Öt híres győzelem, amelyekért végzetes árat kellett fizetni

Napóleon több mint félmilliós seregéből mindössze 20 ezer tért haza, Marlborough hercegét leváltották a fővezéri posztról győzelmét követően, de még Lee tábornok is végzetes árat fizetett legzseniálisabb diadaláért. Az ókori Pürhhosz király szavait évezredek óra visszhangozzák a csatatereken. Következzen most öt híres győzelem, amiért végzetes árat kellett fizetni!

„Még egy ilyen győzelem és végképp elveszünk”

Az eredeti pürrhoszi győzelem I. Pürrhosz épeiroszi király nevéhez fűződik, aki leginkább a rómaiak ellen vívott költséges háborúival írta be magát a történelemkönyvekbe. Pürrhosz először Kr. e. 280-ban Tarentum városával szövetségben kísérelte meg Itália elfoglalását. Hatalmas sereggel – 25 ezer katonával és 20 harci elefánttal – szállt szembe a befolyását folyamatosan növelő Rómával és Hérakleia városa mellett rögtön győzelmet is aratott a harci elefántokat korábban még sosem látott legiók fölött. Ezután folytatta hadjáratát és a következő évben ismét megverte a rómaiakat, ezúttal Asculum mellett.

Pürrhusz magát egy új Nagy Sándornak tartotta és azt remélte, hogy hadjáratával kiindulópontot tud majd szerezni Itáliában növekvő birodalma számára a későbbi terjeszkedéshez is. A két győzelemért azonban nagy árat kellett fizetnie. A History cikkéből kiderül, hogy katonái közül több mint 7500 elesett, köztük sokan a legképzettebb tisztek közül is. Az épeiroszi király nem tudta pótolni a veszteségeket és a tény, hogy nem sikerült döntő csapást mérni az ellenségre, a megmaradt katonál morálját is padlóra küldte.

Az ókori világ neves történetírója, Plutarkhosz örökítette meg Pürrhosz azóta híressé vált helyzetértékelését: „Ha még egy csatában győzünk a rómaiakon, végképp elveszünk.” A hadjárat végül Kr. e. 275-ben ért véget, amikor Pürhhosz csapatai vereséget szenvedtek a beneventumi csatában, aminek eredményeképp végül a görög területeken fekvő otthonukba való visszatérés mellett döntöttek.

A győztes hadvezér, aki az állásával fizetett

II. Károly spanyol király trónörökös nélkül hunyt el 1700-ban, ami közvetlen kiváltó okává vált a spanyol örökösédési háborúnak. A közel másfél évtizedig tartó véres küzdelmek 1709-ben érték el csúcspontjukat, amikor a Malplaquet városa mellett vívott ütközetben közel 100 ezer osztrák, holland, porosz és angol szövetséges katona nézett szembe a 90 ezer főt számláló francia sereggel. A szövetségeseket vezető Marlborough herceg szeptember 11-én nagyszabású offenzívát indított a francia vonalak ellen. A franciák azonban előzőleg megerősítették állásaikat és árkok valóságos labirintusát állították akadályul a támadók számára. A hét órán keresztül tartó pusztító ütközetben a szövetségesek seregük közel egynegyedét, 24 ezer embert elvesztettek, míg a franciák „mindössze” 12 ezer áldozatot számlálhattak. Bár a támadók végül elfoglalták a védműveket, a csata végére túlságosan kimerültek voltak ahhoz, hogy kihasználják győzelmüket és megsemmisítsék az ellenséges erőket: a franciák szervezetten tudtak visszavonulni.

A 18. század egyik legvéresebb ütközetének bizonyuló Malplaquet komoly hatással bírt a háború későbbi szakaszaira is. Marlborough hercegét leváltották a fővezéri posztról és a szövetséges hatalmak között egyre erősebb ellentétek alakultak ki. A francia seregeket vezénylő Claude de Villars állítólag Pürrhosz legendás szavaival számolt be XIV. Lajosnak a csata eredményéről: „Ha Isten olyan kegyes és még egy ilyen győzelemmel ajándékozza meg ellenségeidet, akkor elvesznek.”

„Ilyen áron szívesen eladok nekik egy másik dombot is”

Az Amerikai Függetlenségi Háború egyik legvéresebb csatájára 1775-ben, Boston mellett került sor, amikor mintegy 1000 fős amerikai kontingens megkísérelte megállítani a 2,200 főt számláló brit hadosztály előrenyomulását. Az amerikaiak egy magaslaton építették ki állásaikat, amely később az események után a „Bunker domb” (Bunker Hill) nevet kapta. Muskétáikkal sikeresen vertek vissza két brit támadást is, majd miután a harmadikra kifogytak a munícióból, közelharcban vették fel a küzdelmet.

Ugyan az amerikaiak végül feladták a dombot és visszavonultak, a britek katonáik majdnem felét elvesztették és fel kellett hagyniuk a további előrenyomulással. A visszavonuló amerikai milicistákat hősként ünnepelték, mint akik bebizonyították, hogy a szabadságharcosok képesek felvenni a küzdelmet a túlerőben lévő elnyomókkal szemben. Parancsnokuk, Nathanael Greene egy levelében elégedetten írta, hogy „hasonló áron szívesen eladna nekik egy másik dombot is.”

A nap, amely megpecsételte Napóleon sorsát

Napóleon katonai karrierjének legvéresebb napjára 1812. szeptember 7-én kerül sor. Az Oroszország meghódítására induló francia sereg előrenyomulása során az oroszok a felperzselt föld taktiákáját alkalmazva folyamatosan visszavonultak. Moszkva előtt azonban Mihail Kutuzov tábornok végül csatába bocsátkozott a franciákkal, miután egy Borogyino nevű kisebb település mellett kiépítette a védelmi állásait. Napóleon a rá jellemző agresszivitással frontális támadást rendelt el az orosz vonalakkal szemben és hosszú órákig tartó kűzdelemben végül meghátrálásra késztette Kutuzov csapatait. A francia császár azonban nem akarta csatába küldeni elit gárdistáit, ezzel lehetőséget adva arra, hogy az oroszok rendezetten vonuljanak vissza.

A győzelem nem sok örömöt jelentett a franciák számára. Több mint 30 ezer katonát vesztettek, és bár az orosz veszteségek nagyobbak voltak, lassan nyilvánvalóvá vált: Napóleonnak már nincs elég embere a cári birodalom elfoglalásához. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy amikor néhány nappal később a franciák Moszkvába értek, a várost elhagyatva és felgyújtva találták. Napóleon végül a visszavonulás mellett döntött, de seregét a hazaúton is folyamatosan tizedelték az ellenség támadásai és kérlelhetlenül fagyos orosz tél. Az oroszországi hadjárat elején még 600 ezer főt számláló Grande Armée mindössze 20 ezer emberrel tért haza 1812 végén.

Megnyert csata, sírba szállt déli álmok

Kevés csata van, amelyik jobban példázhatná az amerikai polgárháborúban a délieket vezető Robert E. Lee taktikai zsenialitását, mint az 1863 májusában, a Virginia állambeli Chancellorsville mellett vívott ütközet. Lee minden katonai előírást áthágva, hatalmas kockázatot vállalt, amikor több részre osztva erőit támadást rendelt el a kétszeres túlerőben lévő északi csapatok ellen. A vakmerő déli támadás azonban teljesen váratlanul érte az északiakat vezető Joseph Hooker tábornokot, aki rövidesen kénytelen volt feladni eredeti terveit – hogy bekerítse Lee hadseregét –, és szégyenszemre a Rappahannock folyó vonala mögé kellett visszavonulnia.

Lee fantasztikus győzelme azonban komoly árat követelt. A Konföderáció 13 ezer katonája esett el ekkor, köztük a Lee jobbkezének tartott másik legendás déli tábornok, Stonewall Jackson is, akivel a csata forgatagában baráti tűz végzett. Bár az északi seregek még ennél is súlyosabb veszteségeket szenvedtek (több mint 17 ezer halott, sebesült vagy fogságba esett), a déliekkel szemben az ő hátországuk rendelkezett elegendő emberanyaggal, amivel pótolni tudták az elesetteket. Fontos tényező volt az is, hogy a megfutamított északi sereg végül sikeresen elérte a folyót, így megmenekült a teljes pusztulástól. Alig két hónappal Chancellorsville után a két sereg így újból farkasszemet nézhetett egymással: a gettysburgi csatában az északiak végül megállították Lee előrenyomulását és átvették a kezdeményező szerepet, megfordítva ezzel a polgárháború menetét.