, Pauler Gyula, Marczali Henrik vagy Hóman Bálint felvázoltak, megfelel a valóságnak.

Jöttünk, láttunk, uralkodnánk

Szintén a XIV. századi krónikakompozícióban fennmaradt szöveg tudósít több trónkövetelőről, akik II. István idejében úgy vélték, hogy ideje magukhoz ragadni a hatalmat. „Történt pedig, hogy a király Egerben súlyos betegségbe esett, úgyhogy már mindenki előre látta a halálát. Erre Bors ispánt és Ivánt, akiket elcsábított a hiú reménykedés, az árulók királlyá választották. Mikor azonban a király Isten akaratából fölépült, Ivánnak a fejét vétette, Bors ispánt pedig csúfosan Görögországba száműzte a királyi udvarból, és olyan határozat született, hogy az ő ivadékai közül senki se ítéltessék méltónak arra, hogy a királyi udvarba betegye a lábát.” De ki volt Bors ispán és Iván?

A történeti szakirodalomban fel-felbukkan az a vélekedés, hogy Bors ispán (comes) azonos Borisszal, Kálmán törvénytelen fiával, a későbbi trónörökössel. Ennek alapján István hazahívta volna törvénytelen testvérét, és ispáni címet adományozott volna neki, hogy amaz így „hálálja meg” a szívélyes gesztust. Ezt azonban semmi nem támasztja alá a névhasonlóságon kívül, ráadásul Borisz ekkoriban 15 éves kor körül járhatott, valószínűtlen, hogy ispáni címet kapott volna.Hogy pontosan ki lehetett, arról források híján inkább csak feltételezéseink lehetnek. Nyilvánvaló, hogy valamilyen királyi rokonsággal rendelkeztek. Van tudomásunk arról, hogy ebben az időszakban az Árpádoknak belföldön is akadtak leányági rokonaik, akik hazai előkelőkhöz mentek férjhez.

Vajay Szabolcs feltételezése szerint Bors ispán I. Géza leányági unokája lehetett, ám a foghíjas adataink más megoldást is megengednek. A II. István alatti trónharcokat legutóbb összefoglaló Kádár Tamás szerint a legvalószínűbbnek az az elképzelés látszik, hogy Bors ispán a Miskolc nemzetség tagja lehetett.

Még kevesebbet tudunk Ivánról. Az a tény, hogy nem kapott ispáni címet, és súlyosabb megtorlást szenvedett el, azt erősíti, hogy nem állt rokonságban az Árpádokkal. (Bár Vajay Szabolcs őt is I. Géza leányági unokájának vélte.) Talán a Hont-Pázmány nemzetség Forgách ágának lehetett a sarja, és egy árulkodó közvetett bizonyíték, hogy István kudarcba fulladt oroszországi hadjáratakor a hadművelet folytatását megtagadó és új királyt emlegető Kozma ispánt szintén a nemzetség tagjaként tartjuk számon.

Fellépésük alighanem annak a jele lehetett, hogy az Álmossal szemben Kálmán pártjára helyezkedő főurak egysége István uralkodásának a végére alaposan megbomlott, és a sorozatos kudarcokat követően egyre többen vélték úgy, időszerű másik uralkodó után nézni.

Saul öröklése

II. Istvánnak azonban nem a megvakított Béla herceg volt a kijelölt örököse. Bár István még uralkodása alatt megkegyelmezett unokatestvérének, Tolnán telepítette le, és még házasságáról is gondoskodott, a magyar trónt mégsem neki szánta. A XIV. századi krónikakompozíció világosan és egyértelműen rögzíti, hogy ezt a szerepet Saul herceg, a király nővérének a fia töltötte be.

Ő vélhetően a Biharban birtokló Ákos nemzetséghez tartozó Saul ispánnak lehetett a fia. Öröklését az a tény is alátámaszthatja, hogy a királyi rokon, Saul ispán éppen azon területen birtokolt, amelyek korábban Álmos hercegségéhez tartoztak. Így amikor Könyves Kálmán a hercegséget elvette öccsétől, annak területrészeit egyúttal a rokonának adhatta.

A Saul herceg személye körüli zavart két tényező okozza. Az egyik, hogy a krónika szövegében ez a passzus rögtön azután következik, hogy a király hazahívta Béla herceget, akinek házasságot szerzett, amelyből megszületett Géza nevű fia, a későbbi II. Géza király. A másik gyanúra okot adó körülmény, az a relatíve hosszúnak tűnő idő, amely II. István halála és II. Béla koronázása között eltelt. Előbbi 1131. március 1-jén, utóbbi április 28-án történt.

Egyesek feltételezik, hogy ez a hosszú idő egy gyorsan lezajló polgárháborút rejt Béla és Saul hívei között. Mások szerint viszont békés félreállítás történt, a Tárih-i Üngürüsz, egy török nyelvű XVI. századi krónika tudósítása szerint ugyanis az ország előkelői döntöttek úgy, hogy Saul helyett Béla uralkodjon.

Azt azonban egyáltalán nem tudhatjuk biztosan, hogy ez a passzus nem a késői török szerző betoldása-e egy középkori magyar krónika szövegébe. Ha a hatalomváltás békésen történt, úgy vélhetően a korábban Kálmán pártjára helyezkedő főurak jelentős része úgy gondolta, hogy a fiatalkorú Saul nem lenne képes megtartani az uralmát, ráadásul Bélának már volt életképes fiúgyermeke is, ami a korszakban fontos szempontnak számított.

II. István hosszabb betegség után hunyt el. Thuróczy János krónikájában fennmaradt egy rövid passzus, amelyből azt tudhatjuk meg, hogy a király lemondott, és szerzetesi csuhát öltött nem sokkal a halála előtt. Uralkodásának eseményeit az új uralkodóhoz, II. (Vak) Bélához (1131–1141) és utódaihoz hű krónikások írták meg. Talán ennek is köszönhető, hogy a krónikakompozícióban igen méltatlan, bár a világtörténelemben kétségtelenül páratlan halált „adtak” neki: a királyt a szeretett besenyői ölelték halálra.

A bosszú lesújt

II. (Vak) Béla trónra lépésével a király más csoportra kezdett el támaszkodni, mint elődje. Közöttük is jelentős szerep jutott Belos bánnak, a király sógorának, valamint Ilonának, a király feleségének. Béla hatalmát természetesen a korábban Kálmán, majd István pártján lévő főurak veszélyeztették leginkább. Ezért 1131-ben országgyűlést hirdetett Aradra, ahol Ilona parancsára a jelenlévők rárontottak a király megvakításáért felelős főurakra, és közülük hatvannyolcat megöltek, a javaikat pedig elkobozták.

A Kálmán-párti előkelők sorai a következő évben még tovább ritkultak. 1132-ben Borisz, Kálmán törvénytelen fia külföldi csapatokkal támadt Magyarországra, és sokan csatlakoztak hozzá. A király pedig a döntő csata előtt újra gyűlést hirdetett, ahol feltette a kérdést, hogy vajon Borisz fattyú-e vagy Kálmán fia.

Azok, akik nem elég lelkesen bizonygatták Borisz törvénytelen származását, hasonló sorsban részesültek, mint az Aradon lemészároltak. A kiterjedt leszámolások mindenesetre meghozták az eredményüket: 1132. július 22-én a Sajó menti csatában II. Béla serege tönkreverte Boriszét.

A király uralmát ezt követően már nem fenyegette semmi, ám egy érdekes momentumot még meg kell említenünk. A XIV. századi krónikakompozíció ugyanis Béla tulajdonságai között kiemelte az alkoholizmust, amely miatt „Pócsot és Sault, e két szerzetest részegségében ellenségeik kezére juttatta, s ok nélkül megölték őket”. Rokay Péter történész azt vetette fel, hogy az itt szereplő Saul azonos lehet a már említett Árpád-házi herceggel. Ennek alapján Sault a legyőzése vagy félreállítása után uralkodásra alkalmatlanná tették, és egyházi kötelékbe szorították. (Ez egyébként a korszakban általános volt.)

Ezt az érvelést gyengíti, hogy valóban tudunk egy fontos szerepet betöltő Saul nevű egyházi személyről, ám ő dömösi prépost volt. Nehezen elképzelhető, hogy II. Béla pont az apja által alapított prépostság élére helyezte volna egykori riválisát, kiváltságos helyzetet biztosítva ezzel a számára.

Bármi történt is Saullal, a Sajó menti csatát követően II. Béla uralkodását már nem fenyegette semmi, sőt Borisz egyre gyengülő próbálkozásait leszámítva a király fiának, II. Gézának is stabil maradt a helyzete.